Történelem
Szépművészeti Múzeum, 1983 – az évszázad bűnügye
A 20. század híres magyar bűnügyei
A Szépművészeti Múzeum külső tatarozása miatt 1982 folyamán az épület oldalfalait beállványozták. A régi képtár riasztórendszerének egyik érzékelője a következő nyáron felmondta a szolgálatot, aztán november 1-re az egész rendszer leblokkolt.
Az állványzat még 1983 késő őszén is állt, amikor november 4-én, pénteken este a biztonsági őrök megkezdték a termek bejárását, amivel kilencre végeztek. Éjfélkor, az ismételt ellenőrzéskor sem tapasztaltak semmi rendelleneset. Hajnali négykor vették észre, hogy a régi képtárból hét darab kép hiányzik. Percek alatt a helyszínen volt a BRFK betörési helyszíni szemle-bizottsága. Azonnal megállapították, milyen képek tűntek el, így az akkori „szocialista ember” számára egészen dermesztő összegek röpködtek a kár felmérésekor.
– A legértékesebb és leghíresebb Raffaello Esterházy Madonnája értéke (ezt és az összes továbbit korabeli értékben adjuk meg) 20 millió dollár volt.
– Ugyancsak Raffaello festette Pietro Bembo kardinális ifjúkori képmását, amelynek értékét 10 millió dollárban határozták meg.
– Giorgione képmása
– Női képmás – Tintoretto festménye
– Férfi képmás – ugyancsak Tintoretto műve
– Szűzanya hat szenttel – festője Tiepolo
– Pihenő szent család – szintén Tiepolo munkája.
Ennek az öt képnek egyenként 1 millió dollár volt a becsült értéke. Forintban több mint másfél milliárd forint. 1983-ban. A mai értéket azok, akik ehhez értenek, éppen 72 milliárd forintban számolták ki.
Az elsődleges szemlét a BRFK betörési helyszínelői végezték, a Bűnügyi Technikai Intézet munkatársaival. A betörők a Régi Képtár első emeleti ablakának mindkét üvegét üvegvágóval körülbelül 30 centiméteres sugarú körben kivágták. A résen benyúlva fordították el az ablakkilincset, és jutottak be a termekbe.
Az első emeleti „díszerkélyen” találták meg az első bűnjeleket: három üres képkeretet, egy 50x60 cm nagyságú fémlemezt 72-es számozással ellátva, egy műanyag zsákot, és két piros-fehér-zöld vagy zöld-fehér-piros vezetőszálú kötéldarabot. Itt találtak egy, a nyélen Parana USA PV 68 SQ feliratú csavarhúzót, és egy Supernova márkájú borotvapengét is.
Kezdettől több tettest feltételeztek, akik az állványzaton felmászva jutottak be a múzeumba, az Állatkert körút felőli oldalon, és ugyanezen az útvonalon távoztak. Sikerült a múzeum falánál, az erkélyen és a teremben lábnyomokat rögzíteni. Ugyancsak használható ujjnyomokat sikerült rögzíteni a felfeszített ablak keretén, kilincsén, az üvegcserép-darabokon, és a képkereteken is. Az állványzat alján talált lábnyomról sikerült olyan szagnyomot konzerválni, amit a nyomozókutya a Gundel étterem parkolójáig követett.
Legérdekesebb nyomok a kötelek voltak: színezésük egyaránt mutathatott magyar gyártmányra, de ugyanúgy olaszra is. A csavarhúzóról hamar kiderült, hogy csak a nyele készült Amerikában – valójában Milánóban összeszerelt olasz gyártmány.
Volt tehát két nyom is, ami határozottan mutatott Olaszország felé. Márpedig az ottani alvilágnak, elsősorban a nápolyi camorrának, régóta a profiljához tartozott a műkincslopás- és csempészés. A camorra tagjai között jócskán akadtak, akik a műkincslopás területén megfelelő szakértelemmel és kapcsolatrendszerrel rendelkeztek; márpedig a magyarországi helyszín gyakorlott, céltudatosan és gyorsan dolgozó tettesek felé mutatott.
Az országban – főleg Budapesten – tartózkodó, lehetőleg összes olasz állampolgár tartózkodási helyét fel kellett deríteni, illetve azt is, hogy közülük a betörést követő naptól kik hagyták el az ország területét.
A Budapestről kivezető E73-as út menti százhalombattai hőerőmű zsilipjénél november 10-én egy zsákot vetett partra a víz. A zsákot Olaszországban állati takarmány tárolására használták, és a közelben volt egy olasz érdekeltségű halgazdaság, ahol több olasz is dolgozott. A zsákból előkerült egy üvegvágó, és egy vakkeret részei. A „vakkeret” fogalmával akkor egy egész ország megismerkedhetett: ez a képek díszkerete mögötti fakeret, amire a vászonra festett olajfestmények vannak kifeszítve.
Az üvegvágóról az összehasonlító nyomvizsgálatok kimutatták, hogy ezzel vágták ki a múzeum ablakát. A tanúkutatás jóvoltából az is kiderült, hogy november 6-án kora reggel egy bordó Fiat járt a Duna-parton, a rendszáma valószínűleg olasz volt.
Megkezdődött a halgazdaság alkalmazottainak, továbbá az országba a bűncselekmény idején belépő, illetve kilépő olasz állampolgárok adatainak beszerzése. Hogy ez mekkora munka lehetett, annak elképzeléséhez nem kell nagy fantázia.
1983. november 24-én olyan értekezlet zajlott le Budapesten, ami addig elképzelhetetlen volt. A magyar rendőri felső vezetés tanácskozásra hívta meg Románia és Jugoszlávia, valamint az Interpol, az Egyesült Államok, Olaszország, a Német Szövetségi Köztársaság és Ausztria rendőrségeinek műkincslopások nyomozásában jártas tagjait. A külföldiek megosztották a magyarokkal a tapasztalataikat. Elmondták azt is, mennyire fontos, hogy minden megszerzett információt csak a megfelelő időben kerüljön nyilvánosságra. Hiszen ha az elkövetőknek bármi is idő előtt a tudomására jut, végső esetben meg is semmisíthetik a lopott műkincseket.
A résztvevők megállapodtak, hogy minden eredményt kizárólag együttesen hoznak nyilvánosságra. Hatalmas türelemmel szőtték a hálót, amibe aztán bele is akadt egy nemzetközi bűnbanda, akik bizony profik voltak a javából.
Az összes, több ezernyi olasz adatait beszerezték, akik november 1-és 10. között tartózkodtak Magyarországon. Így két héten belül huszonháromra csökkent a gyanúsítottként szóba jöhetők száma. Amikor a kilépések adatait vizsgálták, észrevették, hogy a bűncselekményt követő nap első óráiban öt olasz hagyta el az országot: Letenyénél egy olasz rendszámú piros Fiat Ritmoval három, Hegyeshalomnál vonattal kettő. Név szerint: Giacomo Morini, Giordano Incerti, Carmine Palmese, illetve Carlo Paganelli és Renato Marangoni.
Azon is többen elgondolkodtak, hogy a Százhalombattán átvezető E73-as Budapestről a „legdirektebb” út a déli határátkelők felé, Letenye pedig az összes közül a legmegfelelőbb azoknak, akik minél gyorsabban akarnak Olaszországba jutni.
Amikor eljött az idő, kiderült, hogy ezzel a Fiattal nemcsak a három olasz utazott. Egy kivételével benne voltak az ellopott képek is. A felhajtott hátsó üléstámla merevítését eltávolítva, a rugók mögött a szivacsba ágyazva csempészték ki őket az országból. A határátlépéshez néhány perc kellett.
A vonattal távozó két olasz (Paganelli és Marangoni) huzamosabb időt töltött Magyarországon: október közepén érkeztek, és november 6-i távozásukig három helyen is lakást béreltek, utoljára a II. kerületi Labanc utcában. Az autóval Letenyénél kiutazó másik három (Morini, Incerti és Palmese) október 30-án érkezett, és azonnal feltűnt, hogy Morini egész ittléte alatt a Labanc utcában lakott, együtt Paganelliékkel. A háziak már akkor emlegettek egy feltűnően csinos magyar lányt is, aki az olaszok társaságában többször megfordult a lakásban.
Az Interpol közölte a magyarokkal, hogy a nápolyi camorra két tagja, Ivano Scianti és Graciano Iori a bűntény időpontjában Magyarországon tartózkodott. A magyarok a lakók segítségével elkészítették mind az öt olasz fantomképét, és rögzítették a lakásokban található rengeteg ujjnyomot is. Így derült ki, hogy ez a bizonyos, Ivano Scianti azonos a Labanc utcában jó pár napot eltöltő Carlo Paganellivel, Renato Marangoni pedig azonos Graziano Iorival. Ezek után olyan nyomra volt szükség, ami az öt olaszt (vagy legalább közülük néhányat) a műkincslopáshoz köti.
Nem kellett sokat várni. Az olaszok pár nap múlva közölték a magyar rendőrséggel, hogy a műkincslopás helyszínén rögzített ujjnyomok a társaság egyik tagjától, Giordano Incertitől származnak. Az összekötő láncszem megkerült. Immár egyértelmű volt, hogy ez az öt olasz közvetlen kapcsolatba hozható a műkincslopással.
November 11-én a 16 éves érdi J. Katalin édesapja tett bejelentést a lánya eltűnéséről. A rendőrök alaposan kifaggatták őt a lány életviteléről és ismeretségi köréről. Hamarosan kiderült, hogy J. Katalin azonos a Labanc utcai lakók által leírt, feltűnően csinos magyar lánnyal.
Aki folyékonyan beszélt olaszul.
Érkezésük utáni idejüket a pesti éjszakában elütő Iori és Scianti (hogy a valódi nevüket használjuk) gyorsan megismerkedtek későbbi magyar bűntársaikkal: a 21 éves Raffai Józseffel, és a 27 éves Kovács Gusztávval – akik aztán összehozták őket az olaszul kiválóan beszélő J. Katalinnal. Az olaszok hamarosan beavatták őket terveikbe, a három magyar pedig azonnal megérezte a pénz szagát. Az olaszoknak szükségük volt segítőtársakra, hiszen az országot nem ismerték, magyarul megmukkanni se tudtak. Katalin gondolkodása ismeretében egyértelmű, hogy bűnsegédi szerepét mintegy „garanciaként” tekintette arra nézve, hogy Iori, akivel szinte azonnal szerelmi kapcsolatba keveredett, kiviszi Nyugatra és elveszi feleségül.
Alighanem az ő számára volt a legkeservesebb a kijózanodás. Hiába utazott Romániába, hogy az „olasz vőlegény” hamis útlevéllel szöktesse ki Nyugatra. Bukarestben kellett megtudnia, hogy a Renatóként ismert férfit valójában Graziano Iorinak hívják, és azzal sem volt tisztában, hogy „vőlegénye” már nős, és emberölésért körözik. Iori pedig, miután közölte, hogy nem sikerült megszereznie a hamis útlevelet, egy vonatjeggyel feltette a budapesti vonatra.
J. Katalint december 6-án vették őrizetbe Biharkeresztesnél. A rendőrség így szerzett tudomást Raffai és Kovács kilétéről, és a bűncselekményben játszott szerepükről is. Katalin vallomásai révén végül ismertté vált valamennyi elkövető neve, és megtudták, hogy a festményeket egy kivétellel Görögországba vitték.
Addigra már Raffai és Kovács is bilincsben voltak. Raffai azonnal beismerő vallomást tett, és elmondta: az olaszok a fizetség (10-10 ezer dollár) biztosítékául az Ifjú képmását náluk hagyták, ők pedig elásták Törökbálint mellett.
Az olaszok többsége már Olaszországban, 1984. január folyamán került rács mögé.
A társaság vezetője, Ivano Scianti (aki a Carlo Paganelli nevet használta), a „műkincslopás Arsene Lupinje”, mindent elrendezett a többiek érkezéséig, megtörtént a felderítés és mindenki megkapta a maga feladatát. Beszervezték a magyarországi bűntársakat, és gondosan megtervezték a bűncselekményt.
1983. november 4-én 8 óra körül az esti sötétben a Szépművészeti Múzeumnál a Fiat Ritmoval, illetve Kovács Gusztáv sárga Lada 1600-asával érkezve gyülekezett össze a Scianti, Iori, Incerti és Kovács alkotta csapat. Raffai és Katalin a Halászbástya diszkóban várták be a többieket. Az állványzaton Scianti, Iori, Incerti és Kovács másztak fel. A díszerkélyen Incerti kimetszette az ablaküveget, de közben megsértette a kezét, és nagy hibát vétett: lehúzta a kesztyűjét. Meg is találták az ujjnyomait. Vigyázatlansága a legfontosabb bizonyítékok egyikét eredményezte.
Scianti maga ment a diszkóba, hogy jelentse a sikert magyar bűntársainak.
1984. január 16-án az olaszokkal és a görögökkel egyeztetve tartották Budapesten a sajtóértekezletet, ahol bejelentették az Ifjú képmása megtalálását. Január 20-án az olaszok kaptak egy névtelen telefont, hogy a többi képet Görögországban, egy kolostor kertjében találják. Január 25-én már vissza is kerültek Magyarországra.
Többen határozottan vallottak megrendelőként a görög milliárdos Eftimiosz Moszkoklaidészre; sőt, J. Katalin is említette a nevét. Moszkoklaidész azonban, mindent a rosszakaróira hárítva, megúszta az ügyet.
Az olaszok sorsáról ellentmondásosak a hírek, de magyar bűntársaikat rendesen „megmérték”: Raffai Józsefet hét év, Kovács Gusztávot 12 év fegyházra ítélték. J. Katalin a fiatalkorúságára és a felderítést nagymértékben megkönnyítő vallomásaira figyelemmel hat hónap felfüggesztettel megúszta.
Az ügy a magyar rendőrség világszínvonalú fegyverténye volt, hiszen az őket gúzsba kötő ideológiai korlátokat is leküzdve, briliáns nyomozással, a nemzeti vagyon részét képező, egyedülálló alkotásokat mentettek meg a magyarság számára.
Ivano Scianti később sok mindent elmesélt az „operazione Budapest”-ről. A közgazdász végzettségű „műkincslopó Arsene Lupin” csak arról hallgat, ki volt a megbízója. Alighanem emiatt élheti a maga életét e sorok írása idején is Itália kék ege alatt.
A szerző jogász, író
(A cikk a szerző Kriminális történelem – A huszadik század híres magyar bűnügyei című könyvén alapul.)