Ember Zoltán, az ezredforduló réme

Már gyerekként megtanulta, hogy a szeretete senkinek sem kell, megértést pedig senki nem vár el tőle. Számára az érzelemnélküliség a túlélés útja volt, ám ez idővel olyan útvesztőbe torkollott, amiből felnőttként már nem találta meg a visszautat, soha többé.

Apja halála után az édesanya másodszorra sem döntött bölcsebben. Az életét ismét egy italozó és durva férfihez kötötte. Ember Zoltán ekkor már nagyobbacska volt, és bármennyire távol tartotta magát az érzésektől, az egyik legvégzetesebb emberi érzelem mégis gyökeret vert a lelkében: a gyűlölet. Ez a fiú gyűlölettel és bosszúvággyal telve lépett a kamasz- majd az ifjúkorba.

Az általános iskola 1976-os befejezése után a hentes-szakmával próbálkozott, hiányzásai miatt azonban eltanácsolták. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát; „culágerként” dolgozott – közben pedig csalt és szélhámoskodott, megdöbbentően primitív módon. Az 1991-ig terjedő tizenöt évben tizenegy büntetőeljárást indítottak ellene. Éppen ötször ült rövidebb-hosszabb ideig börtönben, azonban ekkor még nem lógott ki a semmirekellő falusi suttyók táborából; jelentősebb „balhéi” nem voltak.

A nyolcvanas évek vége felé élettársi kapcsolatot létesített N. Júliával, akinek éppen olyan sora volt mellette, amilyen Ember Zoltán édesanyjának is a maga párjai mellett; a veszekedések és verekedések szinte mindennaposak voltak. Aztán 1989 őszén egy heves szóváltás után késsel támadt élettársára. Az okozott sérülés nem volt halálos, ám az életveszélyt okozó testi sértés fogalmába éppen belefért. Három évet kapott.

Az 1976-tól 1991-ig terjedő másfél évtized alatt egy gyerekből felnőtt férfi lett. Ám Ember Zoltán megismerte a bűnözés és a börtönök világát is, és a kezdetektől egyenes úton jutott el az egyik legsúlyosabb erőszakos bűncselekményig. A bűncselekmények és a szabadságvesztések pedig csak a vázát építették fel a szörnyű struktúrának, amit az agresszivitás, az érzelem- és szeretetnélküliség formált önálló identitássá: a szentkirályszabadjai rémmé.

A börtönbüntetésből 1991. október 12-én szabadult. És még aznap bestiális kegyetlenséggel megölte az akkor 85 éves egykori nevelőapját. Így, látszólag minden átmenet nélkül vált gyilkossá Ember Zoltán. Elballagott volt nevelőapjához, egy ott talált villáskulccsal, iszonyatos brutalitással támadt az öregre, és addig verte, amíg élet volt benne. Alig hihető, hogy a kiérkező nyomozóknak nem tűnt fel, hogy az áldozaton lévő rengeteg sérülés itt bizony elsősorban érzelmi indíttatású bűncselekményt takar. De hát akkor még nem ismerték alaposan Ember Zoltánt, nem sejthették, hogy az öregember gyilkosából éppen itt tört elő elemi erővel az egyetlen érzés, aminek a megélésére képes volt: a gyűlölet.

Azonban – bár őt is kihallgatták, és a helyszínelés is alapos volt – nem volt tanú, nem volt használható ujjnyom vagy lábnyom, és nála sem találtak semmit, amit bizonyíthatóan a gyilkossághoz kötötte volna. Ember Zoltánnak szerencséje volt.

Az elkövetkező hét évben viszonylag csendes életet élt. Baromfikat és disznókat tartott, segédmunkásként dolgozott, de néha persze lopkodott ezt-azt, és az így szerzett pénzt játékgépezésre költötte. 1998 kora őszét írták, amikor Ember Zoltán a testvérét, Istvánt kérlelni kezdte, hogy adják el közösen az apai házat – a báty azonban egyből felhozta, hogy a pénz, amit ezért a rozoga házért kapnának, hamar elfogyna. Közben poharazgattak is, az öcs pedig egyre jobban felbőszült. Egy hatalmas ütést mért távolról sem színjózan bátyja nyakára, aki időlegesen az eszméletét is elveszítette. Nem is tért magához többé. Az öccse puszta kézzel megfojtotta. Ilyen egyszerűen, pillanatok alatt idézte a fejére Káin bélyegét Ember Zoltán, elkövetve a legsúlyosabb bűnök egyikét, a testvérgyilkosságot. István nem Szentkirályszabadján lakott, nem tűnt fel a távolléte senkinek. Az öccse pedig elhíresztelte, hogy a Balatonnál talált munkát, azért tűnt el ilyen hirtelen a faluból.

