Egy férfi lebontotta a pincefalát, és felfedezett egy ősi föld alatti várost

Korabeli beszámolók szerint Derinkuyu azután tért vissza a köztudatba, miután 1963-ban egy helyi lakos úgy döntött, hogy lebontja a háza pincéjében a falat, nagy meglepetésére pedig amögött rálelt a föld alá épült városra. Derinkuyu katakombái ekkor már hosszú ideje üresen kongtak

Annak ellenére, hogy a vulkáni hamu lerakódásaiból képződött kőzet puha volt, az építkezést megkezdő frígek nem jutottak sokra vele. Egy i.e. 370 körüli kézirat, amely valószínűleg Derinkuyut írja le, megemlíti, hogy a föld alatti lakóházak elég nagyok voltak egy család, háziállatok és élelem számára.

A szakértők többsége úgy véli, hogy az ősi várost eredetileg a frígek (phrügök) hozhatták létre az i.e. VIII-VII. században, akik rájöttek, hogy a Közép-Anatólia jelentős részét borító, vulkáni hamuból és porból keletkezett tufába különösebb erőfeszítés nélkül lehet kamrákat ásni. Az archeológusok szerint ezeket a helyiségeket kezdetben valószínűleg egyfajta természetes hűtőszekrényként az élelmiszer tárolására használták, idővel viszont világossá vált, hogy a föld alatti építkezés ennél sokkal sokrétűbb előnyökkel bír.

Mások szerint Derinkuyu története ennél is régebbre tekint vissza, és a város kiásását még a hettiták kezdhették meg az i.e. XV. században. Bármelyik időpont is legyen ugyanakkor a valós, az biztos, hogy a település „aranykora” ezeknél jóval későbbre datálható. Derinkuyuról az első írásos feljegyzés valószínűsíthetően i.e. 370-ből származik: a szakértők szerint Xenophón minden bizonnyal erről a településről emlékezett meg az Anabaszisz című művében, amelyben a föld alatti várost úgy írta le, hogy az abban található lakások elég tágasak voltak ahhoz, hogy a család mellett a haszonállatoknak és az élelmiszerek tárolására is legyen elegendő hely.

A város a bizánci időszakban élte el csúcspontját (kb. 395-től 1453-ig), amikor alagutakból, kamrákból és szobákból álló labirintussá alakították, mintegy 445 km²-en. Az alagutak és átjárók hálózata rejtett bejáratokat, szellőzőaknákat, valamint kutakat és vízcsatornákat is tartalmazott .

Az alsó szinteken élők el tudták zárni a felső és a földszinti vízellátást, megakadályozva, hogy az ellenség megmérgezhesse a vízkészletet . Az alagutak belülről elzárhatók kerek gördülő kőajtókkal, és maguk az átjárók is keskenyek voltak.

Ahogy arról a labirintusszerűen elnyúló város számos kápolnája is tanúskodik, Derinkuyut a római korban a keresztények vették birtokba, akik többek között ide menekültek az üldöztetés elől. Később, i.u. 780 és 1180 között a város szintén védelmi feladatokat látott el, hiszen az arab-bizánci háborúk során a helyi lakosság szintén itt talált magának menedéket a támadások elől.

A kutatók szerint a város nagyrészt ez utóbbi időszakban nyerhette el a ma ismert formáját és vált egy valódi, föld alatti metropolisszá, amelynek relatíve tágas barlangházaiban mintegy húszezer ember élt. A 18 szintes város ekkoriban mintegy 445 km²-en terült el a föld alatt, és egy öt kilométeres alagúton keresztül közvetlenül kapcsolódott össze a közelben található másik föld alatti várossal, Kaymaklival. A régészeti feltárások közben világossá vált, hogy Derinkuyu ekkor már nem csak menedékként, de teljesértékű településként funkcionált, amelyben többek között piacteret, istállókat, borospincéket, iskolákat, fürdőket is találhatott az ide látogató. Egy tipikus derinkuyui otthonban a hálószoba mellett volt konyha és fürdőszoba is, a víz pedig csatornán keresztül érkezett mindenhova a fúrt kutakból. A városban a friss levegő is biztosítva volt a mintegy ötven szellőzőaknának köszönhetően, amelynek levegőjét csatornákon keresztül juttatták el a mélyebben fekvő részekre, az ürüléket pedig edényekbe gyűjtve szállították a felszínre.

„Amikor híre érkezett a közelmúltban Adanában történt mészárlásokról, az axói lakosság nagy része ezekben a földalatti kamrákban keresett menedéket, és néhány éjszakán át nem merészkedett a föld felett aludni” – írta Richard MacGillivray Dawkins cambridge-i nyelvész a látogatásáról