Ki döntötte el, hogy mi kerül a Bibliába?

Egy népszerű tévhit: A Bibliának története van, méghozzá bonyolult története. Ez talán senkit sem lep meg, aki olvasta Dan Brown 2003-ban népszerűvé vált A Da Vinci-kód című könyvét. Brown fiktív (és történelmileg kétséges) elbeszélése szerint a Bibliát alkotó könyveket hivatalosan a Kr. u. 325-ben tartott nikaiai zsinat választotta ki és állította össze I. Konstantin fennhatósága alatt, aki a keresztény tanítást és hitet igyekezett meghatározni.

Bár a zsinat kétségtelenül az egyházon belüli válság idején ülésezett, a bibliai kánonnal nem foglalkozott, annak ellenére, amit Brown mondott. Ez egy olyan modern mítosszá vált, amely túlélte a könyv kezdeti népszerűségnövekedését. A valóságban a nikaiai zsinat többek között azért ült össze, hogy a Szentháromság természetéről (hogy Jézus egyszerre fiú, atya és szentlélek) vitázzon.

Ki döntötte el tehát, hogy mely könyvek kerültek be a Bibliába? Végső soron ezt nem egyetlen személy vagy embercsoport döntötte el. Ehelyett az általunk ismert Bibliát (és ez önmagában is egy kényes pont, mivel a könyv összeállítása felekezetenként változik) sokkal hosszabb időn keresztül többször is felülvizsgálták és megváltoztatták.

Fontos megjegyezni, hogy maguknak a könyveknek, akár szentek, akár nem, van története. A könyvnyomtatás 1440 körül történt feltalálása előtt a könyvet kézzel kellett elkészíteni. Ez lassú és fáradságos folyamat volt. De ezt megelőzően a Bibliát alkotó szövegeket egyedi kézzel írt tekercseken tárolták (a mai napig nem maradt fenn egyetlen eredeti példány sem).

A Kr. u. elsőtől a negyedik századig, és még azon túl is, különböző egyházi hatóságok és tudósok vitatkoztak a Szentírásról és arról, hogy mely szövegeket kell felvenni a kánonba. A legtöbb esetben eretneknek állították be ellenfeleiket, ha azok nem értettek velük egyet.

Ebben a játékban a leghangosabb és legbefolyásosabb hangok győztek, és idővel a használóik által hitelesnek és hitelesnek ítélt könyvek (tekercsek) bekerültek a kánonba. Azokat, amelyek nem kerültek be a kánonba, elvetették.

Bár e folyamat nagy része a Kr. u. negyedik század végére befejeződött, a Biblia szövegei körüli viták egészen a 16. századig folytatódtak, amikor Luther Márton kiadta német nyelvű Bibliáját, a keresztény szentírások első népnyelvű fordítását.

Mi a helyzet az elutasított szövegekkel?

Számos könyvet elvetettek abból, amit ma az Ó- és Újszövetségként értelmezünk. Bár nem mindegyik maradt fenn, tudjuk, hogy léteztek, mert szerepeltek a korai egyház hívei között terjesztett különböző listákon. Ezek közé tartozik a Didache (vagy a Tizenkét apostol tanítása), Hermász pásztora, Péter apokalipszise, Barnabás levele és Kelemen levele. Voltak mások is (köztük tiltott könyvek, amelyek nem kerültek be a válogatásba).

Itt érdemes megjegyezni, hogy sok ilyen szöveget nem azért utasítottak el, mert valamilyen titkos tudást, okkult elvet vagy valami hasonlót tartalmazott. Egyszerűen csak úgy ítélték meg őket, hogy kevésbé tekintélyesek vagy hiányzik belőlük a szellemi tartalom.