Történelem
Három golyó – egy sikertelen merénylet
Ismét egy merénylet, ahol a „célszemélyt” jól (Vajon tényleg jól? A dolgok, amik kisülnek róla, egyre érdekesebbek!) ismerjük, a merénylőt viszont annál kevésbé. Márpedig Lenin merénylőjének személyében testet ölt az orosz társadalom bolsevik rendszerrel szembeni, mindenkori ambivalenciájának teljes története: a diktatúra láttán az emberek tömegei csalódtak benne, elárulva érezték a demokrácia eszméjét, és megtapasztalhatták a rendszer életképtelenségét is, ám nagyon kevesen voltak, akik ezt ki is merték mondani, és még kevesebben, akik tevőlegesen fel is mertek lépni magával a rendszerrel szemben. Az óriási többség inkább hallgatott – és nyelt. Az emberi természet már csak ilyen: az életével senki nem játszik szívesen.
Fanni Kaplan azonban hivatásos orosz anarchista forradalmár volt. Az ölésen, mások és a saját élete semmibe vételén kívül más utat eleve nem tudott elképzelni. Bár, ki tudja, az ő idejében talán valóban nem is lett volna más út.
A merényletekkel kapcsolatban sokszor esünk abba a hibába, hogy az események legfontosabb személyévé magát a „megmerényeltet” tesszük, aki legtöbbször igen fontos, sőt történelemformáló személyiség, míg a merénylő értelemszerűen jóval jelentéktelenebb személy. Márpedig ha így teszünk, tévedünk. Egy merénylő személyiségének és tettéig vezető életútjának tanulmányozása sokkal több kérdésre ad választ, és sokkal több körülményt tesz érthetővé.
Fanni Kaplan teljes élettörténetét máig nem írták meg; amit tudunk róla, talán mégis elegendő a legfontosabb dolgok megértéséhez. Hétgyermekes zsidó családban született 1890. február 10-én, az akkori orosz birodalom észak-nyugati részén, a mai Ukrajna nyugati szélén levő Volhíniai kormányzóságban – talán Grodnóban, de ez sem biztos. Ahogy a teljes valódi nevében sem lehetünk biztosak: valószínűleg Fejga Haimova Rojtblatt néven anyakönyvezték, de nincs kizárva a Fejga Rojtblatt-Kaplan név sem, sőt családneve egyik változata valószínűleg Rojtmann. A cári birodalom amúgy sem éppen precíz adminisztrációjáról volt híres. Később, hivatásos forradalmárhoz illően, több nevet is felvett, illetve használt: volt ő Dora, Fenya, majd Fanni is. Szóval még a neve sem biztos. A merénylőket sokszor hívják semmiből jött embereknek.
Ám a környezet, amibe a kislány született, nagyon is valóságos volt. Egyszerű és szegény család gyermekeként, de zsidóként is hamar ízelítőt kaphatott a társadalmi igazságtalanságokból. Európának és a cári birodalomnak az a része régtől fogva terhelt volt szegénységgel, tudatlansággal, de zsidóellenes pogromokkal is. Szinte biztos, hogy volt egy „stresszor”, egy, akár több konkrét felismerés vagy eset, ami véglegesen és végzetesen szembe állította a társadalommal. Ráadásul ennek igen korán kellett megtörténnie – igazságérzetünk gyerekként és kamaszként nem tűr kompromisszumokat. Fejga személyiségére ez egész, rövid életében rányomta a bélyegét.
Sok mindenre képes volt, de kompromisszumokra soha.
Azonban Fejga élete alighanem ott szenvedte a végső törést, hogy sohasem járt „rendes” iskolába. Intelligenciában és érdeklődésben nyilván nem volt hiány, azonban írás-olvasáson és a zsidó vallás alapjain kívül egyebet sem otthon, sem a zsinagógában nemigen tanulhatott. Elkezdődött tehát az önképzés ideje, ami pedig halálos veszélyt rejthet a felületesen művelt emberek számára. Márpedig, amíg az összes testvére rendes szakmát tanult és beilleszkedett a társadalomba, ő egymás után falta a forradalmakkal és társadalmi problémákkal foglalkozó könyveket. Igazának tudata és az igazságot elérni rendelt út helyessége sziklakemény meggyőződéssé szilárdult a fejében, törvényszerűen a magához hasonló gondolkodású emberek társaságát keresve. Meg is találta őket. Így vált örökre társadalmon kívülivé.
