Történelem
Így született meg a csoda 1848 őszén
– Nagyon sok mindent megírtak már a szabadságharc első időszakáról, mi újjal tud még szolgálni a könyvben?
– A korábbi összefoglalók nem nagyon hasznosították a másik oldal forrásait. Úgy írtak a pákozdi csatáról vagy az ozorai diadalról, hogy csak a magyar forrásokat, levéltári anyagokat, visszaemlékezéseket, korabeli sajtóbeszámolókat használták. Részben a bécsi levéltári kutatásoknak köszönhetően a másik oldalról is meg tudom világítani az eseményeket, illetve a másik oldalon készült szakirodalmat is figyelembe vettem ennek az időszaknak az elemzésekor. Miután a hadtörténetírás alapvetően egy dialektikus tudomány, nem a marxista értelemben, hanem az események két oldalról történő vizsgálata alapján, hiszen enélkül nagyon mellé lehet lőni. Nem napjainkban kezdődött, hogy ugyanazt az eseményt az eltérő oldalon készült hadijelentések teljesen eltérően tálalják, az ellenség veszteségeit nyolcszorosára nagyítják, míg a sajátot igyekeznek bagatellizálni.
– Ebből a szempontból milyen eddig ismeretlen árnyalatokkal szembesülhetünk?
– A kép még hízelgőbb, mint ahogy eddig közismert volt. A szabadságharc őszi időszakában, amiről a könyv szól, Jellasics drávai átkelésétől egészen a schwechati csatáig, szeptember végétől október végéig egyértelműen sikertörténet, hiszen egy jóval nagyobb létszámú, jelentősebb erőforrásokkal rendelkező ellenséget nemcsak sikerült megállítani a főváros közvetlen közelében és egy héttel később egy jelentős kontingensét fegyverletételre kényszeríteni, de így október tizedike környékére teljesen kiszorították a horvát hadsereget a kapcsolt részeivel együtt. Mindezt úgy, hogy a magyar hadsereg még éppen csak alakulóban volt. Ennek hatására kezdték komolyabban venni a magyar hadsereget. A pákozdi csata egy óriási sokk volt az ellenség számára, mert nem is gondoltak arra, hogy a magyarok majd visszalőnek, másrészt mind a közelharcban, mind a tüzérségi párbajban a magyar fél egyértelmű sikert aratott. A magyar tüzérség működése már önmagában sokkot okozott a másik oldalon, mert el sem tudták képzelni, hogy egy ilyen komoly szakmai ismereteket kívánó fegyvernemben ilyen teljesítményre lesz képes a magyar haderő.
– A tudományos történelemfeldolgozás mellett előszeretettel jeleníti meg munkáiban a hétköznapok érdekes, meglepő eseményeit. Erre ezúttal is volt lehetősége?
– Éppen a pákozdi csatával kapcsolatban van egy ilyen történet. Amikor a horvát centrum megtámadja a magyarokat huszonkilencedikén a déli órákban, akkor el sem jutnak a magyar állásokig, mert a magyar tüzérség szétkergeti a támadóoszlopokat, ami után Jellasics elég tanácstalanná válik, hogy mit is lehetne csinálni, amikor váratlanul a háta mögött is ropogni kezdenek a fegyverek. A bán szinte pánikba esik, hogy mi történik itt, amikor kiderül, a visszaözönlő népfelkelő horvátok a pákozdi birkahodályok ellen intéztek támadást, és a jámbor állatok kitörtek a karámokból, a nem túl fegyelmezett katonák pedig a falu utcáján rendeztek vadászatot, némi vacsorára valót összelövöldözve, mit sem törődve a bánnal, akit kishíján saját katonái lőttek le hátulról. A kaotikus viszonyoknak majdnem több halottja lett, mint a tényleges támadásnak.
– A schwechati csata kapcsán régóta az elszalasztott lehetőséget emlegetik, mondván, ha nem torpannak meg a magyar csapatok, akkor a bécsi felkelőkkel egyesülve megroppanhatott volna a császári hatalom, de legalábbis a haderő. Megállja ez a gondolatsor még a helyét?
– Ez egy mitikus, legendás eleme 1848-nak. Hosszú időn keresztül élt az a narratíva, hogy a bécsi fegyveresekkel egyesülve kikiálthatták volna, mondjuk, a diákköztársaságot. Azt azért tudni kell, hogy az a magyar hadsereg, amely odaér az osztrák határhoz, az lényegesen kisebb, mint amelyik kimenekül előle, és még kisebb annál, amellyel egyesült a kimenekülő sereg. A Bécsből kiszorított császári helyőrség és Jellasics csapatai együtt már október első napjaiban negyvenezer katonát számláltak, amivel szembenállt a határra érkező tizenkét-tizenháromezer fős magyar sereg, amelynek azért is csökkent a létszáma, mert Jellasics Horvátország felé indított hadoszlopát is üldözni kellett, nehogy meggondolják magukat, és visszaforduljanak. Paradox módon Jellasicsnak az a serege, amely kivonult az országból, sokkal erősebb volt, mint amivel bejött, mert menet közben a Nyugat-Dunántúlról és a Felvidékről a nem magyar kiegészítésű császári alakulatok csatlakoztak hozzájuk. Én úgy gondolom, hogy ha október elején megindulnak Bécs felé a magyar hadak, akkor sem lett volna más a csata eredménye, mint ahogy Schwechatnál történt.
Az egy másik kérdés, hogy ha már végül megindultak az osztrák főváros felé, akkor minél előbb lett volna érdemes, de addig nem lehetett volna, amíg ezt a horvát mellékoszlopot kísérő csapat vissza nem tért, mert az már valóban az istenkísértés kategóriájába tartozott volna. Csakhogy közben a másik oldalon is történt egy minőségi ugrás, mert Windisch-Grätz herceg fővezéri kinevezését követően a csehországi, a morvaországi császári erőket Bécs alá csoportosította, és mire megindult a magyar támadás, akkor már a város környékén mintegy hetven-hetvenötezer főnyi császári katonaság állt, míg a magyar oldalon a beérkező erősítések ellenére sem ment fel a létszám olyan huszonöt, huszonhatezer katona fölé, akiknek egy része még soha nem szagolt puskaport. Nem azon kell csodálkozni, hogy megvertek bennünket Schwechatnál, hanem azon, hogy csak annyira vertek meg, amennyire. Ha Windisch-Grätz kicsit jobban manőverez vagy egyértelmű döntést hoz, akkor nagy valószínűséggel ott október végén, november elején az egész magyar szabadságharcnak vége lett volna. A derék fővezér elkövette azt a hibát, hogy egyszerre akarta Bécset és a magyarokat legyőzni, bár Bécs nem futott volna el, megvárta volna, míg a magyar sereg visszahátrálhatott, így időt nyerve megszilárdulhatott a magyar ellenállás.
– A könyv igazából a szakmának, vagy inkább a történelem iránt csak érdeklődő olvasóknak szól?
– Megpróbáltam középre lőni. Azok, akik a hadtörténelem apró részletei iránt érdeklődnek, és szeretik az alakulatszámokat, ők is találnak számukra érdekes részleteket erről az időszakról, de az eseménysor felidézése az értő olvasó számára is követhető. Annyi engedmény történt a népszerűség érdekében, hogy egy klasszikus tanulmányhoz képest rendkívül takarékosan bántam a jegyzetekkel, és a könyv végén található egy nagyon gazdag irodalomjegyzék, így aki az apró további részlétekre is kíváncsi, az meg fogja találni, de hogy összefüggően könnyebben olvasható legyen a szöveg, nem terheltem agyon levéltári és egyéb hivatkozásokkal.
