Katasztrófa Amiens-nél – Az antant 1918. augusztusi győzelmei

A háború idején kifejlesztett, illetve jelentősen modernizált fegyvernemek (nehézlövegek, harckocsik, repülőgépek) alkalmazásával az ellenség olyan katasztrófát idézett elő a német hadseregben, hogy annak főszállásmestere – gyakorlatilag a vezérkari főnök, Paul von Hindenburg tábornagy helyettese –, Erich Ludendorff gyalogsági tábornok a haderő fekete napjának keresztelte el ezt a napot.

A németek 1918. március 21-én általános offenzívát indítottak a nyugati fronton, amely lényegében a Franciaországban és Flandriában lévő antanterők felmorzsálására irányult. Bár április elején Párizstól már csak hetven kilométerre voltak, és megrendítő vereségeket mértek az ellenségre, a támadássorozat 1918 júliusára kifulladt. A kezdeményezés egyértelműen a nyugati antant erők főparancsnoka, Ferdinand Foch tábornagy kezébe került, aki ellentámadást indított, és a második marne-i csatában súlyos vereséget mért a németekre. Ennek révén a francia főváros, Párizs megmenekült az ellenséges megszállástól, a továbbiakban már „csak” a német tüzérség szórványos belövéseitől kellett tartani. Hindenburg nem tehetett mást, mint hogy feladja az úgynevezett marne-i kiszögellést, amelyet az előző hónapokban igen nagy áldozatokkal foglalt el. Az antant július 18-án kivívott sikerében már jelentős szerepet játszott az a négyszáz harckocsi, amelyeket a franciák vetettek be, valamint először érvényesült érdemben a pihent és kiválóan felszerelt amerikai alakulatok bekapcsolódása a harcokba. Ekkor már havonta közel negyedmillió katona érkezett az Egyesült Államokból a kontinensre – ezzel pedig az anyagháború eldőlt.

Az antant augusztus 8-án Amiens-től keletre Albert és Moreuil között egy mintegy harminc kilométer hosszúságú arcvonalon indított rohamokat. A megelőző napokban az OHL (a német hadsereg-főparancsnokság) a front több szakaszán megkezdte a visszavonulást, mert a kacskaringós arcvonalat mindenképpen le kellett rövidíteni az antant fölénye miatt. Mindez azonban nem akadályozta meg a katasztrófát. Foch teljesen váratlanul újabb átfogó offenzívát indított, amely egy igen heves, de rövid pergőtűz után indult el. A brit Mark IV típusú nehézharckocsik ellen nem volt hatásos fegyver: a géppuskalövedékek egyszerűen lepattantak a páncélzatról, így többnyire csak a kézigránáttal vagy löveggel történő megsemmisítés maradt lehetőségként. A francia Renault harckocsik könnyebben kilőhetők voltak, de szintén nagy veszélyt jelentettek.

A német védelem még fel sem tudott ocsúdni, amikor az ellenség (brit, kanadai, ausztrál és francia) gyalogságának rohama is megindult. Az antant a természetes reggeli pára- és ködfoltok, illetve a mesterséges köd védelmében csapott le a védőkre. Az arcvonal átszakadt, a keletkezett résbe pedig az antant lovassága is benyomult. A hadművelet gyorsasága egész egyszerűen megdöbbentő volt: hasonló energikus támadásra és áttörésre pont négy évvel korábban a németek részéről került sor. Egész hadosztály-parancsnokságokat rohant le az ellenség. Két nap alatt több mint harmincezer német katona esett hadifogságba. Foch ekkor vérszemet kapott, és az Ancre és Avre folyók mentén már több mint hatvan kilométeres szélességben indította támadásra csapatait.

Ludendorff kétségbeesetten próbálta ellenlökésekkel megállítani az ellenséget, de erői zöme olyan leharcolt hadosztályokból épült fel, amelyeket pont a pihentetés és feltöltés szándékával vontak ki az első vonalakból, az antant gyors előrenyomulása folytán azonban hirtelen az arcvonalon találták magukat. A helyzetet a német 2. hadsereg mentette meg, amely heroikus harcokat követően meg tudta állítani az offenzívát. Azonban mindez nem változtatott azon a tényen, hogy az anyagháború a szó legszorosabb értelmében bedarálta a német haderőt. Csak „a fekete napon” több mint százhúszezer katona, hatezer géppuska és ezernégyszáz löveg veszett el. Ennél súlyosabb csapást – a központi hatalmak táborában – ennyi idő alatt csak az Osztrák–Magyar Monarchia szenvedett Przemyśl elestekor 1915 márciusában, illetve 1916. június 7-én a Bruszilov-offenzíva idején.

Az augusztusi csapás súlyát Ludendorff így értékelte emlékiratában: „Augusztus 8-a a német hadsereg fekete napja volt ebben a háborúban. Ennél rosszabbul csak azokat eseményeket éltem át, amelyek (1918) szeptember 15. után a bolgár fronton következtek be, és amelyek megpecsételték a négyesszövetség (a központi hatalmak) sorsát.” A német tábornok itt a Franchet d’Espèrey vezérezredes által vezényelt francia–brit–görög–szerb csapatok támadására utalt, amely a Balkánról kiindulva kiütötte Bulgáriát és az Oszmán Birodalmat a háborúból, egyúttal döntő módon hozzájárult a történelmi Magyarország összeomlásához.

