A meggyilkolt költők éjszakája

Nálunk alig ismert, szomorú és félelmetes történet ez; egy eseménnyel ritkán jár együtt ennyi riasztó felismerés. Legriasztóbb mind közül az, hogy győzedelmeskedhet ugyan egyik diktatúra a másikon, és ideig-óráig hiheti a világ, hogy győzelme erkölcsi magasabbrendűségből fakadt. A felismerés azonban nem várat sokáig magára: az egyik diktatúra csak azt folytatja, amit a másik diktatúra félbehagyott.

Sztálin 1953-as halálig a Szovjetunió lényegében folytatta, amit a náci Németország elkezdett: a politikai és gazdasági hatalom totális birtoklásának igénye együtt járt az emberek élete és halála feletti korlátlan hatalommal. Ráadásul a Szovjetunió élén olyan diktátor állt, akiből az öregedés „felszorozva” hozta ki a legrosszabb tulajdonságait. Márpedig Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, akit a világ csak Sztálinként ismer, idős korára szinte valamennyi pszichés és mentális zavar tünetegyüttesével rendelkezett.

Talán ott kezdhetnénk, hogy a Nagy Honvédő Háború egy igen súlyos időszakában, 1942. áprilisában, Sztálin által személyesen támogatva, a művészetekben és a tudományban nevet szerzett zsidó személyiségek részvételével megalakult a Zsidó Antifasiszta Bizottság. Tevékenységük irányát hamar kijelölte a szükség: egyrészt az országban élő zsidók összefogása és lelkesítése a győzelem érdekében, másrészt a nácik zsidók elleni tetteinek a világ elé tárása, harmadrészt a Nyugat-Európában és Amerikában élő zsidók erkölcsi és anyagi támogatásának megszerzése. Szervezetük intenzíven, lelkesen, elsősorban pedig eredményesen tevékenykedett, nagy népszerűségre tett szert a szovjet zsidóság körében, és komoly presztízst szerzett a Nyugat szemében is.

Döntően művészek és tudósok voltak, így nyilván rengeteg idealista akadt közöttük. Az idealisták valamiképpen mindig naivok is. Nem sejtették, hogy aki a Szovjetunióban megbecsülést és népszerűséget szerez, arra Sztálin előbb vagy utóbb ellenfélként fog tekinteni. Márpedig így történt. A gyanakvás, az erre épülő gyanú, és a gyanúra rettenetes hatékonysággal felépített vád szerint az Antifasiszta Bizottság arra használta fel nyugati kapcsolatait, hogy a Szovjetunió ellen kémkedjen, diverzáns cselekményeket készítsen elő, megbuktassa a szovjet kormányt, és merényletet szervezzen Sztálin meggyilkolására.

Így, egy csokorban, jogi nyelven halmazatban, „valamelyik csak bejön” – jeligére. Ez pedig még mindig megfejelhető volt az „anti-szovjetszkaja agitácija i propaganda”, a hírhedett ASZAP vádjával, mert ebbe a tényállásba minden olyan cselekedet belefért, amivel egy embert a Szovjetunióban börtönbe vagy a halálba lehetett küldeni.

Mondhatnánk, hogy csak a szokásos. Azonban ne feledjük, hogy emberi életekről és sorsokról van szó. Művészekről, akik nem alkothattak többé, tudósokról, akik nem kutathattak többé – és családapákról, családanyákról, akik nem láthatták többé a gyermekeiket.

Az első áldozat maga a bizottság elnöke és legtekintélyesebb tagja, Salamon Mikhoels, a Moszkvai Állami Zsidó színház színésze és művészeti vezetője volt. Sztálin döntése szerint őt, valóban nagy tehetségű és az egész országban népszerű színészként, nem lehetett a bevett módon, koncepciós perrel elhallgattatni; ehhez nyugati ismertsége túl nagy, ottani kapcsolatai pedig túl szorosak voltak.

Így hát Minszkben, 1948 január 12-én remekül megszervezett teherautó-baleset áldozata lett. Állami temetést kapott, a családjának még Sztálin is részvéttáviratot küldött. Aztán a Moszkvai Állami Zsidó Színházat minden átmenet nélkül bezárták, társulatát (már akit nem tartóztattak le) szélnek eresztették, épületét és annak minden berendezését elkobozták.

A terrorgépezet fogaskerekeinek sem kellett több néhány hétnél, hogy forgásba lendüljenek. A Zsidó Antifasiszta Bizottságot megszüntették, működését betiltották, és szinte valamennyi tagját letartóztatták.

Persze, nem egyszerre.

Szokás szerint szépen, sorban: az 1948 első felétől 1949 elejéig terjedő jó háromnegyed évben. Hiába zárták ki – természetesen – a nyilvánosságot, a második-harmadik letartóztatás után már egyértelmű volt a „csapásirány”, így az összes későbbi gyanúsított tudhatta: előbb vagy utóbb őrá is sor kerül. Így is történt. A koncepciós perek áldozatainak már letartóztatásuk előtt kezdődő megtörését a huszadik századi diktatúrák vitték tökélyre.

Ma már eléggé egyértelmű, hogy a per történelmi beágyazottsága, Sztálin paranoiáján és antiszemitizmusán kívül, erősen köthető Izrael állam éppen 1948-as létrejöttéhez. Izrael „tapogatózott” ugyan a Szovjetunió irányába – Golda Meirt a moszkvai zsinagógában tett látogatásakor több ezren ünnepelték –, de alapvetően nyugati orientációja aligha lehetett kétséges. Mikor egyértelművé vált Izrael szovjet blokkon kívül maradása, Sztálin igazoltnak látta addig is alig titkolt antiszemitizmusát.

A bizottság vezetősége és tagsága elleni letartóztatási hullám végén több tucatnyian voltak vizsgálati fogságban. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, mik történtek velük. Csak a nyomozati eljárás során hatan haltak meg. A sztálini államvédelemnek alkalma és ideje is volt a megtörésükre; legjobb tudomásunk szerint legalább egy beismerő vallomást mindegyikük aláírt.

Ettől függetlenül a „szervek” sokat dolgozhattak az ügyön, mert maga a per (természetesen titkos tárgyaláson, a nyilvánosság teljes kizárásával) csak 1952. május 8-án kezdődött. Méghozzá a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma előtt, és maga a kollégium elnöke, Csepcov hadbíró altábornagy vezette a tárgyalást. A kielégítő végkifejlethez tehát minden adott volt: a módszereinek köszönhetően mindig eredményesen működő nyomozószerv, a legfelsőbb szintű és legvérengzőbb bírói szerv, élén a vádlottak felett ítélkező elvtelen és elvakult bíróval.

Ne feledjük: ekkor már a legkésőbb letartóztatottak is több mint három éve voltak fogva.

Csak látszólag került homokszem a gépezetbe azzal, hogy a vádlottak visszavonták nyomozati vallomásukat, és ártatlannak vallották magukat. Az ilyen szituációkra, elsősorban a rengeteg precedens alapján, már szintén megvolt a „szocialista törvényesség” letéteményeseinek válasza. A bírói függetlenséget a maguk sajátos módján értelmezve függetlenítették magukat a döntéstől úgy, hogy áthárították azt a legfelsőbb politikai vezetésre.

Nem volt nehéz dolguk: az SZK(b)P Központi Bizottsága már a tárgyalások előtt eldöntötte a vádlottak sorsát. Legalább egytucatnyi halálos ítéletet vártak el.

Megkapták.

A kéthónapos tárgyalássorozat végén, 1952 július 18-án Csepcov tizenkét halálos ítéletet hirdetett ki. Az egyelőre nélkülözhetetlennek tartott, 74 éves Lina Sternnel szemben a szintén sajátos sztálini kivétel érvényesült: három és fél év munkatáborra ítélték.

Csepcov későbbi magyarázkodása szerint mind az ítélet előtt, mind utána lépéseket tett legalább a pótnyomozás vagy a perújrafelvétel elérésére, tudniillik a bizonyítékokat elégtelennek találta a bűnösség megállapításához és az ítélethozatalhoz. Mindenesetre sajátos erkölcsi érzékre vall, hogy a halálos ítéleteket mindettől függetlenül már meghozta. Ám a politikai felsővezetésnél tett utolsó látogatása során megkapta a felelősség alóli felmentést is, egyenesen Malenkov elvtárstól: „A KB már háromszor foglalt állást az ügyben! Teljesítse a Központi Bizottság döntését!”

A hírhedett Lubjanka pincéjében augusztus 12–13 éjszakáján lezajlott kivégzésekről konkrétumokat nem tudunk, csak találgathatjuk, pontosan mi és hogyan történt. Tény, hogy nem csak a Szovjetunióban, de a kommunista rendszer bukása utáni Oroszországban is tarkólövéssel hajtották végre a halálos ítéleteket – még Andrej Csikatilóval, a huszadik század egyik legvérengzőbb sorozatgyilkosával is így végeztek 1994-ben. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy ez alkalommal is ezt a módszert használták. Önmagában nézve ez talán a legkíméletesebb kivégzési mód: az elítélt valóban semmit nem érez, egy pillanat alatt vége van.

Csak hát, ami előtte történik…

A szovjet igazságszolgáltatási rendszer alighanem egyetlen elve érvényesült itt hátborzongató következetességgel: az eljárási törvényben nagyon általános körben meghatározott (tehát a mindenkori politikai érdekeknek alárendelt) titkos és zárt tárgyalások mindenfajta nyilvánosságot kirekesztő mivolta. Olyannyira sikerült ez, hogy még a kivégzettek közvetlen hozzátartozói sem tudhatták, mi történt a szeretteikkel. Nemhogy az elítélésüktől, de a letartóztatásuktól fogva sem tudtak róluk semmit – szó szerint: semmit – a feleségek, férjek, gyermekek. Végül a már Sztálin halála után lefolytatott rehabilitáló eljárás során közölték velük szeretteik kivégzésének tényét. Ezek a szerencsétlen emberek egy bírósági irodában tárgyilagos hangon felolvasott jegyzőkönyvből tudták meg, hogy akiket még mindig hazavártak, rég nincsenek többé.

Felesleges név szerint felsorolni a kivégzetteket, nálunk szinte ismeretlen emberekről van szó.

Volt közöttük egykori külügyminiszter-helyettes, volt köztük olyan költő, akinek egyik költeményét az iskolákban tanították, jiddis nyelven alkotó író és újságíró, akinek szüleit a nácik ölték meg. Az áldozatok közül talán csak a per előtti álcázott merényletben életét vesztő Salomon Mikhoels neve ismerős a régi filmek rajongóinak.

A tizenhárom kivégzett között négy volt az író és a költő. Ki tudja, talán ezért kapta ez a gyilkos éjszaka a „meggyilkolt költők éjszakája” nevet, bár nem túl szerencsés próbálkozás költőivé emelni kifejezéseket, amelyek ilyen eseményeket öntenek szavakba.

Az ilyenkor törvényszerűen „járulékos veszteségként” odaveszettek száma felmérhetetlen. A perrel kapcsolatban valahol, valamikor, valamiért kivégzettek, bebörtönzöttek vagy akárcsak azok száma, akiket „csupán” megbélyegeztek, és az életét törték ketté: meghatározhatatlan. Ám beszédes dolog, hogy Molotov külügyminiszter felesége is e perrel kapcsolatban került a Gulágra.

Sokadszorra láthatjuk, hogy a diktatúrákban senki nincs biztonságban.

Megtapasztalhatta ezt még ugyanazon az éjszakán a Sztálin Autógyár tíz mérnöke is, akiket szabotázs miatt tartottak fogva. Ugyanaz volt az útjuk a Lubjanka pincéjéig, mint a Zsidó Antifasiszta Bizottság prominenseinek, ugyanúgy tarkólövéssel végezték ki őket – és ugyanúgy zsidók voltak, mint az előző „turnus” tagjai.

Cikkem elején említettem, hogy az egyik diktatúra csak folytatja, amit a másik félbehagyott. Sztálin gyors ütemben elhatalmasodó paranoiája beláthatatlan következményekkel jár, ha a diktátor tovább él, hiszen rendszerének lényegét éppen személyes hatalmának korlátlansága, a demokrácia, a szólásszabadság és a független igazságszolgáltatás teljes hiánya adta. Hogy idővel mi lett volna az egykori Szovjetunió területén élő számtalan nemzeti és etnikai kisebbség sorsa – efelől nem lehetnek illúzióink.

Halálakor Sztálin 74 éves volt, ami távolról sem aggastyánkor, de már egyértelműek voltak mentális és fizikai leépülésének jelei. Azonban paranoiaként fellépő antiszemitizmusa hamarosan új célpontot talált: 1953 januárjában indultak a prominens zsidó orvosok (köztük saját személyi orvosa) elleni, hírhedett orvosperek.

Mindez azonban egy másik írás tárgya kell, hogy legyen.

A szerző jogász, író