És akkor 14. – Perbáli anziksz

Egészen furcsa módon juthatott hozzá az ember ezek forrásaihoz. Könyvekhez, nyugat-európai magyar nyelvű újságokhoz, szamizdatokhoz, folyóiratokhoz, később hang- és filmfelvételekhez.

Nem kis kockázatot vállaltak azok, akik ezek célba juttatásával vitték vásárra a bőrüket. Az itthoni terjesztés viszonylag egyszerű volt, fel kellett markolni néhány Beszélőt, aztán azokat, mondjuk Népszabadságba csomagolva átadni a megbízható barátoknak, ismerősöknek.

Ezért volt gyakran betérő vendég nálunk Hann Endre Perbálról. A különös ember – ezt félénk magabiztossága és az ezzel együtt körülötte vibráló elszántság jelezte – érdekes helyen lakott. Két faluval odébb, Perbál szélén 1972-ben készült el a Maros Tamás tervezte sorház-együttes. A töki téesz dolgozóinak szánták, ám kis idő elteltével a fővárosból kiköltözött, többnyire értelmiségi foglalkozású emberek éltek itt. A hatvanlakásos, egyes szakírók szerint a korszerű falusi létformát kiszolgálni akaró épületegyüttes tagadhatatlanul szembement a korszellemmel. A keskeny, alig több mint négy méter széles lakások sora a maga izgalmas egyszerűségével, a skandináv építészetet idéző formai elemekkel megépültekor nagy hírverést kapott. Egyedisége a kortársak nagy részében elismerést keltett, az utókor nagyokosai pocskondiázzák. De ezek az utószakértők mindig is ilyenek voltak.

Szóval, Hann Endre hozta a Beszélőt. A nagyformátumú kis ember, Lévai Attila pedig egyre nagyobb számban szállította Angliából, Németországból, Svájcból és Ausztriából a tiltott irodalmat. Lévai 1956-ban tizenhat éves gyerekként került Nyugatra. A forradalom alatt nem csinált sok mindent, az a tény azonban, hogy gépfegyverrel mászkált, a későbbi megtorlást ismerve, egyáltalán nem csodálható módon menekülésre késztette. Londonban nevelőszülőkhöz került, tanult, kis ideig katonáskodott, aztán rejtélyes munkái és kirándulásai voltak a Közel-Keletre és Dél-Amerikába. Ismeretségünk kezdetén London és Budakeszi között ingázott. Mindenfélét hozott magával, videokazettákat, szappant, háztartási gépeket, egzotikus déligyümölcsöket. Nem volt sem csempész, sem kereskedő, neki egyszerűen ez volt az élete. Jobbkormányos, svájci rendszámú Skodájával cikázott át nagyjából úgy havonta egyszer Európán.

Amikor nálunk megjelent, az egyik kezében egy nagy zacskót lóbált, tele Milka csokoládéval a gyerekeknek, a másikban néhány könyvet vagy újságot nyújtott át nekünk. Az csak később derült ki, hogy ezek úgy jutottak át a magyar határon, hogy Lévai Atilla szigetelőszalaggal a hátára ragasztotta őket. Így került a könyvespolci könyveink mögé a párizsi Irodalmi Újság, a Nemzetőr, a Münchenben szerkesztett Látóhatár és egyre több itthon tiltólistás könyv.

Ezeket elolvasva, aztán barátainknak továbbadva megtudhattuk, hogy mi az, amit a történelemből eltitkolnak előlünk, és megtapasztalhattuk, hogy mit jelent a továbbadott könyvek teremtette bizalom.