Halál a pesti hajóhídon – Lamberg Ferenc altábornagy

Úgy is mondhatnánk, történelemkönyveink nem igazán igyekeztek részletesebben megismertetni velünk gróf Lamberg Ferenc altábornagynak sem az életét, sem a halálát. Azonban kissé közelebbről vizsgálva az eseményeket, mindez tökéletesen érthetővé válik. Az amúgy csodálatos 1848–49-es forradalom és szabadságharc olyan momentuma ez, amire éppenséggel nem lehetünk büszkék.

Foglalkozzunk először magával az áldozattal – hiszen egy brutális és semmivel sem menthető bűncselekmény áldozatául esett emberről beszélünk.

Gróf Lamberg Ferenc Fülöp családja akkor már réginek mondható magyarországi birtokán, Móron született, 1791-ben. A Lamberg família ősrégi karintiai főnemesi család volt, akik különböző szolgálatok és házasságkötések folytán váltak szűkebb hazájuk után Magyarországon is nagybirtokosokká, magyar nemességi honosításukat 1780-ban egyenesen Mária Teréziától kapták.

Amúgy ha a család történetét nézzük, tulajdonképpen egy teljesen átlagos főnemesi famíliát látunk. Voltak közöttük magas hivatalt és katonai rangot elnyerők, sikeres mezőgazdászok, és ügyesen házasodók – de akadtak csélcsap kártya- és nőbolondok és mindenféle kétes üzletekbe keveredők is. Jellemzőnek mondható rájuk azonban az is, hogy mindvégig császárhűek maradtak, hiába született nagy részük már Magyarországon és választott leggyakrabban tősgyökeres magyar nemesi famíliából feleséget.

Haragudnunk kéne ezért rájuk? Aligha. Hovatartozásának eldöntése mindenkinek szíve joga, és mindenki számára lelkiismereti kérdés. Ráadásul a Lambergek e meggyőződésüket nem igazították éppen aktuális érdekeikhez vagy a politikai helyzethez, és nem úgy „jöttek elő a farbával”, hogy előtte hosszú ideig éppen az ellenkezőjéről győzködték környezetüket. A Lamberg család tiszta lelkiismerettel, meggyőződésesen udvarhű volt és maradt, és ezt nem is tagadták soha, senki előtt sem.

Ferenc Fülöp a hadsereget választotta életpályául, 19 évesen lépett szolgálatba, és előmenetele magas származása ellenére is átlagosnak mondható: 1823-ban őrnagy, 1829-ben ezredes, 1834-ben vezérőrnagy, 1842-ben altábornagy lett. Ugyanebben az évben a Magyarországon állomásozó császári csapatok vezérkari főnökévé nevezte ki az uralkodó.

Abban az időben – és még jó sokáig – a hadsereg tisztikara tulajdonképpen a császár tulajdonának (Eigenthum des Kaisers) számított, neki tett esküt, javadalmazásában, kitüntetésében, előléptetésében, szolgálatból való elbocsátásában és nyugdíjazásában is a császáré volt a döntő szó. Lamberg Ferenc pedig egész katonai pályafutása alatt meggyőződéssel szolgálta a császárt, és ebben a körülmények drasztikus változását hozó 1848. márciusi forradalom sem ingatta meg; az uralkodó minden körülmények között számíthatott rá. Ezért nem állt kötélnek akkor sem, amikor maga Mészáros Lázár, a felelős magyar kormány hadügyminisztere akarta megnyerni a forradalom ügyének. Lamberg 1815-től Pozsonyban élt családjával, ott kereste fel személyesen Mészáros, de az altábornagynak a hívására adott válasza egyértelműen elutasító volt.

1848 forró őszén, amikor már elkerülhetetlennek látszott a bécsi udvar és a magyar kormány közötti kenyértörés, és Jelačić seregei is mélyen a Dunántúl szívében jártak, a bécsi udvar úgy döntött, hogy szeptember 25-ével a feltétlen hűségét már bizonyító gróf Lamberg Ferenc altábornagyot Magyarország teljhatalmú katonai parancsnokának és ideiglenes nádornak nevezi ki.

