ÉS AKKOR 15. – Aczél tűrte

A küllemében, tipográfiájában is a nálunk megszokottól igencsak eltérő, főleg avantgárd szerzőkkel dolgozó újság az én irodalmi eszmélésem időszakában sok különös, itthon kevéssé ismert, vagy itthon egészen más oldaláról megismert költőnek és írónak adott otthont. A szerkesztői, Nagy Pál, Bujdosó Alpár és Papp Tibor világossá tették, és függetlenül attól, hogy többségében 1956 után Nyugatra kényszerült művészek terepéül szolgált, határozottan kimondták, hogy a magyar irodalom súlypontja Magyarországon van. Ám irodalmunk határoktól függetlenül egységes. Így tehát a publikálás támogatásával segítették azokat a szerzőket, akik irodalompolitikai okokból a peremre szorultak Magyarországon vagy a határon túli területeken. Pályája legszorongatóbb idején itt kapott helyet Nemes Nagy Ágnes, Hernádi Gyula, Pilinszky János, Mészöly Miklós, Parancs János. A Magyar Műhely könyvkiadóként is működött, a nyugaton élő magyar szerzők első köteteinek legfőbb támogatója volt. Így jelenhetett meg náluk Baránszky László, Bakucz József, Kemenes Géfin László könyve. 1972-től irodalmi tanácskozásaikra az anyaországból, a szomszédos országokból és Nyugatról is fogadtak résztvevőket. Ezek az összejövetelek hozták első alkalommal valódi közelségbe egymással a hazai és a külföldi magyar irodalmat.

Az idősebbek számára közismert tény, hogy a kommunista kultúrpolitika három kategóriába sorolta az írókat: támogatott, tűrt és tiltott. A három t közül az első egyértelmű, bár a támogatottság egyáltalán nem jelentett minden esetben elvtelen megalkuvást. Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Nagy László és Vas István vagy nem törődött az efféle skatulyákkal, vagy jobb híján tudomásul vette azokat. A tűrtek csapata lényegében összefolyt a tiltottakéval, az 1980-as években már itt-ott megjelenhettek a hosszabb-rövidebb időre szilenciumra ítéltek is. Így Nagy Gáspár, Petri György, Vasadi Péter, Utassy József. Ebbe a szerkezetbe jól beleillett a Magyar Műhely. Már csak azért is, mert ekkorra felnőtt a fiatal irodalmároknak az a csapata, amelyiknek már teljesen természetes volt az avantgárd formák használata. Közöttük a vezéralak kétségtelenül Petőcz András volt. Petőcz személyében a magyar vizuális költészet, a képvers megújítóját tisztelhettük. A párizsi avantgárdhoz kötődő Petőcz jó néhány kortársához hasonlóan – ilyen volt Ladik Katalin és Szkárosi Endre – a hangköltészetnek is elszánt művelője volt. Később a hazaköltözött Magyar Műhely szerkesztőjeként dolgozott. A betűköltészet másik kiváló képviselője volt Géczi János.

Amikor a postáról hazavittem a Magyar Műhelyt, valamiféle izgatottság fogott el. Olyan, amilyent például Kassák Lajos írásai olvastán tapasztaltam. Vagy akár Apollinaire csodaszép képversei láttán megütött. Ott fészkelődött bennem is az avantgárd. Készülődtem talán a későbbi szózuhatagjaimra. A rockokra. Ebben azért itthon is volt egy nagy példaképem, Juhász Ferenc. Ő időről időre ráöntött az Élet és Irodalom utolsó oldalára egy sokak szerint olvashatatlan szóáradatot. De mondhatjuk képáradatnak is. Mint később barátjától, Bata Imrétől megtudtam, Aczél György nem fogadta jó szívvel ezeket az írásokat, tudomásul vette. Tűrte.