A nagy utazás – 1968. augusztus 20.

Az én első utazásom nem egészen tizenkét évesen történt. Ennyi idősen már nem vagyunk gyerekek, de nem vagyunk még kamaszok sem, és ennek megfelelően reagálunk a világ dolgaira. Alaposan rákészültem, persze izgultam is, igyekezve megjegyezni minden fontosat – vagy legalábbis annak tűnőt –, ami utazásomban szerepet játszhat. Eltettem az aprópénzt, hiszen akkor még buszjegyre és vonatjegyre az is elegendő volt. Elcsomagoltam a holmimat, megmosakodtam, megfésülködtem. Borotválkozni persze még nem kellett.

A megteendő út nem tűnt hosszúnak, úgy ötven kilométer állt előttem, részben busszal, részben vonattal. A menetrend gondos áttanulmányozása, az indulási és érkezési idők cetlire való felírása után úgy számoltam, hogy délután hat órai indulással, a menetidőket, de a busz érkezése és a vonat indulása közötti várakozást is beszámítva, este nyolcra biztosan otthon leszek. A tévében még megnézhetem a Négy páncélos és a kutyát.

Hát, nem voltam akkorra otthon. Az életembe a születésem óta másodszor masírozott be a történelem, és megint csak szovjet harckocsik képében. Első önálló utazásomat 1968. augusztus 20-a estéjére terveztem – csakhogy erre a napra nálam sokkal nagyobb és sokkal fontosabb emberek is terveztek valamit.

Ekkor volt a csehszlovákiai bevonulás.

Apám később blazírtan megjegyezte: „Amikor nagyapád az első munkanapját kezdte a Nyugat-Dunántúli Vasúti Igazgatóságon, egyből akadt dolga: pont akkor volt a biatorbágyi vonatrobbantás. Úgy látszik, a remek időzítés nálunk családi vonás…”

Így utólag összerakva néhány emlékezetfoszlányt, halvány jelei azért voltak a készülő földindulásnak.

Rózsi néni, a nagynéném házvezetőnő volt a Győr melletti Nyúl katolikus plébániáján, és én a nyári szünetek egy részét mindig ott töltöttem. Ma is elmosolyodom, ha a község szőlőhegyének nevére – Józan dűlő – gondolok, mert onnan józanon kevesen jöttek vissza. A nyúli bor itatta magát, jó szívvel is kínálták, még nekünk, épp hogy kamaszodó fiúknak is. A hegyről Közép-Európa legnagyobb természetes szurdokjának (ahogy ott mondják: szurdik) oldalában kanyargó úton kellett lejönni, ami különösen próbára tette az embert egy kiadós borkóstolás után.

Ez az út a falu egyik széles utcáján vezetett tovább egészen a Győr–Veszprém főútig. És akkor, 1968 augusztusának közepétől, ahányszor csak kiértünk ide, mindig szovjet teherautó-oszlopokat láttunk. Az autókon ülő ruszkiknak lelkesen integettünk, pedig ebben a klerikálisnak bélyegzett faluban a gyerekek is tudták, kik ők és miért vannak itt. Ők persze visszaintegettek, mi pedig nem gondolkodtunk rajta, mért lettek ilyen sokan – addig is sokan voltak – és mostanában mért járnak ennyire sűrűn.

Aztán egy idő után már nem integettek vissza. Hallgatagon, immár sisakban és fegyverrel ültek a platókon. Több teherautó után löveget kapcsoltak, az egyes oszlopokat pedig páncélozott járművek kísérték.

Minden vakáció elmúlik egyszer. Rózsi néni aggódó tekintetétől kísérve Nyúlon szálltam buszra 20-án délután hat után, hogy a talán 15 kilométerre eső Győrbe utazzak. A busz addig még két falut ejtett útba, tudtam, hogy nem pár perces utazás lesz.

Aztán Nyúlt elhagyva, az első leágazásnál a busz, ha nem is csikorgó fékekkel, de hirtelen állt meg, és ahogy kinéztem, az egész úton orosz katonákat láttam. Valami gond lehetett a szervezéssel vagy az út bizonyult túl szűknek, de katonákkal teli teherautók hosszú sora ácsorgott előttünk. Mellettem egy idős ember, aki biztosan nem csak a második, de már az első világháborút is átélte, félhangosan megjegyezte: „Na, ez nem jelent jót…”

Mondhatnám, hogy jobban kellett volna figyeljek rá, és komolyan kellett volna vennem a szavait – de ugyan mire mentem volna vele? Azok a bizonyos fogaskerekek már forgásba lendültek, érzéketlenül és közömbösen, és a végeredmény sem rajtunk múlott többé; milliónyi ember sorsa került nagyon kevesek kezébe.