Talán tizenöt éves lehetett, amikor elhagyta családját, és Odesszában egy kalaposüzletben kezdett dolgozni. Első és utolsó polgári munkahelyén sem éppen törzsgárdatagságra vagy a „szakma ifjú mestere” címre vágyott. Valószínűleg még szülőhelyén, de Odesszában már biztosan összeköttetésbe került a Szocialista Forradalmárok Pártja néven működő politikai tömörüléssel – ezt magyarra meglehetős következetességgel fordítják „szociálforradalmárnak”, de ismert az orosz köznyelvben meghonosodott, rövidített elnevezése: az „eszer” párt is. Fordíthatjuk, ahogy akarjuk, a lényeg a mottójukban van: „A harccal eléred, amit akarsz”.
Ez a párt a terrorizmust elsők között zászlajára tűző politikai tömörülések egyike volt, bár a legalább egymillió tag és szimpatizáns közül alig néhány tucatnyian lehettek „igazi” terroristák. Fanni, nem sokkal az után, hogy csatlakozott a párthoz, már egyértelműen ezek közé tartozott. 1906-ot írtak, amikor a kijevi kormányzó elleni pokolgépes merényletre szánt bomba Fanni és szerelme lakásán robbant fel. Egy magánlakásban felrobbanó bomba már egyértelmű üzenet volt a cári Ohranának, akik azonnal megindították a nyomozást. Fanni és a fiú súlyos sérülésekkel ugyan, de életben maradtak – ám ami utána következett, az több, mint elgondolkodtató.
Nyilván a fiú sem úszta meg olcsón, de messze nem járhatott olyan rosszul, mint a barátnője. Fanni Kaplant ugyanis életfogytiglani kényszermunkára (katorgára) ítélték, ami egy tizenhat éves lány esetében egészen példátlannak mondható. A közhiedelemmel ellentétben Oroszországban a nála elvileg sokkal veszélyesebb és sokkal hosszabb bűnlajstrommal bíró anarchista férfiak is ritkán kaptak életfogytiglant, és nem is volt szükség rá: ha az illető már nagyon a hatóságok begyében volt, olyan helyre küldték, ahonnan aligha tért vissza. Ráadásul jogi értelemben ez nemhogy véghez vitt merénylet, de még kísérlet sem volt: Fanni és barátja legfeljebb az előkészületig jutottak el.
Persze, nem volt módom 1906-os orosz bírósági aktákat tanulmányozni, de jogászként nem gondolhatok másra: az eljárás során, de legkésőbb a tárgyaláson ez a lány a rendszer iránti gyűlöletének olyan fokáról győzhette meg a bíróságot, ami példátlan büntetés után kiáltott. Önmagáért beszél az is, hogy a legkeményebb helyeken (Szibériában a Malcev, aztán a Nercsinszk katorgatelepeken) töltötte büntetését, és állítása szerint többször meztelenre vetkőztetve verték.
A nők számára kiutalt kényszermunka ugyan nem volt olyan nehéz robot, mint amit a férfiaknak kellett elvégezniük: nekik a varrás, ruhajavítás, mosás, kendertilolás vagy a viszonylag könnyebb mezőgazdasági munkák jutottak, de a mostoha és sokszor egészségtelen körülmények az ő soraikat is megtizedelték. Sokat elmond, hogy Fanni Kaplan a sötét és poros munkahelyeken majdnem a látását is elveszítette, de kegyelmet még akkor sem kapott, amikor már szinte teljesen megvakult, és gyakorlatilag munkaképtelenné vált.
Fanni Kaplannak tizenegy év szibériai kényszemunka után az 1917 februári orosz polgári forradalom hozta meg a kegyelmet és a szabadságot. Majdnem vakon, teljesen legyengülve szabadult – rejtély, hogy a hazafelé vezető legalább kétezer kilométeres utat hogyan tudta megtenni. Azonban egykori harcostársai nem feledkezhettek meg róla, mert azonnal gondoskodtak a gyógykezeléséről; szanatóriumba került, ahol a látása javulása mellett részben visszanyerte az egészségét. Gyógyulásában minden valószínűség szerint szerepet játszott az is, hogy az orosz polgári demokratikus forradalom győzelmével megvalósulni látta eszméit: a gyűlölt cári rendszer megbukott, és egy demokratikusnak remélt rendszer lépett a helyébe. Azonban a 20. században az örömre okot adó helyzetek nem tartottak sokáig.
