Csepeli postarablás – a tettes tükörképe

A következő pillanatban a férfi már szorosan mögötte állt, és kést szorított a nyakához. „Legyen okos öreg és ne kiabáljon, ha szólni mer, meghal!” – sziszegte metsző hangon.

A jóval fiatalabb és erősebb rabló az irodába kényszerítette a megszeppent hivatalvezetőt. A táskájából egy bilincset vett elő, rákattintotta a postamester bal kezére, utána villámgyorsan rántotta le egy székre, odabilincselve mindkét karját a szék támlájához. Aztán a kezét és a lábát is a székhez kötözte egy fregolizsinórral. Kérdőre vonta a hivatalvezetőt a pénz hollétét illetően, a megbilincselt-megkötözött ember tekintete pedig önkéntelenül is a gyűjtőzsákra tévedt. A rabló a postazsákot – most látszott, hogy a fegyvere borotvaéles – egy mozdulattal felhasította, és a kilenc pénzköteget berakta a táskájába. Utána kihátrált az irodából, ismételten megfenyegetve a postamestert – és nyomtalanul eltűnt

A bank- és postarablás valahogy nem igazán „magyar műfaj”, a kasszafúrásokkal összehasonlítva is szerény színfolt a hazai bűnözés amúgy sokszínű palettáján. Az elvetemült és hidegvérű bankrabló, a jól megválasztott helyszín és időpont, és a hatékonyan alkalmazott erőszak miatt sokan gondolhatnak most az 1908-as újpesti bankrablásra, és arra, hogy az 1970-ig eltelt hat évtized mennyi történelmi és társadalmi változást zúdított a nyakunkba. A módszerek azonban ugyanolyan hatékonyak voltak, ez a rablás is teljes sikerrel zárult.

A hazai bűnüldözés egyik legendája, Ádám Zsigmond alezredes és csapata végezte a nyomozást. Ő maga megírta legfontosabb eseteit, és könyvei máig a legkeresettebbek közé tartoznak. Módszeressége, céltudatossága, nem utolsósorban pedig fantáziája valóban imponáló volt, és ezt láthatjuk ebben az esetben is. Lépésről lépésre állították össze a csapdát, amibe a csepeli postarabló bele kellett, hogy essen.

A Belügyi Szemlében jelent meg Ádám Zsigmond és két munkatársa tollából A csepeli postarablás tettesének felderítése című tanulmány. Láthatjuk az előttük álló feladatok hatalmas mennyiségét:

„A körülmények értékeléséből részletes nyomozási terv készült. A feladat meghatározását két alapvető feltételezésre építettük:

– az elkövető ismerte vagy tanulmányozta a posta pénzszállítási szabályait, és esetleg tudhatott a pénzszállító járat késéséről;

– az elkövető alkalomszerűen, előzetes tanulmányozás nélkül, a kínálkozó alkalmat felhasználva hajtotta végre a bűncselekményt

Ennek megfelelően feladatként határoztuk meg olyan tanúk felkutatását, akik a postahivatalban, vagy annak előterében tartózkodtak és látták a tettest, vagy esetleg éppen beszéltek vele. Ellenőrizni kellett továbbá:

– a hivatallal kapcsolatban álló postai alkalmazottakat: szállítókat, kézbesítőket, technikai személyzetet stb.;

– a helyszín közelében lakókat és a postahivatalba bejárókat;

– a környező intézmények, üzletek azon alkalmazottait, akik a postán megfordultak és ott helyi ismeretekkel rendelkeztek;

– a tettessel megegyező korú személyeket, akik rablás vagy más ehhez hasonló bűncselekmények miatt börtönben voltak és a közelmúltban szabadultak;

– a hivatalból korábban áthelyezett dolgozók alibijét;

– a gyanúsítható személyek költekezését;”

Értékelhető tanúvallomást kizárólag a postamestertől várhattak, tárgyi bizonyítékul pedig csak a helyszínen hagyott fregolikötél és bilincs szolgált.

Az öregúr támadója 175-180 centis lehetett, és úgy 30-35 év körüli. Keskeny, ovális arcú, rövid hajú volt, az orra pedig feltűnően nagy. Sötét nadrágot és akkoriban divatos, sötétkék csíkos ingpulóvert viselt.

Hamarosan előkerítették a másik három ügyfelet (a piros ruhás nőt és a két fiatal férfit), akik ezzel alapjaiban egyező személyleírást adtak a rablóról. Rendelkezésre álltak tehát olyan tanúk, akik segítségével bízvást reménykedhettek egy majdani személyfelismertetési eljárás sikerében.

A bilincs kidolgozása első ránézésre is nagy szakértelemről tanúskodott, sorszáma azonban (noha a fegyveres testületeknél kötelező számozni a bilincseket) nem volt. Ebből már tudni lehetett, hogy „hivatalos” alkalmazásban soha nem állt, sehol nyilvántartásba nem vették.

A Találmányi Hivatalban átnézték az összes, szabadalmi oltalomról szóló határozatot, amiket 1920 óta bilincsekkel vagy hasonló kényszerítő eszközökkel kapcsolatosan adtak ki. Így kiderült, hogy a bilincsből még 1932-ben tíz mintadarabot készített egy bajai kisiparos, aki még életben volt, és azonnal felismerte a saját munkáját. A bilincseket néhány apróbb változtatás után rendszeresítették a Csendőrségnél és a határvadászoknál. A rabló bilincsén nem volt sorszám, tehát ez a bilincs az első tíz „muszter” egyike kellett, hogy legyen.

A közel négy évtizede készített, semmilyen nyilvántartásban nem szereplő és ismeretlen helyen lévő tíz acélbilincs mindegyikének fel kellett kutatni a hollétét és a gazdáját – hiszen egyikük akár a postarabló is lehet. Annak a bizonyos, szénakazalban elrejtett tűnek a megtalálása ehhez képest lelkesítően könnyű feladatnak tűnik… És lássunk csodát: hamarosan hét bilincs hollétére és gazdájára derítettek fényt. Maradt tehát három, de a kutatás itt megakadt.

Szerencsére egy körzeti megbízott hamarosan jelentette, hogy egy ismerőse a bilincshez nagyon hasonlót látott az egyik volt munkatársánál, bizonyos Keresztes Józsefnél, akivel ugyanabban a tmk-műhelyben dolgoztak.

Keresztes már kilépett, de haladéktalanul kihallgatták a munkatársait. Egyikük elmondta, hogy Keresztes egyszer tréfából megbilincselte, aztán a bilincset a saját kulcsával nyitotta ki. Elmondta még, hogy amikor ki akarta húzni a kezét a bilincsből, az mindig jobban rászorult a csuklójára. Fontos megjegyzés volt, mert az egykori „musztereknek” éppen emiatt változtattak a szerkezetén alkalmazásba vételük előtt. A másik munkatárs szerint egyik kollégája jött be a műhelybe megbilincselve, azzal, hogy Keresztes nem akarja leszedni róla. Megkérte, hogy kirnerrel üsse ki az egyik szegecset, hátha kinyílik. A következő pillanatban megjelent Keresztes, és a saját kulcsával nyitotta a bilincset.

A közlékeny szakik elmondták azt is, hogy Keresztes még a nyáron azzal traktálta őket, hogy nyert a békekölcsönön, utána pedig azzal, hogy a lottón is négyese volt. Nemsokára kilépett a munkahelyéről, egyszer látogatott vissza, akkor eldicsekedett, hogy éppen a Balatonról jön, és a nyereményeiből él. Amikor összevetették ennek a Keresztes Józsefnek a megtollasodását és a munkahelyéről való kilépését a csepeli postarablás idejével – az időpont napra pontosan stimmelt.

Az említett tanulmány érdekes részleteket közöl a megkezdett információ-gyűjtésről: „A munkatársak határozottan felismerték a bűnjelként lefoglalt bilincsben azt, amit Keresztesnél láttak. A sértett pedig, valamint a két tanú – akik a zárás előtt a postán voltak – a fényképes felismertetés során több fénykép közül választották ki Keresztesét, mint azon személyét, aki a bűncselekményt elkövette.

… (Keresztes József) négy esetben volt büntetve: lopás, tiltott határátlépésre irányuló segítségnyújtás, fegyverrel, lőszerrel való visszaélés és személyes szabadság megsértése, illetve betöréses lopás bűntette miatt. (…) Keresztes alibijének tisztázásakor kiderült, hogy 1970. július 7. és augusztus 25. között nem dolgozott.

Személyiségéről tisztázódott, hogy erős fizikumú, agresszív, vakmerő egyéniség.”

Keresztes József ekkor a Nagyvásárcsarnoknál húzódó Pipa utcában lakott. Tisztázták a házba való be- és kijutás lehetőségeit, kiderítették, hányan laknak a lakásban, általában mikor távoznak, és mikor érkeznek. Felmérték, hogy az elfogás sikertelensége esetén kiknél rejtőzhet el Keresztes. Az elfogásra induló csapatban mindenki megkapta a maga feladatát, és beszerezték a házkutatási határozatot. Egy szó, mint száz: a törvények és a szakmai szabályok betartásával, tapasztalataik felhasználásával, igazi „profi módon” készítették elő Keresztes József elfogását. Ez alkalommal mégis kudarcot vallottak.

Egy jó erős kávé után 1970. november 28-án hajnali ötkor közelítették meg a Pipa utcai háromemeletes bérházat. Ádám Zsigmond ébresztette a házmestert, és megkérte: csengessen be Keresztesékhez. Jó negyedóra múltán nyitott ajtót Keresztes elvált felesége, aki tagadta, hogy a férje otthon lenne. Ádámék tudták, hogy Keresztes nem hagyhatta el a lakást – azt azonban nem, hogy a hátsó ablakon át már sikeresen meglógott. Pedig tudtak az ablakról, de túl magasan levőnek ítélték.

