A versailles-i békerendszer első revíziója – 100 éves a lausanne-i béke

Sèvres azonban a gyakorlatban nem valósult meg. Kemal vezetésével rendszerváltoztatás ment végbe és az anatóliai fennsíkra visszahúzódott törökök nem pusztán megállították az ellenséges görög–francia–olasz–angol intervenciót, hanem visszaszerezték az örmények, kurdok lakta területek zömét is. Kemal karizmatikus vezetése mellett a törökök kezére játszott, hogy az I. világháború folyamán az ország „relatíve” csekély veszteségeket szenvedett el, miközben a konfliktus mellékhadszínterein háborúztak a Brit Birodalommal, valamint a cári Oroszországgal. Az 1918-as összeomlást követően az antant megkísérelte az Oszmán Birodalom csaknem teljes elfoglalását, de ettől a tervtől a nyugati államok viszonylag hamar elálltak. A görög állam azonban megkísérelte a Bizánci Birodalom helyreállítását: ez vezetett a véres és etnikai tisztogatások által kísért görög–török háborúhoz, amely konfliktusból a törökök kerültek ki győztesen. A harcok 1922 őszén azután szakadtak félbe, hogy a britek – Lloyd George miniszterelnök bukása után – kihátráltak Athén mögül és ezt követően már csak az észak-iraki, Moszul környéki olajmezők megszerzésére törekedtek.

A katonapolitikai realitások mentén 1922 őszén valódi tárgyalások kezdődtek a felek között – immár nem Párizsban, még pontosabban annak egyik „agglomerációs” kastélyában, hanem a svájci Lausanne-ban. Külön jelentősége volt, hogy a felek között valóban tárgyalásokra, nem pedig csak diktátumok átadására került sor, amint az történt a Német Birodalom, Ausztria, Magyarország, valamint Bulgária esetében. Lord Curzon brit külügyminiszter ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „Ez idáig diktáltuk a békeszerződéseket. Most tárgyalásokat folytatunk erről, méghozzá olyan ellenféllel, akinek van tényleges serege, míg nekünk nincs. Ki hallott még ilyet?” Valóban: 1923 elején Kemal lényegében a mai Törökország területét már ellenőrizte, „birtokon belül” volt.

A török államfő a tárgyaló-delegáció vezetésére a függetlenségi háború egyik legsikeresebb hadvezérét Mustafa İsmet İnönü pasát (az inönü-i csaták hősét) nevezte ki, aki egyúttal külügyminiszterré is avanzsált. İsmet İnönü legfontosabb feladata a török állam szuverenitásának biztosítása volt. Kemal ugyanakkor erős kontroll alatt tartotta a delegáció vezetőjét: szinte mindennap táviratban érintkeztek. A török delegáció az antant küldöttségek kifárasztására törekedett és eredményesen húzta az időt. Ha valamilyen Törökország számára kedvezőtlen dokumentumot terjesztettek elő, İsmet İnönü rendre kijelentette, hogy „ezt nem írhatom alá” és több ízben hazautazott. A tárgyalások emiatt jócskán elhúzódtak.

Területi kérdésekben már túl sok mozgástér nem maradt egyik félnek sem: a görögöknek be kellett azzal érniük, hogy Ankara csak két égei-tengeri szigetet ellenőrzött, viszont el kellett ismerni az Edirne környéki európai török területsávot, illetve fel kellett adni Isztambul visszafoglalását is. A Benito Mussolini vezette olaszok már csak az 1912-ben megszerzett Dodekániszosz-szigetek megtartására törekedtek, kis-ázsiai területi ambícióikat feladva. A francia–brit deputációk pedig a közel-keleti pozícióikat kívánták megőrizni: ennek emlékét őrzik a mai szír–török, libanoni–török, illetve, illetve libanoni–szír határvonalak. A britek makacsul ragaszkodtak moszuli területi követeléseikhez, ezért a kortársak joggal nevezték a megszületendő békét brit olajbékének. Lausanne-ban ugyanakkor egyelőre csak annyit értek el, hogy a Népszövetség égisze alá helyezték a kérdés rendezését. A pontos határvonalat így nemzetközi szakértők – többek közt Teleki Pál – bevonásával végezték el, amelynek révén Kemal 1925-ben engedni kényszerült és kialakult a mai török–iraki határvonal.