Az 1917 novemberi bolsevik államcsíny – ma már nyugodtan nevezhetjük annak – szinte azonnal romba döntötte a demokráciára vágyók reményeit. Lenin előbb az Alkotmányozó Nemzetgyűlést oszlatta fel, aztán betiltotta az összes politikai pártot (természetesen az „eszereket” is), világossá téve, hogy saját magán és a bolsevik mozgalmon kívül nem tűr más politikai tényezőt az országban. Nem kellett több néhány hétnél, hogy mindenki előtt világos legyen: a bolsevik rendszer a terrorra épül, létének lényege pedig a félrevezetés és a megfélemlítés. Mindezekkel együtt pedig világossá vált az is, hogy amíg övék a hatalom, soha többé nem lesz demokrácia Oroszországban. Ráadásul az orosz társadalom kudarcként, sőt szégyenként élte meg a bolsevik kormány által elfogadott és ratifikált breszt-litovszki békét is, amelyben Leninék jelentős, egykor a cári birodalomhoz tartozó területekről mondtak le.
Fanni Kaplan végül is joggal érezhette, hogy elérkezett az ő ideje. Beállítottságának és meggyőződésének megfelelően cselekedett: elhatározta, hogy megöli a bolsevik rendszer vezetőjét, Vlagyimir Iljics Uljanovot, akit már akkor Leninként ismert a világ.
A politikai merényletek szinte mindig konspiratív háttérrel bírnak, csak a lehető legritkábban egyetlen ember „indulati” cselekményei. A Lenin elleni 1918-as merénylet mögött is alig hihető, hogy nem állt semmiféle szervezett erő. Fanni Kaplan nem mondta meg soha, honnan szerezte az akkor legmodernebbnek számító, belga gyártmányú Browning FN 1900 típusú, félautomata pisztolyt, és a félelmetes CSEKA sem törte magát, hogy az eredeti tulajdonos nyomára leljen. Pedig a korszerű fegyvereknek mindig megvan a maguk igencsak borsos ára; ilyen pisztolyt önerőből beszerezni egy „csóró” fiatal lánynak sem pénze, sem lehetősége nem lehetett.
1918. augusztus 30-án Lenin a hamarjában Sarló és kalapácsra átkeresztelt egykori Mikhoels moszkvai fegyvergyár munkásainak tartott beszédet, és válaszolt a munkások által feltett néhány kérdésre is. Utána éppen beszállni készült a kocsijába, amikor egy éles, fiatal női hang a nevén szólította: Lenin polgártárs!
Amikor Lenin ösztönösen a hang felé fordult, gyors egymásutánban három lövés dördült el. A talán tizenöt méterről, balról érkező első lövedék simán átment a kabátujján, és semmiféle sérülést nem okozott. A második azonban áthatolt a nyakán, sértette a bal tüdőlebenyt, és megakadt a jobb kulccsontban. A harmadik lövéssel érkező golyó pedig belefúródott a bal vállába.
Fanni Kaplan alaposan kihasználta a fegyverben rejlő lehetőségeket. Másodperceket vett csak igénybe, hogy három golyót lőjön ki – ez a típus volt a világ első, hátrasikló „szánnal” rendelkező pisztolya. A fegyver pontosságát mutatja, hogy tulajdonképpen valamennyi lövése talált, a vakszerencsén múlt, hogy az első semmiféle sérülést nem okozott. A kérdés önmagát kínálja: vajon ez a félvak, gyenge fizikumú lány, aki annak előtte soha fegyvert nem fogott a kezébe, mindenfajta kiképzés és gyakorlás nélkül volt képes erre a teljesítményre? Alig hihető.
Lenint azonnal betették a kocsiba, ám nem a kórházba vitték: rohamtempóban hajtottak vele a Kremlbe, az orvosokat is oda rendelték. Máshol – főleg a történtek után – nem érezte magát amúgy sem biztonságban, és erősen élt a gyanúperrel, hogy a merényletben valamelyik ismert vagy ismeretlen ellenfelének a keze van. Szerencséjének és erős szervezetének köszönhetően túlélte ugyan a történteket, azonban a sebészeti beavatkozást mindvégig visszautasította. Minden valószínűség szerint nem akart öntudatlan vagy cselekvőképtelen állapotba kerülni. A Browning két golyója így haláláig a testében maradt. Többek szerint ez szerepet játszott korai, mindössze ötvennégy éves korában bekövetkezett agyvérzésében és halálában – igaz, a magát évszázada makacsul tartó pletyka szerint bizony volt ennek egyéb oka is...