Valójában még aznap éjjel a falu szélén lévő egykori Pósa-kúria kertjének egy alkalmas helyén elásta. A holttest hónapokig feküdt a földben, és amikor egy hajléktalan megtalálta, már teljesen felismerhetetlen és azonosíthatatlan volt. Külsérelmi nyomot nem találtak, a felbomlás miatt idegenkezűség nem volt kimutatható. Ember Istvánt ismeretlenként hantolták el a szentkirályszabadjai temetőben. Ember Zoltánnak megint szerencséje volt.

Meglepődik–e bárki is azon, hogy ez az ember, aki tele volt gyűlölettel, agresszivitással és gátlástalansággal, immár tudatosan tervezte újabb és újabb áldozatok megölését?

Az ő szeretetlenség-alakította világába törvényszerűen fészkelte bele magát az elhatározás, hogy védekezésre képtelen, de szerény anyagiakkal mégiscsak rendelkező embereket választ célpontul. Gondosan eltervezte azt is, milyen módszerrel végez velük. És biztosra vehetjük: későbbi áldozatai szívesen cseréltek volna a viszonylag gyors halált halt nevelőapával az utolsó perceikben.

Az első, aki a községben 2002. július 7-én Ember Zoltán áldozata lett, egy 88 éves néni, H. Károlyné volt. Gyilkosa az éjszakai órákban a cserepeket megbontva a padláson és a padláslejárón át percek alatt bent volt a lakásban. Mire szerencsétlen asszony felocsúdott, már rajta is volt Ember Zoltán kötele: a nyakára tett csúszóhurokkal az egyik végén, a bokájára kötözött csomóval a másikon. A már hátrakötözött kezű áldozatot hasra fektette, ezzel a módszerrel olyan, íj alakú pozícióba kényszerítve, aminek a húrját a nyakra és a lábra kötözött zsineg jelentette.

Nem kell nagy empátia annak megértéséhez, mekkora testi és lelki szenvedést jelentett ez a szerencsétlen áldozatnak, ráadásul a teljes kiszolgáltatottság és a biztos halál tudatában. Ezzel az ördögi módszerrel, legalább félórás haláltusa után, az idős asszony tulajdonképpen saját magát fojtotta meg. Gyilkosa pedig szinte üres kézzel távozott. Ennek a szegény asszonynak egy hosszú élet után ilyen méltatlanul és feleslegesen kellett meghalnia.

Talán a zsákmány elmaradása miatt, talán a nyomozás ideiglenes sikertelenségét látva Ember Zoltán egy éven belül ismét gyilkolt. Következő áldozata J. Pál 83 éves nyugdíjas volt, 2003. június 22-én. A behatolás és az ölés módszere részletekbe menően megegyezett az előző esetével. Ennek az idős embernek is legalább félórát kellett a halállal viaskodnia.

Ezen a napon azonban Ember Zoltánnak visszavonhatatlanul megszűnt a rendőrséggel szembeni helyzeti előnye. Hiszen e bűnténynek már az előzővel való első összevetésekor is világossá vált, hogy Szentkirályszabadján egy sorozatgyilkos szedi áldozatait.

A kriminalisztikai egyezőségek markánsak és egyértelműek voltak: az áldozat kiválasztása (egyedül lakó idős ember), a házába való behatolás (éjjel, tetőbontással a padláson át), és az ölés módszere (a rettenetes csúszóhurokkal) mind kétség nélkül mutattak egyazon tettes irányába. Az egyéb körülményekből feltételezték, hogy a tettes húsz és ötven év közötti, helybéli, az anyagi körülményei nem túl jók, és valószínűleg egyedülálló, hiszen az addigi gyilkosságok mind éjszaka történtek.

Ember Zoltánra e feltételezések mindegyike ráillett – ám volt még több tucat helybeli, akikről ugyanez elmondható volt. Ettől függetlenül a nyomozók meggyőződése szerint a tettest ebben a körben kellett keresni. Lelkiismeretesen gyűjtötték az információkat, őrjárataik pedig éjjel-nappal rótták a község útjait. Aki igényelte, riasztókészüléket szereltek be hozzá, bár a legtöbben valamilyen fegyverrel szerelkeztek fel éjszakára.