A busz aztán elindult, és gyorsuló tempóban húzott el a katonák mellett, mintha a sofőr minél kevesebbet akart volna látni belőlük. Ennek ellenére komoly késéssel értünk Győrbe, amikor a buszpályaudvaron megálltunk, már sötétedni kezdett. Nem estem kétségbe, csak azt sajnáltam, hogy A négy páncélos és a kutyát aznap már nem látom. A vasúti pályaudvaron kinéztem egy következő vonatot, a váróteremben letettem a pakkomat, és leültem az egyik ablak mellé.

A vonat pedig nem jött. Néhányan időnként kimentek, hogy „utánanézzenek a dolgoknak”, de eredmény nélkül jöttek vissza. Csend volt, aztán pont akkor hallottam meg a dübörgést, amikor egy nő éppen rászólt a rohangáló gyerekére. Ez a dübörgés semmihez nem volt hasonlítható. Nem csak hangból állt. Fizikai kapcsolatba lépett velünk, rázta a padlót, a falakat, és velük együtt minket is; egy olyan erő hangja volt, aminek soha nem lett volna szabad megszületnie. Aztán az ablakon át, a téren, megláttam a harckocsikat. Minden átmenet nélkül tűntek fel, és rengetegen voltak. A téren megálltak, de a motorjuk tovább járt, a dübörgés nem szűnt meg.

1968-at írtunk. A tévében és a rádióban mindennap hallottunk a feszült politikai helyzetről, a két világrendszer közti súrlódásokról, a fegyverkezésről. Nem titkolták előlünk, hogy realitás egy háború. Az iskolákban és a munkahelyeken rendszeresen oktatták az embereket, mit tegyenek, ha mégis kitör. Azt is tudtuk, hogy nem fogja megelőzni mozgósítás vagy hadüzenet: minden pillanatok alatt fog megtörténni.

Ott, akkor, abban a percben gondolhattunk-e másra, mint hogy kitört a harmadik világháború?

Máig pontosan vissza tudom idézni az érzést, ami akkor úrrá lett rajtam: a teljes kiszolgáltatottság és jelentéktelenség érzése volt. A masszív állomásépület hirtelen kártyavárszerű tákolmánnyá változott, a vasbeton plafon lelki szemeim előtt már szét is nyílt a levegőből záporozó bombák előtt, az emberek pedig – köztük én is – megalázóan és dühítően semmit érővé váltak. Még valamire jól emlékszem: a minden átmenet nélkül leszálló, tömény háborús levegőre. Aki sosem szívta be, sosem fogja megérteni. Az ember egy másik, sötét és fenyegető dimenzióba kerül, a múlt köddé válik, a jövő megszűnik, csak a veszélyekkel teli jelen létezik. A háborúnak más a szaga, más az íze, más a hangja. Mi pedig tudtuk, hogy ez nem gyakorlat. Ez bizony háború.

Néhányan a kijárat felé indultak, köztük egy magas, ballonkabátos, szemüveges férfi (meglett embernek láttam, bár tizenkét évesen minden húsz éven felüli annak tűnik), akinek a nyomába eredtem. Odakinn a folyosón és a magas, üvegezett előcsarnokban néma és megdöbbent emberek álltak. Emlékszem a csendre, amit azóta sem hallottam egyetlen vasúti pályaudvaron sem.

Valahogy nem akaródzott kilépni az épületből; ez a pillanat évtizedekkel később idéződött fel bennem, az Alien-filmek valamelyikénél, amikor Ripley visszahőköl egy idegenek által elárasztott helytől. Itt odakinn ugyanolyan szörnyetegek nyüzsögtek, és ugyanolyan sokan voltak. Mégsem akartam lemaradni a ballonkabátos mögött, aki elég határozott léptekkel tartott a kijárat felé.

Odakinn már többen is voltak, a meleg augusztusi este illata és a forró benzingőz szaga ütötte meg az orromat. A környező házak ablakaiban égett a villany, a legtöbb ablak nyitva volt, de alig néhányban állt valaki. Akkor láttam, hogy a szörnyetegek nem is igaziak, hiszen emberek – fiatal emberek – másztak elő belőlük, akikben viszont semmi félelmetes nem volt: barátságos és érdeklődő arccal néztek ránk. A ballonkabátos pedig beszélni kezdett hozzájuk, oroszul. Szovjet harckocsizók voltak.

Aztán többen is felbátorodtak, és kérdezgetni kezdték a katonákat, ki valami hevenyészett orosz nyelven, ki magyarul és mutogatva, még olyan is volt, aki a némettel próbálkozott. A kérdések és a válaszok egyre gyorsabban követték egymást, a beszélgetés egyre pergőbbé vált; úgy tűnt, ezek a katonák megértették, mért annyira fontosak a válaszaik ennek a riadt tömegnek. Egyre többen mutogattak közülük északi, a pályaudvarral ellentétes irányba, és az egyik harckocsi tornyában ülő, inkább ázsiai vonásokat viselő katona (ma is emlékszem: olajos volt a keze és a pufajkája ujja) a mutogatást megtoldotta a motordübörgést túlszárnyaló kiabálással: „Csehoszlovakija, da, da! Csehoszlovakija!”

A ballonkabátos, mintha csak ő lenne ennek a kollektív diskurzusnak a karmestere, a bejárat felé fordult, és odakiáltotta a bent szorongóknak: „Ezek a csehekhez mennek! Csehszlovákia ellen vonultak fel!”

A következő pillanatot sem felejtem el soha. Az ember bőrén érezhető rettegést egyetlen másodperc alatt váltotta fel az ugyanúgy érzékelhető megkönnyebbülés; az emberekből tényleg felszakadt az a bizonyos sóhaj, amiről annyiszor olvashatunk eredetiségre nem feltétlenül törekvő írásművekben.

Szóval mégsem a harmadik világháború! Mégsem halunk meg perceken belül!

Őszinte leszek. Én bizony magát az országot, Csehszlovákiát, nem sajnáltam. Tudtam, hogyan jött létre, rovásunkra, a lehető legbecstelenebb módon. Közvetlen szomszédságában élve gyerekfejjel is láttam, milyen ott a magyarok sorsa, és a hatóságaik hogy viszonyulnak hozzánk, „anyaországi” magyarokhoz. Maga az eljárás azonban felháborított. Mindenki tudta – én is tudtam – hogy ezt az egészet Moszkvából vezénylik, és mélységesen elkeserített, amikor megtudtam, hogy mi is részt veszünk benne. Tudtam azt is, hogyan jutottak a „szocialista táborba” akaratuk és megkérdezésük ellenére, és alighanem ez volt a pillanat, amikor örök életemre megutáltam azokat az embereket, akiket a kutya sem választott meg, senki nem nevezett ki, és senki nem bízott meg semmivel, mégis úgy rendelkeznek életünk-halálunk felett, mintha csak a felhőkben trónoló olimposzi istenek lennének.

Csodák-csodája, hamarosan érkezett egy vonat komáromi irányba, és én éppen elértem, miután rekordtempóban trappoltam vissza a váróterembe az útitáskámért. A győri pályaudvart gyorsan magunk mögött hagytuk, de akkor már tudtam, hogy olyan csapdában vagyunk, amiből nem menekülhetünk a leggyorsabb expresszvonattal sem. Az utasok szinte egyetlen szót sem szóltak egymáshoz az egész úton, és én sem beszélgettem senkivel. Az erőszak valahogy megnémítja az embereket. Mintha szégyenkeznének, amikor szembetalálkoznak azzal, ami pedig az alapvető lényegükhöz tartozik.

Pitymallott, mire hazaértem. A szüleim ennek ellenére – gyűrötten és kialvatlanul, anyám sírásba hajló tekintettel – ott vártak a sínek mellett. „Mondtam hogy megjön, ugye látod? – mondta apám a szorosan mellette álló anyámnak – Nem lehet csak úgy elveszni!”

Közben tisztán hallottuk odakinn, az állomás előtt elhúzó harckocsik hangját. Eszükben sem volt megállni: nyílegyenesen tartottak a komáromi híd felé.

Ez volt az én első önálló utazásom története. Megjegyzem, a Négy páncélos és a kutya aznapi részét nem néztem meg azóta sem. Arra a napra páncélosokból nekem épp elég volt annyi, amennyit a saját szememmel láttam.

A szerző jogász, író