Vérfürdő a Piavéban

Jóllehet a dél-tiroli, a Garda-tavi arcvonalon is elindult a „Sturm”, a legsúlyosabb, egyben legvéresebb harcok a Piave mentén bontakoztak ki.

Miért indított offenzívát a Monarchia ekkor? A később fatálisnak bizonyuló döntés alapvetően két tényezőre volt visszavezethető: egyfelől kifulladóban volt a németek nagy nyugati offenzívasorozata, amely még 1918. március 21-én kezdődött, így megnőtt az igény egy erőlekötő támadásra. Másfelől a Monarchiát gyötrő egyre súlyosabb gazdasági válság is amellett szólt, hogy noha tizenkilencre kell lapot húzni, mégis az esetleges győzelem, valamint a hadizsákmány megerősítheti a dualista államot. A júniusi támadást a Monarchia sanyarú helyzete miatt joggal nevezték a kortársak éhségoffenzívának is – ekkor egy átlagos frontkatona tömege már az 50 kg-ot sem érte, annak ellenére sem, hogy a napi kalória-fejadag jóval meghaladta a hátországi porciókat. Az osztrák–magyar főparancsnokság (AOK) ezért is tett arra ígéretet, hogy a zsákmányolt olasz készletekből az otthoniak is részesülhetnek majd, közvetlenül a katonák révén, akik névre szóló „ajándékcsomagokat” küldhetnek haza. A helyzetről hű képet ad József Ágost főherceg cs. és kir. vezérezredes május 12-én kelt távirata: „A csapatok ereje csökkent, mert az emberek annak ellenére, hogy minden erejüket megfeszítik, szolgálatukat csak nélkülözve tudják ellátni. Könyörögnek egy mihamarabbi offenzíváért, hogy éhen ne haljanak!”

A német csapatokkal megerősített császári és királyi haderő súlyos vereséget mért az olaszokra 1917 őszén. A győzelem következtében az isonzói harcok véget értek, és az ellenség a frontot csak a Piave folyó mentén tudta stabilizálni, így mintegy 120 kilométerrel nyugatabbra tolódott az arcvonal. Miután a német csapatokat még decemberben kivonták a hadszíntérről, 1918 júniusáig csekély harctevékenység jellemezte a dél-nyugati frontot: az olaszok miután két teljes hadsereget vesztettek, nem voltak abban a helyzetben, hogy támadjanak, csakúgy, mint a kimerült dualista állam. A nehéz körülmények ellenére az osztrák–magyar tábornoki kar nagy várakozással tekintett az újabb offenzíva elébe. A caporettói siker ugyanis szinte megrészegítette a Monarchia tábornokait, akik a történelmi előzmények – különösen az 1849. évi novarai, valamint az 1866. évi custozzai példa nyomán, úgy vélték, hogy a Monarchia térdre kényszerítheti Olaszországot.

A stratégiai célokról és a végrehajtásról azonban komoly vita bontakozott ki a Monarchia hadvezetésében. A vezérkar főnöke, Arthur Arz vezérezredes a támadást a Piave középső szakasza mentén kívánta elindítani, mert a folyó alsó szakaszán a mocsarak és sűrű csatornahálózat akadályozta az előrenyomulást, míg a felső szakaszon a Montello hegy kínált remek védekezési alapot az olaszok számára, akik ráadásul jól felfegyverzett brit erőket is bevettek a térségben. A vezérkar korábbi főnöke, Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy, aki ekkor a dél-tiroli hadseregcsoportot irányította, egy átfogó, az arcvonal teljes hosszában történő támadásra tett javaslatot. A tábornagy görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy Dél-Tirol legyen az offenzíva fő fókusza: ezzel meg kívánta ismételni az 1916 májusában innen indított támadását, amelyet annak kezdeti sikerei után a Bruszilov-offenzíva következményeként kellett leállítani. Az ekkor már Isonzó oroszlánjaként ismert Svetozar Boroević tábornagy szintén a Piave középső szakasza mentén, Alfred Krauss gyalogsági tábornok pedig a Garda-tónál kezdeményezett volna az offenzívát. A legfőbb hadúr és főparancsnok Károly király legsúlyosabb mulasztása a hadművelet előkészítése során az volt, hogy nem tudta keresztülvinni az egységes támadás koncepcióját, így az offenzíva az olasz fronton lévő tábornokok javaslatának sajátos hibridje lett. Ehhez az átfogó offenzívához azonban nem volt elegendő a Monarchia hadereje.

A támadás már a létszámviszonyok terén is nehéz vállalkozást ígért. Élőerő tekintetben 1:1 arány érvényesült, azonban a tüzérség, de különösen a repülőgépek tekintetében a védekező fél élvezett fölényt. Fontos tényező volt az is, hogy bár a cs. és kir. tüzérség számbelileg majdnem akkora erőt képviselt, mint az ellenségé, lőszerellátottsága messze rosszabb volt. A támadás előkészítése során gázt is használtak, ugyanakkor a német licenc alapján a Monarchiában gyártott gázgránátok jelentős része csütörtököt mondott a felhasználásnál

A régóta várt roham, vagy ahogy a magyar katonák is nevezték, a Sturm 1918. június 15-én kezdődött meg. Nyugaton a nehéz hegyvidéki terepen Conrad erői alig tudtak előrenyomulni, támadásuk visszapattant az olasz arcvonalról. Keletebbre a Monte Grappa vidékén is csak jó négy kilométert sikerült előrehaladni. A legnagyobb pokol azonban a front délkeleti szektorában, a Piavénál alakult ki. Az előző napok csapadékos időjárása következtében a folyó és a környező patakok vízszintje megemelkedett, mindez pedig önmagában komolyan fenyegette az előrenyomulást. Rövid tüzérségi előkészítés után az osztrák–magyar erők kierőszakolták a folyamátkelést. Június 16-án azonban az összes pontonhidat elsodorta a Piave, így a folyón már átkelt erők kritikus helyzetbe kerültek. Csapatainkat az antant tüzérsége és légi ereje tizedelte, s az ellenség gyalogsága is ellenlökéseket indított. A Piave jobb partja mészárszékké változott: a megáradt folyó ezrével sodorta az Adria felé a halottakat, fuldokló sebesülteket. Az osztrák–magyar katonák a szó legszorosabb értelmében vérfürdőt vettek. Különösen súlyos harcok dúltak a Papadopoli-sziget körzetében.

A veszteségek egyre nőttek, így az AOK június 24-én a támadás leállítása mellett döntött. Erre az időpontra a Piave jobb partját mindenütt feladták a Monarchia erői, és ezzel végleg szertefoszlott Olaszország legyőzésének esélye. Az offenzíva legsikeresebb szakaszában harminc kilométer hosszú, négy kilométer mély hídfőt sikerült megszerezni a folyó jobb partján, amely Salettótól egészen az Adriáig húzódott. Csapataink hősies harcokat követően sikerrel rohamozták meg és foglalták el a Montello-hegyet, azonban az offenzíva így is kifulladt.

A kudarcban drámai fontosságúnak bizonyult, hogy a katonák ellátása kritikus szintre zuhant, az olaszok pedig tisztában voltak a támadás tervezett idejével és főbb céljaival; jól működő felderítésük mellett ismét több cseh és olasz nemzetiségű dezertőr segítette ezt elő.

A kudarc ellenére az antant még mindig nem volt abban a helyzetben, hogy sikeres ellentámadást indítson. A front 1918. október végéig ugyanott húzódott, mint egy évvel korábban. A támadás során a kiképzett rohamcsapatok kitűnő teljesítményt nyújtottak, az offenzíva részben tehermentesítette a nyugati frontot, a cs. és kir. haderő megőrizte védekező erejét a Piave mentén, meggátolta, hogy az ellenség hadműveleteket indítson egészen októberig. A cs. és kir. haderő júniusi kudarcai és a németek 1918. júliusi, marne-i veresége közötti analógiát nem nehéz felfedezni. A központi hatalmak helyzete drámaian romlott és az a vészterhes 1916 nyarát idézte. Most azonban már nem álltak rendelkezésre azok a tartalékok, amelyek két évvel korábban lehetővé tették az összeomlás megakadályozását.

Veszteségek

Az Olaszország elleni utolsó támadás során a Monarchia megközelítően százötvenezer embert veszített: számunkra ez – még a mostani orosz–ukrán háború tükrében is –megdöbbentő adat, azonban az első világháborús viszonyok közepette eltörpült a korábbi veszteségekhez képest. A magyar veszteségek részaránya ismét meghaladta azt az arányt, mint amennyit az ország létszámaránya indokolt volna. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a piavei csata poklában nagyobb arányú magyar etnikumú alakulatok küzdöttek, amelyek sokszor a legnehezebb feladatokat kapták. Különösen nagy veszteséget szenvedett a kaposvári 44., valamint a székesfehérvári 69. közös gyalogezred, a kassai 5. honvéd huszárezred pedig a hősies harcok után csaknem teljesen felmorzsolódott. Az offenzíva bár kitűzött célját nem érte el, a veszteségeket nézve nem tekinthető egyértelmű kudarcnak, mivel a Piave mentén az antant is nyolcezer halottat és negyvenezer hadifoglyot vesztett. Az olaszok azonban jobban tudták veszteségeiket pótolni, mint a cs. és kir. haderő, így az erőviszonyok terén fokozatosan fölénybe került az ellenség.

A júniusi offenzíva után nem maradt kétség afelől, hogy a Monarchia nem tudja megnyerni a háborút. A következő időszakban a hátországban is növekedni kezdett a káosz. A dezertőrök létszáma drámaian emelkedett, sőt rövidesen már fegyveres bandák is fenyegették a közrendet. Az offenzíva a korábbi évekhez képest példátlan visszhangot és felháborodást váltott ki a hátországban, annak ellenére is, hogy messze nem a legvéresebb és legnagyobb kudarc volt a Monarchia háborús részvételében. Mind az osztrák, mind a magyar képviselőház a hadvezetés felelősségét firtatta, egyben az uralkodót is kritizálni kezdték. Ez a vita meggyorsította azt folyamatot, amely a Monarchia bukásához vezetett 1918 őszén. Ebben az értelemben a piavei vérfürdő az öt hónappal később bekövetkező összeomlás drámai előjátékává vált.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa