Történelem
Farkas az akolban – az önhelyszínelés virtuóza
A 20. század híres magyar bűnügyei
Veszprémben járt iskolába, nősülni is oda nősült, mindkétszer. Első feleségétől elvált, második felesége a Petőfi Színház színésznője volt. Aztán tőle is elvált. Gépésztechnikuskén kérte felvételét a rendőrség soraiba. Ott szakismeretei miatt tárt karokkal várták; a Rendőrtiszti Főiskola elvégzése után tiszti rangot kapott. Gyakorlati hozzáállása és kivételes műszaki érzéke miatt a vagyonellenes bűncselekmények (elsősorban a kasszafúrások) bűnügyi helyszínelésének legelismertebb szakemberévé vált.
Milyen ember volt? Tudatában volt kvalitásainak, és tudott fensőbbségesen és arrogánsan is viselkedni. Ő mindig sietett, neki mindig minden azonnal kellett. Családi körben is bármiből tudott konfliktust gerjeszteni, hogy aztán sértetten elrohanjon – egyenesen betörni. Számon kérni tilos volt, ugyanúgy tilos volt a táskájába vagy az autója csomagtartójába belenézni. Igaz, egy betörőkkel foglalkozó rendőrtisztnél nem feltűnő, ha fúrók, feszítővasak, zárak és kulcsok lapulnak a kocsijában. Hiszen Beke százados következetesen tovább képezte magát, folyamatosan tanulmányozva a betörők módszereit. A hozzáállását példaként állították az újoncok elé.
Az akkori Bűnügyi Szakértői és Kutató Intézet szakértője hiteles képet festett nekem Bekéről: „Ő az a bűnügyi technikus volt, aki szerette személyesen hozni a bűnjeleket Veszprémből fel az intézetbe. És ha már ott volt/van, szívesen beszélgetett a szakértőkkel, asszisztensekkel sokszor egy egész délelőttön át. Első benyomásként szimpatikus figura volt, és sokunkkal megtalálta a hangot. Szeretett anekdotázni az éppen aktuális ügyekről. Ő is mesélt, mi is meséltünk neki. Még örültünk is, hogy ennyire érdeklődő technikus is létezik. Később, amikor értesültünk a »stiklijeiről«, utólag már érthetőbbé vált a nagy érdeklődése.”
A márkás pezsgőt szerette, cigarettát is csak márkásat szívott. Költekezései messze felülmúlták a rendőrtiszti fizetés kereteit, de válásakor többször említette, hogy a vagyonmegosztással kapott összegekből él nagy lábon.
Akkoriban még egy-két óra alvás is elegendő volt számára. Ez különösen jól jött akkor, amikor éppen valamelyik betörése helyszínéről ment be a kapitányságra, hogy szolgálatra jelentkezzen. Ám a megfoghatatlan bűnözővel azonnal felvették a harcot Beke Miklós tisztességes és nála semmivel sem tehetségtelenebb kollégái. Az ismeretlen kasszafúrót, aki a legbiztonságosabbnak tartott Kinizsi páncélszekrényt egyetlen fúrással kinyitotta, el is nevezték „Egyfúrós Kinizsis”-nek.
Bárdy Tibor alezredes, az ORFK kiemelt főnyomozója, akinek az 1983-as műkincslopás felderítésében is oroszlánrésze volt, Tiszaeszláron és Tiszalökön 1978 nyarán találkozott a módszerrel, és hamarosan ugyanezt látta Mezőtúron. Itt azonban a betörő nemcsak a pénzt vitte el, hanem a páncélszekrény ajtaját is, és tanulmányozta, hogyan lehet a zárat a leghamarabb és a legkisebb erőfeszítéssel kinyitni. Szétszerelte, és lemérte a zárszerkezet minden elemét; a következő két helyszínen már vonalzóval jelölte ki a pontot, amelyet eltalálva egyetlen fúrással ki lehetett nyitni a Kinizsit. Bárdynak ezt látva kétsége sem volt afelől, hogy ez a bűnöző most már csak ezt a módszert fogja használni – és ez pontosan így is történt. Az „Egyfúrós Kinizsis” színre lépett.
Bárdy alezredes látta, hogy az „Egyfúrós Kinizsis” a munkamódszerét lépésről lépésre tökéletesíti, és tisztában volt vele, hogy a helyszínekre való behatolás, a higgadt, ráérős magatartás szintén ugyanarra a sorozatbetörőre mutat. A betörések szinte mindig vendéglátóipari egységekben történtek, vasárnapról hétfőre virradóan, hiszen a legtöbb pénz a vasárnap esti záráskor lapult a kasszákban. A kasszafúró továbbá kizárólag a papírpénzre vadászott, és mindig ugyanazt a jellegzetes rajzolatú, 40-es fiúcipőt hordta. Kólázott, néhány szendvicset fogyasztott, és mindig csak egy doboz Marlborót vett ki a kartonokból, amelyeket amúgy tucatszám tároltak a betörések helyszínein.
A kasszafúrások előtt mindig elloptak egy 200-as Ladát: az „Egyfúrós Kinizsis” már azzal hajtott a helyszínre. A kocsik elkötéséhez új, autósboltban kapható gyújtáskapcsolót használt. Ezekhez kulcsot is adtak, amellyel indíthatta az autót;, nem vált gyanússá azzal, hogy nem a slusszkulcsot használja.
A fordulat 1981. május 4-re virradóan, a veszprémi Halle sörözőbe való betörésnél történt, hiszen ez már a „munkaterület” áthelyezését mutatta. Azonban az elkövető ugyanazzal az egyfúrásos módszerrel nyitotta ki a páncélszekrényt, ugyanúgy csak papírpénzt vitt el, ugyanúgy 40-es cipőt viselt, és ugyanúgy kólát ivott.
Már nem lehetett kérdés, hogy sorozatbetörővel van dolguk.
Bárdy alezredes ekkor részletesen átnézte a Veszprém környéki betörések nyomozati jegyzőkönyveit – azonban először nem az „egyfúróshoz” vezető összefüggéseket találta meg. Kiderült, hogy a környéken még egy betöréssorozat kimutatható. Ezeket pedig a modus operandi fűzte sorozattá, amely a „vállfás széria” költői titulust kapta. A vállalatok öltözőszekrényeiben lógó vállfákat kemény és tömör fából készítettek. Az elkövető a szekrényt elfektette a földön, az ajtaját feszítővassal körbe-feszegette, a résekbe pedig bedugta a soron levő vállfát. Ezt folytatta, amíg az ajtó megadta magát a rögtönzött ékek erejének. Ez a „vállfás széria” 1975. december 2-án kezdődött, és 1977 közepéig tartott.
A további esetek tanulmányozása során pedig kirajzolódtak egy újabb betöréssorozat körvonalai, amelynek már a kevésbé költői „postabetörés” nevet adták. Ez a széria is Veszprémhez kötődött: 1977-ben kezdődött, és 1983-ban ért véget. Itt a betörő egy jellegzetes „soproni hamis” álkulcsot használt, fúráshoz csak végső esetben folyamodott. Itt, pénzintézetekről lévén szó, nem csupán ajtókkal és páncélszekrényekkel kellett megküzdeni, hanem a riasztóberendezésekkel is.
A tettes észrevette, hogy a riasztók hangszóróit mindig az utcafronti falakra szerelik – legtöbbször nem elég magasra – azonban bárhol vágják el a huzalozásukat, biztosan megszólal a hangszóró. Ezért mindig a hangszórót tette működésképtelenné, csak utána hatolt be az épületbe. Első lépésként mai szemmel nézve egészen megdöbbentő dolgot tett: keresgélni kezdett a fiókokban – és legtöbbször ezekben meg is találta a banki trezorok kulcsait. Ha pedig mégsem egyenesen a falon lógva tartották a páncélszekrény kulcsát, akkor jött az álkulcs. Ha így sem ment? Tömörfa vállfák szerencsére mindenütt voltak…
Ismét a kriminalisztikai jellemzők alapján rajzolódott ki, hogy a „postabetörés”-széria egyenesen köthető a „vállfás-szériához”, ezek pedig az „Egyfúrós Kinizsishez”. Ennek a három sorozatnak az időpontjai sosem fedték egymást; egyik szériához köthető betörés sem történt ugyanazon a napon. A kasszafúrásokat azonban szinte mindig vasárnapokon követték el, kizárólag papírpénzt vittek el, ugyanúgy kóla és márkás cigaretta fogyott, a betörő mindenhol egy lopott, új gyújtáskapcsolóval „felturbózott” Lada 200-assal mozgott, és 40-es cipőt hordott.
Az illetőnek pár esetben bűntársa is volt. Két tanúnak is feltűnt a 200-as Lada, amelyben két férfi ült. A bűntársnak szintén 40-41-es cipője volt, és az egyik ajtón otthagyta az ujjnyomát. Egyszer vérnyomot is találtak a helyszínen – a betörés veszélyes üzem! – egy nullás vércsoportú embertől, Bekének azonban AB-s vércsoportja volt. A Ladákban tudtak ujjnyomokat rögzíteni, ezek pedig teljes azonosságot mutattak az „Egyfúrós Kinizsis”, a „vállfás széria”, és a „postabetörés”, helyszínein rögzítettekkel.
Hiába volt az imponáló nyomozás, évek munkájával sem jutottak eredményre. Bárdy alezredes elkönyvelte: úgy megy nyugdíjba, hogy a sorozatbetörőt már nem foghatja el. Beke azonban egyre inkább a maga keltette örvény rabjává vált. Egyre többet ivott, átlag napi öt doboz cigarettát szívott. Rendőrségi munkáját viszont változatlanul kiválóan és nagy odaadással végezte.
1990. november 15. éjszakáján a Veszprém belvárosában cirkáló, háromtagú rendőrjárőr ellenőrizte a Veszprémi Napló szerkesztőségének ajtaját, és éppen egy részeget igazoltattak, amikor a járőrparancsnok, Temmel Ferenc törzsőrmester észrevett egy szintén láthatóan ittas embert, aki egyenesen a Napló szerkesztősége felé tartott. A szerkesztőség előtt megállt – aztán egy pillanat alatt eltűnt. Temmel ellenőrizte, de ismét zárva találta az ajtót.
Amikor járőrözéskor ismét a Veszprémi Napló szerkesztőségéhez értek, meghallották egy ajtó nyikorgásának zaját. A bejárati ajtó, amelyet már kétszer zárva találtak, megint nyitva volt, és egy férfi állt előtte, aki őket látva megfordult, és beszaladt az épületbe. Temmel törzsőrmester határozottan állította, hogy az épületbe belépve az emeleten hallotta futó léptek zaját. Azonban a férfit mégis a földszinten pillantotta meg újból.
Temmel behatolt a folyosóra – ám a következő pillanatban az ismeretlen pisztolyt szegezett rá, majd élesen rájuk kiáltott: – Állj! Rendőrség!
Ekkor valóban felismerték kollégájukat: Beke Miklós századost, aki elmagyarázta, hogy gyanús zajokat hallott, ezért jött ide. Végigjárták a folyosót, de minden ajtó zárva volt. Amikor a százados hátat fordított nekik, látták a hátsó zsebéből félig kilógó feszítővasat, csavarhúzót és álkulcsot. Azt is észrevették, hogy van nála egy Varta típusú elemlámpa, amely azonban nem működik. Leoltották a villanyokat, aztán elbúcsúztak Bekétől.
Ám csak látszólag, mert távolról figyelték. Ő az egyik kirakat előtt megállt, és a következő pillanatban eltűnt, ahogy az irodaháznál is. A névtáblákból látták, hogy Beke ott lakik. Szemernyi kétségük sem volt, hogy sáros, ezért egyéb dolgaik után visszatértek az irodaházhoz. A földszinten égett a villany, az épületben lévő ügyvédi munkaközösségnél hatalmas felfordulás és rendetlenség – mégis felfedeztek valami oda nem illőt. Egy Varta zseblámpa csavarmenetes aljazata hevert a földön. Emiatt nem működött Beke százados lámpája. Azonnal nyomkövető kutyát kértek. A kutya megszagolta a lámpaaljazatot – aztán nyílegyenesen elindult Beke lakása felé.
Beke Miklós százados három napon át, folyamatosan felvett kihallgatásakor több mint százharminc betörést ismert el.
Persze született taktikusként úgy alakította, hogy mindig csak a nyilvánvalóan hozzá köthető eseteket tárja fel. Most érett be a helyi nyomozók, és Bárdy alezredes hosszú és lelkiismeretes munkája, hiszen szerte az országban történtek olyan betörések a kihallgatás előtti másfél évtizedben, amelyek egyértelműen valamelyik (vállfás, postabetöréses, Egyfúrós Kinizsis-) szériához, így Beke személyéhez voltak köthetők. A kihallgatók hamar kiismerték Beke narcisztikus személyiségét; hagyták, hogy mondjon el minél többet, minél részletesebben.
Egyedül Bárdy alezredes nem volt rá kíváncsi, ezt e sorok írójának is megerősítette. Pedig eltervezte, hogy egyszer leülnek és elbeszélgetnek, mint profi a profival. Ám Bekét nem tudta nemes ellenfélként kezelni, egy becstelen zsaruval nem volt beszélnivalója.
Beke bűntársának létezését több körülmény bizonyítja; az őt elfogó rendőr vallomása is, aki az irodaház emeletén hallott futó lépteket, miközben Beke a földszinten állva várta őket. E bűntárs ujjnyomatát nem rögzítették többé bűncselekmény helyszínén. A Bekével közös betörései rég elévültek. Ha még él, akár beszélhetne is.
Napjainkban a veszprémi rendőrség huzamosan az egyik legjobb az országban. Többször éppen a vagyon elleni bűncselekmények felderítési mutatója közelített a száz százalékhoz: senki nem állíthatja, hogy nem tanultak a kasszafúró kolléga esetéből. Azonban a magyarországi bűnözés történetéből, mint „Egyfúrós Kinizsis”, Beke immár kihagyhatatlan – a paradoxonnal együtt, hogy az egész 20. században Beke Miklós rendőr százados volt a legsikeresebb és leghosszabb ideig működő kasszafúró Magyarországon.
Tizenöt év fegyházat kapott, amelyet a szegedi Csillagban töltött. Ott könyvtáros lett, és ezt a munkáját is kiválóan végezte. Kedvezménnyel szabadult.
Akár törvényszéki zárszakértőként is folytathatta volna – ha a törvény ehhez nem kívánná meg az erkölcsi bizonyítványt…
A szerző jogász, író
(A cikk a szerző Kriminális történelem – A huszadik század híres magyar bűnügyei című könyvén alapul.)