A házkutatásnak azonban nem volt akadálya. Sikerre is vezetett: jó pár betörőszerszámot találtak, és olyan műszaki cikkeket, amik egyértelműen betörésekből származtak. Keresztes tehát nem „csak” a postarabló volt: személyében egy sorozatbetörő vált most ismertté. Ádám alezredesnek igaza volt, amikor azt mondta: Keresztes szökése felér egy beismerő vallomással. A profizmus is megszolgálta megérdemelt jutalmát. A menedékként szóba jöhetők egyikének lakásán hamarosan Keresztes Józsefet is kitessékelhették a ruhásszekrény mögül.

Beismerő vallomásról azonban egyelőre szó sem volt. Keresztes szerint a rablást egy Kertész László nevű ismerőse követte el, akivel nemrég ismerkedett meg a Majakovszkij utcai bizományinál, és akinek többször segített elpasszolni holmikat.

Kertész a postarablás napján rábízott egy lila csomagolópapírba göngyölt csomagot, hogy őrizze meg, amíg érte nem jön. Ő azt a pestimrei, eladásra váró lakásában berakta a szekrénybe, de amikor az újságban olvasott a rablásról, azonnal elővette. A csomagolópapír alatt egy postazsákot talált, benne pedig nagy mennyiségű készpénzt, aminek eredetéről nem lehettek kétségei. A telket éppen árulta, hogy a Pipa utcában összeköltözhessen volt feleségével és a kisfiával. A telek azonban nem kelt el, a Pipa utcában pedig sürgették, hogy fizessen. A zsákban éppen 90 000 forint volt: a lakás főbérlői jogának ára. Tízezer forint foglalót adott, és a fennmaradó összeget is kifizette határidőre. Kertésznek pedig megígérte, hogy a pestimrei telek eladása után kártalanítja.

Nem volt kategorikusan kizárható, amit Keresztes elmondott. Mindazt, amit a nyomozók ekkor hallottak, ellenőrizniük kellett. Lelkiismeretesen végigcaplatták a Majakovszkij utcát, ám ott nem ismertek semmiféle Kertész Lászlót. A bűnügyi nyilvántartásban is hiába keresték: még az orgazdák között sem találták. A materialista világnézetnek volt egy nagy előnye: ami nem volt látható és megfogható, annak a létezésében nem csak kételkedni lehetett, de kételkedni is kellett. Így hát megengedhettek maguknak egy kis színházasdit, ami persze az ügy megoldását célozta, ám örökre emlékezetes maradt mindenki számára.

Közölték Keresztessel, hogy Kertész Lászlót az intenzív kutatás során megtalálták és előállították. Keresztes kissé meglepődve kérte, hogy mutassák meg neki a csepeli postarablót. Az egyik nyomozó kiment a mosdóba, behozta a borotválkozótükröt – és odatartotta Keresztes elé. Keresztesnek már csak egy gyengécske védekezésre futotta: „Viccelni tetszenek, már hogy lennék én Kertész?”

Addig nem beszéltek neki a két fiatalemberről, akik szintén jó személyleírást adtak róla. Nem tudhatta, hogy a lakásán megtalálták a betörőszerszámokat és a betörésekből származó javakat. Fogalma sem lehetett róla, hogy ismerik a bilinccsel elkövetett idétlenkedéseit, és az ezeket elszenvedő egykori munkatársait. A postamester több hasonló férfi között is határozottan felismerte. Ugyanígy felismerte a bilincset is, amit Keresztes használt. A fiatalemberek ugyanúgy felismerték, és volt munkatársai a több hasonló közt elhelyezett bilincset is kétségek nélkül azonosították.

A nyomszakértők szerint tucatnyi, a közelmúltban elkövetett betörésnél rögzített eszköznyom egyértelműen Keresztes betörőszerszámaitól eredt.

Keresztes tudta, hogy a beismerést értékelhetik egyedül a javára, ezért innentől már mindent elmondott. A postarabláson kívül éppen tizenhárom betörést vallott be; a bilincset is így szerezte egy volt rendőrtiszttől.

Az okozott kár 120 000 forintra rúgott – akkor, 1970-ben! Keresztes bizony nem volt kispályás bűnöző. Ámde úgy belejött a szökdösésbe, hogy a beismerés közepette egyszer még a bíróságról is meglógott; igaz, hamar elfogták.

Tizenöt év fegyházat kapott. A feltételes szabadság lehetősége nélkül.

A szerző jogász. író

(A cikk a szerző Kriminális történelem – A huszadik század híres magyar bűnügyei című könyvén alapul.)