Felesleges most belemennünk abba, hogy ez a döntés – a magyar történeti alkotmány és az ugyancsak majd’ egy évezred alatt kialakult hazai szokásjog ismeretében – politikailag sem bölcs, sem szerencsés nem volt, államjogi értelemben pedig egyértelműen törvénysértőnek minősíthető. A gyengeelméjűként emlegetett V. Ferdinánd (aki ettől függetlenül több nyelven, köztük magyarul is perfekt beszélt és több hangszeren kiválóan játszott) majd csak december 2-án adja át a 18 éves Ferenc Józsefnek a trónt, de a mögöttük álló kamarillapolitika érzéketlensége és türelmetlen erőszakossága e döntésben is világosan felismerhető. Az altábornagy mint katona számára azonban mindez a Befehl ist Befehl kategóriájába tartozott, és ő magától értetődően végre is akarta hajtani uralkodója parancsát.

Alighanem itt követte el a végzetes hibát. A katonaság egyértelműségéhez szokott emberek gyakran tévednek el a politika útvesztőiben, amik számukra inkább tűnnek fontoskodásból és formaságokból szőtt felesleges akadályoknak.

Hiszen itt távolról sem „csupán” egy parancsról volt szó. Lamberg kinevezése nélkülözte a magyar Országgyűlés hozzájárulását, így a magyarok teljes joggal tekintették azt a diktatórikus arrogancia megnyilvánulásának, jogsértőnek és elfogadhatatlannak. A kinevezését szeptember 27-én kézhez kapó Lamberg azonban haladéktalanul Budára indult, hogy érvényt szerezzen annak, amit ő uralkodói parancsnak tekintett.

Az ekkor történteket általam eddig megismert legnagyobb részletességgel a Wiener Zeitung 1848. október 2-i száma ismerteti. Hagyjuk most ennek a tudósításnak a politikai jellegű „terelését” – ennek már, a korrajzon kívül, amit nyújt, nincs jelentősége. A bűncselekmény leírása azonban friss információkon és nyilván szemtanúk vallomásain alapul.

Lamberg gróf szeptember 28. delén ügye jóságának tudatában egyedül, kizárólag vadászai kíséretében megérkezett Budára, Pestre hajtatott, hogy ott az ellenjegyzendő leiratot – mely nélkül tisztjét nem kívánta s nem is tudta volna betölteni – Batthyánynak átadhassa.

Kossuthot tájékoztatták megérkezéséről, miközben épp a képviselőház előtt a pulpituson szónokolt, és ezt a tömegnek a következők kíséretében hirdette ki: „Itt az idő, hogy a szükséges intézkedéseket megtegyük.”

Balogh János, Bács vármegyei követ, számos ember kíséretében elhagyta a terem galériáját, Zsembery, Hont vármegyei követ fegyvert követelt, s mikor azt a választ kapta, hogy egy dunai hajóban kaszák találhatók, egy tekintélyes tömeg felfegyverkezett ezekkel, és nagy lármával Budára rohant a hídon a Balogh által a képviselőházban kijelentett céllal, hogy gróf Lamberget a Ház színe elé vigyék.

Lamberg épp egy fiákerben Budára visszatérőben, a hídon találkozott össze a dühöngő tömeggel. „Ott egy fiatalember – akit, mint mondják, Lugownak hívnak – felismerte a grófot, aki még a kocsiban a fiatalember szablyájától sebet kapott, majd, miután kirángatták, azt kívánta, vezessék Kossuth elé, de számtalan döféssel és vágással meggyilkoltatott, testét a kaszákkal ide-oda vetették; s e kannibálok ezzel még mindig nem kielégülvén holttestét levetkeztették és hosszabb időn keresztül az utcákon vonszolták, végül az Invalidus-házban hagyták.

Egy fiatalember azonban – akit állítólag Xolovynak neveznek – berontott a képviselőházba, ahol Klauzál épp a gyilkosok megbüntetését indítványozta, és győzedelmesen felmutatta a királyi biztos vérétől még csöpögő szablyáját a galéria éljenzése közepette.”

Anélkül, hogy magyarázkodni akarnék: ennek a sztorinak azért erősen provokációíze is van. Hogy az eleve a magyar miniszterelnökhöz igyekvő Lamberg elé miért azzal a szándékkal megy egy jókora felfegyverzett tömeg, hogy „...Lamberget a Ház színe elé vigyék” – meglehetősen logikátlan. Hogy aztán Lambergbe már a kocsijában miért kellett kardot döfni, és aztán a követelésére, hogy vezessék Kossuth (de nyilván bármelyik magas rangú állami tisztviselő megfelelt volna) elé, kaszákkal agyonszúrni, megint csak nélkülözi a szokványos logikát. Nehezen szabadulunk a gondolattól: ezt a dolgot valahol valakik már eleve eldöntötték…

Azonban értelmet keresni ilyesféle eseményekben kezdettől kudarcra ítélt próbálkozás. Egy olyan emberfajta követte el ezt a szégyenletes gyilkosságot, amelyik többek között a francia forradalomban – milyen félelmetes fintora a sorsnak! – éppen Lamberg születésének idején tobzódott Párizs utcáin vagy gyilkolt éppen magyarokat 1849 májusában Abrudbányán, vagy lőtt halomra vietnamiakat több mint egy évszázaddal később, 1968-ban My Layban.

Ettől függetlenül ennek a gyilkosságnak a következményeit a magyarok viselték – hiszen magyarok voltak, akik elkövették. Az osztrák sajtóban akkoriban „dafke” nem írták korrektül a magyar neveket (ez számos nyugati sajtóorgánumban azóta se változott), de a „Lugow” alighanem Lugost jelent, és a „Xolovy” pedig erősen hajaz egy bizonyos Kolozsi nevű jurátusra (azaz joghallgatóra), aki Erdélybe, Dicsőszentmártonba való volt. További életútját nem ismerjük, de a szülőfalujának sok dicsőséget biztosan nem hozott.

Ahogy a magyar nemzetnek sem. Lamberg meggyilkolása végzetes és visszafordíthatatlan eseményeket indított el: egyszer és mindenkorra megszűnt a bécsi udvarral való békés megegyezés lehetősége. Batthyány hamarosan lemondott, a magyarok Pákozdnál megverték Jelačić seregét és megindultak Bécs felé, az osztrák seregek pedig véres harcokat vívtak Magyarországon, ahol csak az orosz cár segítségével tudtak győzelmet kicsikarni. A szabadságharc elbukott.

A Batthyányiak, a Mészáros Lázárok és a Lambergek helyébe a Haynauk jöttek.

Ám Petőfi versének van folytatása is: „Latour nyakán kötél...”.

Latour gróf táborszernagyot, osztrák hadügyminisztert a bécsi forradalom idején, 1848. október 6-án húzta lámpavasra az ugyanabból az emberfajtából, ám ezúttal osztrákokból álló lincselő tömeg Bécsben, amelyik alig egy héttel korábban Lamberg altábornaggyal is végzett a budai hajóhídon.

Ha a nap, október 6-a baljós dátumként tűnik fel előttünk, nem véletlen. Egy évvel később pontosan ezért időzítették az aradi 13 honvédtábornok, és gróf Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzését éppen e napra.

A hajóhíd és a lámpavas népe tetteinek következményeit mindig az ártatlanok viselik.

Gróf Lamberg Ferenc altábornagy pont az ellentéte volt a császári és királyi katonatiszt eszményinek mondott típusának, aki „nem ír, nem olvas, legfeljebb szabályzatot vagy szolgálati vezénylést”. Közírói tevékenysége eléggé ismert volt a maga idejében: sok cikke jelent meg a pozsonyi Hírnök című lapban, és volt egy széles körben ismert, kitűnő könyve is, a Még egy terra incognita, Ismeretek ’s tudnivalók az ausztriai birodalom nem magyar tartományairól. Néhány osztrák katonai szaklapban megjelent tanulmányától eltekintve magyarul írt tehát, és – bármilyen hátborzongató – tudomásunk szerint éppen ő használta először a honvéd – kifejezést.

A Még egy terra incognita című könyvében írta a következőket:

„…bár lenne azon egyedül szép és óhajtott jutalmam, hogy kedves hazám jólétére én is valamit tettem.”

Táskáját, amiben iratait tartotta brutális meggyilkolásakor is, a pécsi Janus Pannonius Múzeum őrzi. Vannak sokan, akik előtt szobrok vagy emléktáblák előtt róhatjuk le kegyeletünket.

Lamberg Ferenc tiszteletére ezt máig csak egy utazótáska előtt tehetjük meg.

A szerző jogász, író