Pudleiner Gyula, a darabolós ezredes

Azonosításuk ennek ellenére sem okozott nehézséget: a házban lakó házaspár, a 69 éves dr. Hevesi István, és felesége holttestét találták meg. Elsődlegesen a halál okát kellett megtudni, (az áldozatok a fejlevágáskor már halottak voltak), ugyanakkor az indíték kiderítése is elvezethetett a megoldáshoz. Több helyiség kutakodás nyomait őrizte, ezért indokoltnak tűnt a feltevés, hogy rablógyilkosság történt. De miért vágta le gyilkosuk az áldozatok fejét? Hiszen ezzel nyilvánvalóan nem nehezítette meg azonosításukat!

Egyik áldozaton sem volt halálos sérülés, tehát a fejek levágása és elvitele valamilyen praktikus okból volt fontos. Amikor pisztolylőszer hüvelyeit találták, az ok egyértelművé vált: a tettes fejbe lőtte áldozatait, a fejeket pedig azért vitte el, mert a bennük lévő lövedékekből azonosíthatták volna a fegyvert, a fegyver után pedig azonosíthatták volna annak gazdáját.

A nappali csillárján madzaggal felkötözve egy gyúlékony folyadékkal megtöltött üvegpalack, közismert nevén Molotov-koktél lógott. „Kanóc” gyanánt vécépapír szolgált, aminek a végét a tettes begyömöszölte a palack nyakába, végighúzta a nappalin és az ablakon át, egészen a kertig. Itt gyújtotta meg a rögtönzött gyújtózsinórt, csakhogy ezt a papírt nem éppen arra tervezték, hogy robbanószerkezeteket hozzon működésbe. A tettes meg se várta az eredményt; sietve eltávozott a helyszínről.

Erőszakos behatolásnak nem találták nyomát; a tettes a házban pisztolylövésekkel végzett a házaspárral. A gyilkosság indítéka egyelőre ismeretlen volt. Azt senki sem hitte, hogy a lakásból elvitt néhány műszaki cikk miatt történt.

Az elkövetőnek a tetthelyen való viselkedése egészen sajátos volt; egyszerre mutatta a rendezettség, ám a zavarodottság jegyeit is. Feltűnt azonban, hogy a nyomok eltüntetésére tett kísérletek célirányosak voltak, így már a nyomozás e szakaszában felvetődött, hogy a bűnügyi nyomozati módszereket ismerő elkövetővel van dolguk. Aki lehet akár rendőr is.

Az áldozatok kapcsolatrendszerének feltérképezésekor hamar kiderült, hogy Hevesiéknek eléggé érdekes előélete volt…

Dr. Hevesi István osztályvezető jogtanácsosként ment ugyan nyugdíjba, ám ezt megelőzően a hírhedett ÁVH tisztjeként szolgált, Hevesiné pedig évtizedeken át a KGB „összekötője” volt Budapesten.

Így került képbe dr. Pudleiner Gyula volt rendőr ezredes, mint a meggyilkolt Hevesi egyik legjobb barátja. Pudleiner volt az első magas rangú rendőrtiszt, akit a nyilvánosságot tájékoztatva távolítottak el a testülettől, korrupciógyanús ügyei miatt. Amúgy az ezredes a BM Munka Vörös Zászló Érdemrendjével kitüntetett Központi Ügyeletének parancsnoka volt.

A nyomozók persze megpróbáltak képet alkotni maguknak egy ismeretlen tettesről a rendelkezésre álló információk, adatok alapján. Márpedig a tettes gondolkodásmódjáról és mentális állapotáról felvázolt személyiség-képbe Pudleiner illett bele a legjobban.

Megtudták, hogy válófélben van, és anyagi helyzete enyhén szólva labilis. Utóbbi gyakorlatilag mindennapi megélhetési problémákat jelentett, és hamar kiderült, hogy Hevesiéktől több alkalommal kapott kisebb-nagyobb baráti kölcsönöket, amiket sohasem fizetett vissza. Ám Pudleiner eléggé labilis volt mentálisan is. Súlyos cukorbeteg volt, de a rendszertelenül szedett gyógyszerekre annál rendszeresebben ivott.

Pudleiner évtizedek óta vadászott. Kitűnően értett az elejtett vadak szétbontásához, márpedig nem kerülte el a nyomozók figyelmét, hogy mindkét fejet szakszerűen, a nyakcsigolyákat meg sem sértve távolították el…

Itt azonban a nyomozás egy időre megrekedt. Tanúként kihallgatták Pudleinert, de nem volt olyan nyom vagy adat, ami alapossá tehette volna ellene a gyanút. Kriminalisztikai szempontból pedig a helyzet egyenesen katasztrofális volt, mert a tűzoltók által széttaposott töltényhüvelyek deformáltságuk miatt alkalmatlanok voltak azonosításra. A rendőrség tárgykörözést adott ki a házból eltűnt műszaki cikkekre, egyelőre ettől várhattak némi eredményt.

Hamarosan le is csaptak egy társaságra, akik Hevesiék vagyontárgyait próbálták értékesíteni. Azonban kiderült, hogy egyikük a kocsmában talált egy szatyrot, amiben a Nyugati-pályaudvar egyik széfjéhez tartozó kulcs lapult. A széfben voltak Hevesiék holmijai, azokat szerették volna pénzzé tenni. Sajnos, arra, aki a kocsmában hagyta a szatyrot, egyáltalán nem emlékeztek. Pedig emberi számítás szerint ő kellett, hogy legyen a gyilkos.

Közel egy év telt el, mikor 1993. február 19-én a Szív utcában pisztolylövések és rémült kiáltások verték fel a csendet. Egy részeg férfi a parkoló autók kerekeit szurkálta ki zsebkéssel, és mikor ezt szóvá tették, pisztolyt rántott és lövöldözni kezdett. Persze elfogták, őrizetbe vették, majd előzetes letartóztatásba helyezték. Miután kiderült, hogy súlyos, rendszeres kezelésre szoruló cukorbeteg, a tököli rabkórházban helyezték el. Az illetőt dr. Pudleiner Gyulának hívták. A lakásán tartott házkutatás során több, Hevesiékkel kapcsolatos feljegyzést találták – elsősorban a kölcsönökről, amiket tőlük kapott.

Hamarosan a Katóka utcai gyilkosság ügyében is történt egy, az ügyhöz illően hátborzongató fejlemény. Márciusban a Görgényi utcai parkerdőben szerető gazdik sétáltatták a kutyáikat. A kutyusok élénken szimatoltak a friss tavaszi levegőben, mígnem két, oszlófélben lévő, levágott emberi fejet találtak. Az erdős rész, ahol a nejlonzacskókba tett fejeket úgy-ahogy elkaparták, majdnem szemben volt Pudleinerék családi házával.

A fejekről az igazságügyi orvosszakértők megállapították, hogy egy idősebb nőhöz és férfihoz tartoztak. Haláluk oka nyilvánvaló volt: a koponyákon megtalálták a bemeneti nyílásokat, amiket egy lőfegyver lövedékei ütöttek. A ballisztikai vizsgálat talán nem is lepte meg azokat, akik a sashalmi gyilkos után nyomoztak. A dr. Hevesi István fejében talált lövedéket abból a 0.22 mm-es pisztolyból lőtték ki, amit Pudleinertől foglaltak le. Hevesiné fején csak egy átmenő lövés lőcsatornáját találták, azonban kétségek nélkül megállapítható volt, hogy ez is egy 0.22 mm-es pisztolytól származik.

Amikor a tököli börtönkórházban az ügyben nyomozó Viczkó István alezredes és munkatársai Pudleiner elé tárták a bizonyítékokat, a volt rendőrezredes beismerő vallomást tett.

Elvileg az ügyet megoldották. A nyomozás lényegében feltárta a Katóka utcában történteket, és volt egy személy, akit megalapozottan lehetett gyanúsítani. A fegyver aktív rendőrként valóban Pudleineré volt, amit leszerelésekor „leselejteztek”; azonban ez a megszokott módszer volt arra, hogy a leszerelt rendőrök (főleg a megbízhatóbb elvtársak) visszakaphassák a fegyverüket.

Hogy pontosan hogyan zajlott le a sashalmi kettős gyilkosság, azt persze már sosem fogjuk megtudni. Valószínűleg Pudleiner ismét kölcsönt kunyerált, de ezt Hevesiék már nem voltak hajlandók folyósítani.

A volt rendőrtiszt személyisége szétesőben volt, erkölcsi tartásról már beszélni sem lehetett; valószínű, hogy a visszautasítás előre kiszámíthatatlan reakciókat váltott ki belőle. Vélhetőleg az asszonnyal keveredett először konfliktusba; talán megütötte, talán a fegyverét is használta – és innentől már a férjét sem lehetett életben hagyni.

Persze lehetett másik variánsa is a történteknek. A fejlövések egyértelműen kivégzés jelleget adtak a gyilkosságnak, így bizonyítékok szóltak az előre kiterveltség mellett is.

A további variánsokkal maga Pudleiner állt elő. A rabkórházban tett vallomását már a vizsgálati szakban megváltoztatta, és ettől kezdve konok tagadásban volt. Pudleiner egyik-másik variánsát érdemes vázlatosan ismertetni: a tökéletesen életszerűtlen állításoknak a reális elemekkel való folyamatos keverése jellemző volt a személyiségére és a védekezési taktikájára. E szerint maga Hevesiné telefonált neki (egyedül nekik volt telefonjuk az utcában!), hogy jöjjön ki, mert igen nagy baj történt a férjével. Nos, a baj valóban igen nagy volt: Hevesi holtan feküdt a hálószobában. Ezek után Hevesiné azzal a fegyverrel, amit ezt megelőzően Pudleiner ajándékozott nekik, főbe lőtte magát; Pudleiner pedig nem látott más adekvát reagálást a történtekre, mint hogy összecsomagoljon néhány vagyontárgyat és műszaki cikket, és azokkal a Nyugati pályaudvar csomagmegőrzőjéig meg se álljon. Aztán egy kocsmába ment (mondjuk ebben tényleg nem volt semmi hihetetlen) és a szatyrot, amibe a széf kulcsát tette, mintegy szándékosan ottfelejtette. Egy vendég valóban megtalálta, és hozzájutott a bőröndhöz. Ő volt annak a társaságnak az egyik tagja, akik jó nagy bajba is kerültek emiatt…

Pudleiner meséje ezek után veszi a legvadabb fordulatot: másnap visszament a Katóka utcába, ahol az immár halott Hevesi házaspárt lefejezte, majd a levágott fejeket elkaparta ott, ahol egy évvel később megtalálták őket.

Érezve, hogy ez a vallomás nem tartozik éppenséggel a legmeggyőzőbbek közé, kiegészítette azzal, hogy Hevesit valójában a KGB egyik tisztje lőtte le, a felesége pedig önként követte a halálba.

A következő variáns szerint már az asszonyt is a KGB-s lőtte le. Mindkét esetben az ő pisztolyát használták, és ezzel zsarolhatóvá vált, hiszen a lövedékekből teljes egyértelműséggel meg lehetett állapítani, kié a fegyver. Ezért volt hajlandó rá, hogy lefejezze egykori barátait, és felgyújtsa a lakást. Hogy miért nem a golyókkal együtt semmisítette meg a két fejet – mondjuk a háza kazánjában? Pudleiner erre a kérdésre is magabiztosan válaszolt: ez esetben őt is likvidálták volna.

A meséje önmagában, főleg azokban az időkben, talán nem is lett volna hihetetlen, hiszen számos életszerű és köztudott elemet tartalmazott.

Pudleiner szerint a KGB-nek jelentő Hevesiné a rendszerváltás után nem kívánt többé nekik dolgozni. Azonban a házaspár túl sokat tudott. A KGB egy magyarországi rezidensére bízta a likvidálásukat. Ő kényszerítette Pudleinert a közreműködésre: az ezredes fegyverével elkövetett vérengzés után a – bűnügyi zsargon szerinti – „takarítás” feladata is rá hárult.

E variáns ismeretében hihetőnek látszik, hogy Pudleinernek kellett levágnia és eltüntetnie a kompromittáló pisztolygolyókat rejtő fejeket, és a nyomok eltüntetése érdekében felgyújtania a lakást. Az ő pisztolyát pedig éppen azért használták, mert tudták, hogy ezzel tartják sakkban a legsikeresebben.

Pudleinernek gyanúsítottként joga volt úgy védekezni, ahogy tudott. Azonban a nyomozók nem voltak vevők a meséire. Bármilyen nagy beleéléssel adta is elő őket, túlságosan csapongók és következetlenek voltak. Mérlegelték ugyan, érdemes-e nyomozni a KGB-s szál után, de nyilvánvaló volt, hogy ez nem vezetne sehová. A bíróság előtt Pudleiner Gyula, mint egyetlen elkövető ellen, a bizonyítékok már meggyőzőek voltak.

Természetesen alaposan megvizsgálták az elmeállapotát.

A szakértők számos pszichés zavart találtak, de ezek nem befolyásolhatták annak felismerésében, hogy bűncselekményt követ el. A bíróság is beszámíthatónak találta, és első fokon 15 év fegyházat mért ki rá. A Legfelsőbb Bíróság ítélete viszont már életfogytiglanra szólt.

A volt rendőrezredes több mint tíz évet töltött le a szegedi Csillagban. Aztán 2004 első napjaiban rosszul lett, elvesztette az eszméletét, és a gyors orvosi segítség ellenére meghalt. Ha voltak is még sötét titkai, azokat magával vitte a sírba.

Ez az eset a maga idejében nagy port kavart. A formálódó politikai erővonalak mentén nevezték a gyilkost és áldozatait szerencsétlen tévelygőknek, gyilkos kommunistáknak, Moszkva bábjainak, tárgyvesztett pszichopatáknak. Ha belegondolunk: valamennyi igazság mindegyik állításban van.

Az ítéletet már kimondta a bíróság. Hogy, akárcsak részben, történhetett-e úgy, ahogyan Pudleiner állította – nos, ezt mindenkinek bízzuk a saját fantáziájára. Dokumentációval ugyanis nem szolgálhatok, az ügy iratait nemrég teljes egészében bedarálták. Információim döntően Viczkó István és dr. Kovács Lajos nyugalmazott rendőrezredesektől származnak.

A szerző jogász, író

(A cikk a szerző Kriminális történelem – A huszadik század híres magyar bűnügyei című könyvén alapul.)