Történelem
Így üdvözölték az élőket a halálba indulók
Hetvennyolc évvel Japán második világháborús kapitulációja után egyre nehezebb feladat megőrizni a császári hadsereg katonái által írt búcsúleveleket. Az idő múlásával a papír megsárgul, majd törékennyé válik, ugyanakkor a tinta és a vér – mert bizony vannak üzenetek, amelyeket vérrel jegyeztek le – folyamatosan halványul, elszíneződik, mígnem teljesen kivehetetlen lesz, ha nem konzerválják megfelelően ezeket az emlékeket.
S a veszély komolyan fennáll, ezért a Japan Times riportja szerint a kamikazepilóták és kajtentengerészek emlékét őrző maroknyi múzeum megkongatta a vészharangot. „Ezek értékes anyagok, amelyek az igazságot mondják el a háborúról, és szeretnénk átadni őket a jövő generációinak” – mondta az egyik tisztviselő a lapnak.
A legtöbb búcsúlevelet, naplót és más személyes holmit valószínűleg a Kagosima prefektúrában található Csiran Békemúzeumban őriznek. Az iratanyag restaurációját megkezdték, de a munka lassan halad. Évente néhány tucat példánnyal végeznek, miközben a raktárban ötezer tétel van. A megmentésüket nagyban segítette volna, ha a „kamikazeleveleket” felveszik a világörökségi listára, de Kína és Dél-Korea ellenállása miatt ez nem történt meg.
Ez valahol érthető, hiszen a japánok emberek millióit ölték és/vagy kínozták meg a háború során. Ám Vakamacu Sigehiroval sem könnyű vitatkozni. „A búcsúlevelek, és az itt bemutatott más anyagok lehetőséget adnak arra, hogy a békéről gondolkodj” – mutatott rá a Csiran múzeum levéltárosa.
Az öngyilkos pilótákról és kevésbé közismert társaikról, a torpedókat hajónak vezető tengerészekről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy érzelemmentes fanatikusok voltak vagy olyan szerencsétlenek, akiknek az agyát kimosta a propaganda. Ám a valóság sokkal összetettebb. Még ha csak virtuálisan tekintünk is bele a Csiran, a Sunan Városi Kajten Emlékmúzeum vagy a Tacsiarai Csikuzenmacsi Békemúzeum tárlataiba, zavarba ejtő, amit látunk.
A levelek, emléktárgyak emberi sorsokat, sok esetben érző, vágyakkal teli fiatal férfiak legszemélyesebb gondolatait és gyengeségeit tárják elénk. Olyan emberek jelennek meg előttünk, akik tele voltak álmokkal. Természetesen sok sztereotíp üzenet is van, amelyet könnyű befogadni, mert megfelel a japán katonákról alkotott elképzelésünknek. Például ez:
„Anya, most nincs mit mondanom neked. Nevetni fogok, és elmegyek, hogy megtegyem az utolsó és első lépést, ami a gyermeki jámborságból fakad."
Vagy ilyen Hadzsime Fudzsi ezredes két sora:
„Életemet áldozom és becsülettel halok meg a hazámért. Elhatározásomban még a halál sem ingat meg."
Ezekkel szemben százával, de talán ezrével állnak a megrázó vallomások. Anazava Tosio kapitányé az egyik. A levelét 1945. április 16-án, négy nappal a halála után kapta kézhez a menyasszonya.
„Mi ketten úgy próbálkoztunk, keményen dolgoztunk, de végül nem tudtuk megtalálni a módját, hogy egyek lehessünk" – kezdi vallomását. A folytatásban azt írja: „Annyi mindent szeretnék elmondani. És mégis tudom, hogy egyetlen szó sem elég, nincs olyan kifejezés a hálára, amivel kifejezhetném, amit a irántam tanúsított mélységes szeretetedért érzek, de ennek ellenére a legtisztább szándékkal, szívem mélyéből kimondom: »Köszönöm szépen.«”
Levele vége felé az önként a halálba készülő pilóta a lányt az élet szeretetére biztatja:
„... a benned lévő nőhöz szólva szeretnék néhány dolgot elmondani mint férfi, akivel eljegyezted magad és mint férfi, aki elesik a csatában. Nem kívánok mást, csak a boldogságodat. Ne pazarold az időt a múltbeli apróságokra. Nem szabad a múltban élni. Találj új módokat arra, hogy boldog légy a jövőben. Mostantól minden pillanat valóságában kell élned. Én, Anazava, már nem létezem a valóság világában.”
Zárásként pedig felsorolta azokat a könyveket, amelyeket még el szeretett volna olvasni az életben, és azokat a képeket (mindkettő a Szűzanyát és a gyermek Jézust ábrázolja!), amelyeket szeretett volna a saját szemével látni.
Lehetetlenségnek tűnik megérteni, hogy valaki, aki azt írja búcsúlevelében: „Csieko, találkozni akarok veled, beszélni akarok veled”, miért állt kamikazepilótának. A császár iránti hűségből? Ez sem feltétlenül igaz! Hiszen Uehara Rojodzsi hadnagy utolsó szavai ezek voltak:
„Holnap elhagyja ezt a világot az, aki hisz a demokráciában. Lehet, hogy magányosnak látszik, de a szíve tele van elégedettséggel. A fasiszta Olaszországot és a náci Németországot legyőzték. Az önkényuralom olyan, mintha törött kövekből építenénk házat”.