A merénylő, a történelem kiszámíthatatlan szeszélye szerint bár, de mégiscsak elért valamit.
Fanni Kaplannak teljesen közömbös volt a saját sorsa. Persze azonnal elfogták, de nem egészen négy napot volt a CSEKA vizsgálati fogságában. A bolsevizmus véres kezű politikai rendőrsége mindenesetre aligha szokhatott olyan magatartáshoz, amilyet ő tanúsított velük szemben. Ez alatt az idő alatt mindössze egyetlen vallomást tett: bevallotta tettét, amit állítása szerint egyedül készített elő és követett el. Közölte, hogy nem mondja meg, kitől kapta a pisztolyt. Lenint a forradalom árulójának tartotta, és kijelentette, hogy pártolta az Alkotmányozó Nemzetgyűlést, és az ő pártjukon áll ma is.
Sajátos vonása az ügynek, hogy az ő mondandójának terjedelmét messze felülmúlják Lenin testőreinek és a fegyvergyár vezetőinek a vallomásai. Valamit azért tenni kellett, hogy a Lenin elleni merénylet nyomozati anyaga mégse a gyanúsított egy bekezdésnyi vallomásából álljon...
Száz év után, 2018-ban a Jelcinről elnevezett moszkvai Elnöki Levéltár nyilvánosságra hozta a merénylettel kapcsolatos, még fellelhető irattári anyagot. Az internet adta lehetőséget kihasználva belenézhettem. Nem voltak ugyan illúzióim, de amit láttam, az mégiscsak csalódást keltett. Semmitmondó jegyzékeken (amiknek a hitelesség kedvéért a teljesen üres hátsó oldalát is lelkiismeretesen beszkennelték), egy kerítés és néhány félkész épület előtt álló autóról (nyilván ez volt Lenin kocsija) és a körülötte tébláboló férfiakról készült csapnivaló minőségű fényképsorozaton, illetve a Leninnel kapcsolatos orvosi vizsgálatok – például 1918. szeptember 7-én Lenin elvtárs testhőmérséklete 37,3 fokos, pulzusa 90, általános egészségi állapota pedig jónak volt mondható – anyagán kívül én bizony egyebet, pláne lényegeset, nem találtam.
Ekkor, mikor Szemasko doktor megvizsgálta Lenint, és megírta ezt a feljegyzést, Fanni Kaplan már napok óta halott volt. 1918. szeptember 3-án a Kreml egyik belső udvarán a fallal szemben letérdeltették, és tarkón lőtték.
Nem találtam nyomát annak sem, hogy a nyomozat, a vád és a bírósági tárgyalás, végén az ítélettel, az elemi törvényesség követelményei szerint elkülönültek-e egymástól. Legvalószínűbb, hogy afféle „forradalmi eljárás” volt: kihallgatással, beismerő vallomással és a végén az eleve elhatározott halálos ítélettel, amit a CSEKA egyik önként jelentkező, vagy talán eleve erre alkalmazott tagja hajtott végre.
Ennek a fiatal nőnek a tragédiáját leginkább abban látni, hogy a bolsevik rendszerre vonatkozó utolsó felismerése helyes volt, de a módszer, amit választott, már semmiképpen nem lehetett az; nem használt vele senkinek, legkevésbé saját magának. Így, a történet végén az ember azon kapja magát, hogy inkább szánalmat érez iránta, és sajnálja, hogy egy számára kevés örömet tartogató, rövid élet után így kellett végeznie. Bár lehet, hogy erre készült egész életében: ha sütött a nap, talán még láthatta a falon a tarkójához közelítő méretes katonai revolver árnyékát. A szovjet belügyi szervek általános kivégzési módszere volt ez évtizedekig, de elsősorban a Lubjanka börtön pincéjében alkalmazták. Ezt a lányt állítólag azért kellett egyenesen ide, a Kremlbe hozni, mert Lenin is látni akarta a halálát.
Hogy ez legenda csupán vagy valóság – mindenki eldöntheti meggyőződése szerint.
A szerző jogász, író