A lausanne-i béke nagy lelkesedést váltott ki 1923 Magyarországán. Bebizonyosodott, hogy kellően koordinált ellenállás és kedvező politikai „csillagállások” mellett lehetséges az 1919–20-ban aláíratott békék rendszerének revíziója, illetve az is világossá vált, hogy még a rendkívül terhes, népszövetségi kontroll alól is meg lehet szabadulni, amely a fegyverkezési korlátozások betartatására, valamint gazdasági ellenőrzésre irányult. Mindez a Károlyi Mihály fémjelezte, „népköztársasági politikát” vonta ismét heves bírálatok alá. Teleki Pál hiába védekezett azzal, hogy hazánk nem rendelkezett egy olyan stratégiai bázissal, mint Kemal Anatóliában, mindez az 1918 november–decemberében demobilizált 1,5 millió katona esetét nem feledtethette. Végeredményben az antant lausanne-i kompromisszuma azt az örök igazságot szentesítette, hogy a reálpolitikai fejleményeket hosszú távon nem lehet figyelmen kívül hagyni. Igazolódott az a tétel is, hogy egyetlen nép sem adhatja fel saját érdekérvényesítését, mert ha ez bekövetkezik, senki más nem fogja azt megtenni helyette. A „török Sacro egoismo” győzelme egyúttal a szokványos diplomáciai-katonai realitások diadalát is jelentette, mi több a wilsonizmus több elvét fegyveres úton biztosította: a nemzeti önrendelkezés elvét, amelyet egyetlen más vesztes állammal szemben sem érvényesítettek, Kemal vezetésével a törökök saját esetükben tartalommal töltötték fel, miközben Wilson elnök 1918. január 8-án megfogalmazott 12. pontját nagymértékben semlegesítették. Bár a tengerszorosok a nemzetközi hajózás számára nyitva maradtak, a Törökországban maradt nemzetiségek önálló fejlődésének biztosítása pusztán írott malaszt maradt. A török győzelem fontos elemét jelentette, hogy a nemzeti önrendelkezés elvét sem a kurdok, sem az örmények esetében nem alkalmazták, továbbá a törökországi kisebbségeket egyszerűen a „nem muszlim” kategóriába sorolták. Mindezek fényében bár Lausanne is szentesítette az Oszmán Birodalom közel-keleti területeinek elvesztését, a sèvres-i béke területcsonkítását jelentősen csökkentette, gazdasági megszorításait eltörölte.

Az új békeszerződés egyúttal lehetővé tette, hogy az Oszmán Birodalom romjain egy új európai középhatalom jöjjön létre, amely stratégiai helyzete folytán mind a Balkán, mind a Közel-Kelet főbb kérdései kapcsán megkerülhetetlen tényező lett. A súlyos területi veszteségek mellett és ellenére a törökök ekként őrizhették meg kialakuló nemzeti identitásukat, térhettek át számos nyugati szokásra, amelyekkel Kemal Atatürk eredményesen modernizálta országát. A lausanne-i béke értelemszerűen nem vonatkozott a bolsevik Szovjetunióra, de azzal a törökök még 1921 folyamán rendezni tudták területi ellentéteiket, amelynek keretében Ankara még az 1878-ban elvesztett Kars vidékét is visszaszerezte. Nem meglepő, hogy amikor Kemal 1934-ben hivatalosan is felvette a törökök atyja (Atatürk) elnevezést, akkor a legtöbb török lakos a nemzet megmentőjeként tartotta őt számon a lausanne-i béke megteremtése miatt.

Törökország – amely 1923. október 27–én köztársaság lett – csak nagymértékű lakosságcserék révén válhatott úgy-ahogy nemzetállammá. Jó példa erre, hogy a kurdokat nemes egyszerűséggel csak töröknek tekintették, az örmény lakosság jelentékeny részét pedig még a világháború folyamán lemészárolták. Hasonló atrocitások történtek görög–török relációban is, amelyek közül kiemelkedett a szmirnai (izmiri) vérfürdő, amely során 1922 szeptemberében legalább 50 ezer görög és örmény lakos vesztette életét. Ezen háttér után nem meglepő, hogy a békeszerződés kiterjedt lakosságcseréket is magával vont, így Lausanne ebben az értelemben már a következő világégés utáni „rendezés” előfutárává lett.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa