Egy elfeledett hőstett és egy elfeledett hős

Az 1944. július 6-án történtek semennyire sem kerültek bele a nemzettudatba; köréje fonódó emlékezetről sem beszélhetünk, sőt, maga a „csendőrpuccs megakadályozása” elnevezés sem tükrözi a történések lényegét. Pedig biztosak lehetünk benne, hogy sok nép szíves-örömest vallaná a magáénak mindazt, ami akkor Budapesten történt.

A második világháború utolsó, ám legvéresebb nyarán vagyunk. A normandiai partraszállás megtörtént, keletről pedig a szovjetek nyomulnak szívósan Németország felé. Azt hihetnénk, a nácikat legnagyobb erőkifejtésre ösztönző események a frontokon zajlanak. Pedig tévedünk. Egészen hajmeresztő következetességgel törnek továbbra is a zsidóság teljes, fizikai megsemmisítésére.

A németek által március 19. óta megszállt Magyarország vidéki zsidósága már a deportálás sorsára jutott, és a marhavagonokba zsúfolt 445 ezer emberből 437 402 került egyenesen Auschwitzba. Ettől függetlenül is, a dermesztő tényeket józan fejjel összerakva már nagyon keveseknek lehetnek illúzióik. Az az ember, akit zsidósága miatt tereltek vagonba vagy indítottak gyalogmenetben a nyugati határ felé, a legrosszabbnak nézett elébe.

A Budapesten működő Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer, akit személyesen Hitler küldött a deportálások levezénylésére, most a budapesti zsidóság gettóba zárását és koncentrációs táborba szállítását készítette elő, a tőle megszokott ügybuzgalommal és gyorsasággal. A német megszállás ellenére azonban Horthy Miklós még mindig kormányzó. A normandiai partraszállással bekövetkező politikai és katonai helyzetre reagálva a június 26-i Koronatanácson a deportálások leállítása mellett érvelt, és kísérletet tett arra, hogy leváltsák Endre László és Baky László nyilas belügyi államtitkárokat, akikre a deportálások magyar részről való szervezését bízták.

Tulajdonképpen itt ér véget e történet egyértelműen dokumentált része. A kaotikus időkre sosem jellemzők a pontosan rögzített események, és a szereplők visszaemlékezései sem könnyítik meg a kutakodók dolgát. Magam nem történész, hanem jogász vagyok, ezért is próbálom a tudomásszerzés szempontjából szemlélni a történteket. Márpedig a történeti munkák többsége szerint legvalószínűbbnek az látszik, hogy az „Endlösung” valós lényegéről először Ribbentrop német külügyminiszter tájékoztatta kertelés nélkül Sztójay Döme magyar miniszterelnököt, 1944 nyarán.

Mindenesetre a kormányzóhoz hű magyar politikai felsővezetés 1944. nyári reakciói már egyértelműek voltak arra nézve, hogy a tudomásszerzés megtörtént: nem lehettek kétségeik többé a felől, hogy aki együttműködik a németekkel, tömeggyilkosságban lesz bűnrészes. Azonban rendszerük túlélésére ők mindenképpen számítottak, a szovjet megszállást és a kommunista hatalomátvételt pedig mindenáron el akarták kerülni. Egy tömeggyilkos politikai elittel viszont a Nyugat semmiképpen nem állt volna szóba, márpedig a magyar államvezetés mindenképpen a nyugati hatalmakkal akart egyezkedni.

A keserű kijózanodás csak őszig váratott magára, de ezt akkor még nem tudhatták. Biztosan szerepet játszottak itt humánus megfontolások és az emberi érzések is, ám a történelmi folyamatokat a szükségszerűségek mozgatják. Azért, hogy legalább a polgári rendszer fennmaradhasson, meg kellett akadályozni a maradék zsidóság elhurcolását.

Az előbbi kudarcba fulladt, az utóbbi döntően sikerült.

Koszorús Ferenc ezredes nevét itthon kevesen ismerik, pedig hadtörténelmünk egyik legsikeresebb katonája. A második világháborúban vezérkari tisztként és harctéri parancsnokként egyaránt komoly tehetségről tett bizonyságot az 1942. évi nyári hídfőcsatáknál a Don mentén, és a háború egyik utolsó magyar hadisikerét, Arad 1944. szeptember 13-i visszafoglalását a parancsnoksága alatt álló 1. páncéloshadosztály vitte véghez. 1944 júliusában Koszorús az I. páncéloshadtest vezérkari főnöke volt, egyben az 1. páncéloshadosztály parancsnokát is helyettesítette. A hadtestparancsnokság Budapesten volt, az 1. páncéloshadosztály alakulatai a fővárosban, valamint Esztergom-táborban, Párkány-Nánán, Rétságon és Jászberényben állomásoztak. Az ezredes megfelelő helyen volt tehát, és megfelelő erő volt a kezében. Mindkettőnek meghatározó szerepe lesz.

A magyar politikai erők végzetesen megosztódtak. A németeket kiszolgáló nyilasok nem kegyelmeztek volna a zsidóságnak, a kormányzóhoz hű erők azonban Horthy parancsait tartották irányadónak. Közéjük tartozott Koszorús ezredes is, aki július 2-án Horthy környezetétől értesült róla, hogy Endre és Baky a deportálások érdekében valószínűleg puccsot kísérel meg a kormányzó ellen. Koszorús Horthyra esküdött fel, amúgy sem volt éppenséggel német- vagy nyilasbarát; tudta, hol a helye.

Meglehetősen méltatlan dolog azért megkérdőjelezni Koszorús szerepét a hamarosan bekövetkező eseményekben, mert mások (elsősorban maga Horthy) visszaemlékezéseiben nem szerepel, hogy saját kezdeményezéséből, önként ajánlotta volna fel segítségét. Az ilyen szemlélet kizárólag folyamatában képes nézni az eseményeket – a mindent igazoló végeredményről viszont elfeledkezik. Márpedig a végeredmény egyértelmű és önmagáért beszél: másnap a kormányzó Koszorús ezredesre bízta a deportálások megakadályozása és a puccs meghiúsítása tervének kidolgozását. Ha csak egy pillanatra átgondoljuk a német megszállással és a nyilas jelenléttel feje tetejére állított akkori bizalmi viszonyokat, nem lehet kétségük afelől, hogy Horthy ilyesmit kizárólag csak olyanra bízott, aki már jelét adta a feladat iránti elkötelezettségének. Az ezredes katonaként már bizonyított; nem valószínű, hogy Horthy sokat hezitált volna a javaslatain.

A gyors, de alapos átgondolás utáni azonnali cselekvés jellemző volt Koszorúsra, ennek már a Donnál bizonyságát adta. Most sem tett másképp, és hogy mindent helyesen látott, azt a másnapi események fényesen igazolták.

1944. július 6-án azonban Baky László – aki eredetileg maga is csendőrtiszt volt – szintén megkezdte saját tervének végrehajtását. A fővárosba elvileg zászlószentelésre rendelt galántai csendőr-tanzászlóaljat különböző budapesti laktanyákban helyezte el. Tény, hogy őket igen jól felkészítették – Baky pedig nagyon bizonyítani akart. Eléggé egyértelmű, hogy csendőrök számára csupán ürügy volt a zászlószentelés. Hogy később azt állították: nem közöltek velük más feladatot? Fegyverrel és lőszerrel bőségesen rendelkeztek és rendvédelmi feladatokra voltak kiképezve, többek között akár nagyszámú személy elfogására, előállítására és összegyűjtésére. Nyilván rendelkezésükre állt volna szükséges számban nyilas pártszolgálatos és német katona is. Ha parancsot kapnak egy ilyen feladat teljesítésére, nincs szükség előzetes eligazításra vagy felkészítésre. Addig is eleve erre készítették fel őket.

Koszorús azonban már első lépéseit úgy tette meg, hogy a helyzet ura maradjon. Hajnalra páncélosaival lezáratta azokat a Budapestre vezető utakat, amiken csapatok vagy harcjárművek mozoghattak. Mostani tudomásunk szerint a páncélos seregtest 1. harckocsiezredének legalább két, Turán közepes és Toldi könnyű harckocsikkal felszerelt százada és az 1. felderítő-zászlóalj vett részt közvetlenül a puccs meghiúsításában. A főváros közlekedési csomópontjait, hídjait, a Böszörményi úti csendőrlaktanyát, és minden olyan laktanyát, ahol csendőrök voltak elhelyezve, ellenőrzésük alá vonták. Ezek után pedig Koszorús ezredes úriemberként járt el: tiszti járőrt menesztett Bakyhoz, és felszólította, hogy csapatai 24 órán belül vonuljanak ki Budapestről.

Délután Aggteleky Béla altábornagy, a budapesti I. hadtest, és a fővárosi karhatalmi alakulatok parancsnoka személyesen próbálta utasítani, hogy alakulatait vonja vissza laktanyáikba, mondván, hogy a Baky-féle puccskísérlet csupán pletyka. Koszorús azonban sejtette, hogy Aggteleky német nyomásra cselekszik, és következetessége ismét diadalmaskodott. A szolgálati szabályzat megfelelő pontjaira (tehát biztos, hogy előre felkészült erre is) hivatkozva megtagadta a parancsot azzal, hogy ő a kormányzó utasításait teljesíti, Baky csapatai pedig még nem hagyták el Budapestet, márpedig a kormányzói parancs erre szól.

Koszorús megnyerte ezt a csörtét is.

Baky mindenesetre jó sokfelé telefonálgathatott aznap (sejthetjük, kiknek és hová), mert csak másnap, 7-én reggel kezdte meg, eléggé komótosan csendőrei kivonultatását Budapestről, amit a következő nap kora délutánjáig be is fejezett. Utólag amúgy teljesen egyértelmű, hogy szinte mindvégig külső segítségre és erősítésre várt. Akkor még nem kapta meg.

Ami viszont a lényeg: Koszorús Ferenc vezérkari ezredes tökéletes sikerrel teljesítette a magyar hadtörténelem egyik legkényesebb és legösszetettebb katonai feladatát. Ráadásul puskalövés és veszteség nélkül. Ki tudja, talán ezért nem értékeljük a mai napig sem a helyén azt, amit véghezvitt. A mi fegyverzajjal, lőporfüsttel és halottakkal körített hőstettfogalmunkba valahogy nem fér bele egy olyan teljesítmény, amiben ezek közül a „mellőzhetetlen kellékek” közül egyikkel se találkozunk. Elsősorban, szerencsére, a halottakkal nem.

Hiszen a Budapestre menekült csaknem háromszázezer „zsidónak minősülő” ember óriási többsége nem került a halálvonatokba. Sokan odavesztek közülük a nyilas hatalomátvétel után, de a nácik ezen a nyári napon elveszítették utolsó lehetőségüket, hogy „igazi” második világháborús méretű tömeggyilkosságot hajtsanak végre.

Adolf Eichmann megtapasztalhatta: az ő rettenetes gépezetét is megakaszthatja egyetlen homokszem, amiben az emberség testesül meg. Mert úgy gondolom, Koszorús személyiségével elsősorban nem Baky, hanem Eichmann személyiségét kell itt összevetnünk. Ő valami egészen patologikusan megátalkodott, eszelős módon tört a zsidóság elpusztítására, minden eszközt, minden lehetőséget és minden segítséget felhasználva – pedig kétsége sem volt a vagonokba kényszerített emberek sorsa felől. Koszorús „csak” parancsot teljesített (igaz, azt elsőrangúan), ám annak tudatában, hogy százezrek életét mentheti meg vele. Az Eichmann-féle megátalkodottság tökéletesen hiányzott belőle. Intelligens, elegáns és céltudatos volt, mindenekelőtt azonban emberséges.

A nácik és a nyilasok persze nem feledkeztek volna el Koszorús ezredesről, de ő már a lehető legjobb helyen volt: kint a fronton. Aradot az ő hadosztálya foglalta vissza, de 1944. szeptember 23-án leköszönt, mert páncélosait nem súlyképzésre, hanem felaprózva akarta bevetni a magyar 3. hadsereg parancsnoksága. Alakulatát rendezetten vonultatta vissza Nyugat felé. Németországban amerikai fogságba esett, ahonnan egy év múlva szabadult, és raktári munkásként dolgozott a Nemzetközi Menekültügyi Szervezetnél. Utána Amerikában telepedett le, ahol kétkezi munkásként, majd egyetemet végzett geológusként kereste kenyerét. Arlingtonban halt meg, 1974. március 8-án, hetvenöt évesen. Ott, a Columbia Gardens temetőben helyezték örök nyugalomra.

Koszorús Ferenc itthoni emlékét a budai vár esztergomi rondelláján álló szobor és a Dohány utcában elhelyezett emléktábla őrzi, 1991. március 15-én pedig posztumusz vezérezredessé léptette elő az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád.

Leghitelesebbnek azonban mégis Tom Lantos, magyarországi származású amerikai szenátor – aki személy szerint is azok közé tartozik, akik Koszorúsnak köszönhetik életüket – szavait érzem: „A rendkívüli bátorságra valló, a gyorsan változó helyzetben nagy kockázatvállalás mellett megtett erőfeszítései három és fél hónappal késleltették… a nácik hatalomátvételét. Ez az időhézag több ezer zsidó számára nyújtott lehetőséget arra, hogy menedéket keressen Budapesten, megóvva őket a biztos kivégzéstől.”

Nos, a szenátor úr kissé szűkmarkúan bánt a számokkal, hiszen Koszorús Ferenc ezredes nem „több ezer”, hanem több százezer életet mentett meg. Arlington pedig, ahol annyi amerikai hős nyugszik, büszke lehet arra a sírkőre is, amelyre „Frederic Koszorus Colonel In Royal Hungarian General Staff” nevet vésték. Hiába van ez a sír messze idegenben, ő örökre a mi hősünk marad. Őrizzük emlékét kegyelettel.

A szerző jogász, író

(Cikkem megírásában közreműködött Babucs Zoltán hadtörténész, akinek segítségét ezúton is megköszönöm.)