2004. március 7-ének éjjelén a 82 éves P. Károlyné esett áldozatul. A tettes 154 ezer forintját és néhány ékszerét vitte el, a kriminalisztikai egyezőségek pedig az előző két bűncselekménnyel összevetve ismét egyértelműek voltak. A DNS-tesztet éppen akkoriban kezdték bizonyítékként elfogadni Magyarországon, ezért a nyomozók a potenciális gyanúsítotti körbe tartozóktól DNS-mintát vettek. Hamarosan majdnem ötven szentkirályszabadjai férfitól vettek szájnyálkahártya- és hajmintát. Közöttük volt Ember Zoltán is.

Az utolsó gyilkosság helyszínén a lehető legalaposabb helyszíni vizsgálatot folytatták le, és az ott talált hajszálak mindegyikén elvégezték a genetikai vizsgálatokat. A legtöbbje persze az áldozaté volt, azonban kettőnél a beszerzett DNS-mintákkal való egybevetés után szintén nem lehetett kétséges az eredet. Ezek a hajszálak Ember Zoltántól származtak, akit néhány nappal a gyilkosság után őrizetbe is vettek.

Ember Zoltán soha, egyetlen pillanatra sem mutatott semmiféle érzelmet. Akkor sem, amikor mindjárt az első kihallgatásán mindent bevallott. És távolról sem csak a „hurkos balhékat”.

Több mint egy hétig tartó folyamatos kihallgatása alatt részletesen beszámolt nevelőapja, testvére, és a három öreg meggyilkolásáról. Így számos jellemző momentum a nyomozók tudomására jutott; többek között, hogy az öregek esetében minden alkalommal ugyanazt a ruhát viselte, és ugyanolyan módon szerelkezett fel kötéllel és egyéb kellékekkel. Ember Zoltán szertartássá tette az ölést, és tetteinek minden, számára fontos részlete élénken megmaradt az emlékezetében. Jellemző módon a testvérgyilkosság időpontjára már nem is emlékezett – a nevelőapja megölésére is csak azért, mert a börtönből való szabadulása napján történt.

A három szegény öreg ellen elkövetett gyilkosságok pontos idejében is bizonytalankodott, pedig ezek a közelmúltban történtek. Távolról sem rossz memóriáról van itt szó. Ember Zoltánt teljesen hidegen hagyta mások sorsa, élete-halála, nem volt képes sem sajnálatra, sem együttérzésre. Az empátiának ezzel a teljes hiányával még a legtapasztaltabb nyomozók sem találkoztak.

Már tényleges életfogytiglanra való elítélése után az egyik tévécsatorna leadta a riportot, amit a börtönben készítettek vele. Akkoriban többekkel is beszéltem, akik egyszerűen képtelenek voltak elhinni, hogy egy emberi lény ilyen is lehet. Cinikusan vigyorogva, „sztorizgató” stílusban mesélte el a szerencsétlen öregek rémületét és haláltusáját, részletesen beszámolva arról, mit művelt velük. Érdekes: ha az időpontokra nem is, az áldozataira és a tetteire tényleg kristálytisztán emlékezett, szemernyi sajnálat vagy megbánás nélkül. És hiába mondta többször, hogy nem élvezte az ölést, de nem is bánja, hogy gyilkolt; a képén minduntalan megjelent a szadista vigyor, amikor a gyilkosságok részletei kerültek szóba. Pontosan ilyen az az ember, aki csak gyűlölni képes.

Ember Zoltán egyetlen dologban volt a maga sajátos módján korrekt. Nem csak a mások, de a saját életét sem becsülte semmire sem.

A tíz év alatt, amennyit a Szegedi Fegyház és Börtön, a „Csillag” TÉSZ (tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélteknek fenntartott) részlegében töltött, két öngyilkossági kísérlete volt. Mindkétszer megmentették. Aztán 2015. április 24-én a lepedőjéből hasított csíkokból font kötélre akasztotta fel magát. Amikor leszedték, még élt. A kórházban azonban beállt az agyhalál, és Ember Zoltán, öt áldozatot maga után hagyva, eltávozott e földi világból. Egyik hozzátartozója sem vállalta az eltemettetését, a temetés a szegedi önkormányzatra hárult.

Az idő gyorsan telik, ennek ellenére a 20 század emlékei máig elevenen élnek. Ez a század – sok egyéb mellett – a tanulságok évszázada is volt. Főképpen azé, hogy a sorozatgyártott, helyettesíthető és pótolható anyagi dolgok korában az emberi élet még mindig egyszeri, megismételhetetlen és pótolhatatlan.

Az új évezredben talán ezt a tanulságot kéne leginkább megszívlelnünk.

A szerző jogász, író

(A cikk a szerző Kriminális történelem – A huszadik század híres magyar bűnügyei című könyvén alapul.)