Az OHL – súlyosan megkésve – csak ekkor ismerte fel, hogy a vereség elkerülhetetlen, itt már csak kedvezőbb fegyverszüneti feltételekért lehetett harcolni. Ludendorff korábbi félelmei, vagyis hogy összeomlik a morál és az anyagi utánpótlás is elfogy, most realizálódtak.

A német vereség híre sokkot váltott ki az osztrák–magyar hadsereg-főparancsnokságon is. IV. Károly császár és király azonnali találkozót kért II. Vilmos német császártól, a fő célja az volt, hogy Wilson amerikai elnök 14 pontja alapján együttesen ajánljanak fegyverszünetet. Ilyen körülmények között került sor a két császár utolsó találkozójára a belgiumi Spában 1918. augusztus 14-én. A találkozó tematikája sajátos antagonizmusban volt a kialakult helyzettel, hiszen a felek többek között arról tanácskoztak, hogy a japán–amerikai intervenció az orosz Távol-Keleten nem jelent fenyegetést a központi hatalmak keleti frontjára, valamint hogy Berlin és Bécs nem biztosít katonai segítséget Lenin számára az antanttal folytatott háborújában. Paradox módon épp a nyugati front helyzete került háttérbe a tárgyaláson, mivel a németek palástolni igyekeztek vereségük mértékét és haderejük gyengeségét. Ennek ellenére az osztrák–magyar vezérkar főnöke, Arz Artur tábornok is ráébredt arra, hogy „a központi hatalmak nem lesznek abban a helyzetben, hogy az ellenségre döntő csapást mérve diktálhassák a békét”.

A találkozón ugyanakkor az OHL is elismerte, hogy „a háborút többé nem lehet megnyerni”, és a Német Császárság politikai vezetésében ekkor érlelődött meg a mielőbbi békekötés gondolata. Tragikus módon az – addig általuk többször megalázott és félig-meddig árulónak tartott – Károly király igazsága, vagyis a mielőbbi békekötés szükségessége csak ekkor érvényesült és vált elfogadható opcióvá. A Szixtusz-levelek elküldése idején, 1917 tavaszán gyökeresen mások voltak a hadügyi konstellációk: akkor a központi hatalmak egyenlő félként tárgyalhattak volna.

A következő hónapok során az antant a nyugati arcvonal teljes hosszában, vagyis csaknem 500 (!) kilométer hosszúságú szakaszon támadt az úgynevezett száznapos offenzíva keretében. Gyors sikerük titka az volt, hogy minimális tüzérségi előkészítés után megindult a harckocsik vezetésével a támadás, így a védők nem tudták átcsoportosítani erőiket a védekezéshez. Ráadásul arzenáljuk révén folyamatos nyomás alatt tartották az arcvonalat. A korábbi éveket jellemző állásháború, amely már március 21-én véget ért, egyre intenzívebb mozgó háborúvá alakult. Szeptember 18-án az antant áttörte a Siegfried-vonalat, amely 1917 tavasza óta a német védelem gerince volt, és ahonnan elindult az 1918. márciusi offenzívasorozat. Az amerikai haderő ekkor már több mint egymillió katonát vetett be az arcvonalon, így a megelőző években kivérzett brit–francia veszteségek nagy részét pótolták.

Miután november 3-án a Monarchia kapitulált, a németek számára sem maradt más lehetőség, mint a megadás; november 11-én aláírták a compiègne-i fegyverszünetet. Bár a német haderő döntő vereséget még nem szenvedett, és az antant is úgy számolt, hogy legkorábban 1919 tavaszán lehet befejezni a háborút győztesen, mindezen tények megteremtették az „im Felde unbesiegt” (vagyis a harcmezőn le nem győzött haderő) mítoszát, amely összekapcsolódott a tőrdöféselmélettel: Ludendorff 1937-ben bekövetkezett haláláig szenvedélyesen érvelt amellett, hogy fronton harcoló csapatai a hátország defetizmusa miatt szenvedtek vereséget. 1918 őszén – a „nyugaton a helyzet változatlan” napjaiban – azonban már egész egyszerűen nem volt pardon, és semmi sem akadályozhatta meg az antant győzelmét. Ennek lélektani hátterét mind a győztes, mind a vesztes oldaláról 1918. augusztus 8-a alapozta meg, amelyet olyan mély megaláztatásként élt meg a német társadalom, hogy ezt csak újabb és ezúttal győztes háború révén vélte feloldhatónak. Erre a „vigaszra” huszonkét évet kellett várni, az akkori hatalmas német győzelem megsemmisítette a III. Francia Köztársaságot.

Mindez azonban nem változtathatott azon a tényen, hogy az első világháború – hazánk számára is – a német hadsereg fekete napjával lényegében huszonnégy óra alatt veszett el.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa