Hét híres ember, aki lekéste a Titanicot

A Wall Street Napóleonja: J. Pierpont Morgan (1837–1913)

Morgan egy jómódú, sikeres család sarjaként maga is karriert csinált és könyvelőként az üzleti élet felé vette az irányt. Vasúti és számos acélfeldolgozással foglalkozó társaságot egyesített, majd ezekből megalkotta saját vállalati birodalmát a United States Steelt, ami akkoriban a világ első milliárdokat érő üzletének számított.

A fémipart a villamosenergia területe követte és új vállalkozást hozott létre, a General Electricalt az előző módszerhez hasonlóan, két cég fúziója által. The Edison General Electrical és a Thomas Houston Electrical összeolvasztása még gazdagabbá tette Morgant. A XIX. század végére, 1891-re vállalatát tekintették hazájában a legdominánsabb elektromos eszközöket gyártó cégnek, sikerét pedig bizonyítja, hogy sokan a Wall Street Napóleonjaként emlegették.

Az üzleti életben ismét új terület felé vette az irányt és hajózási társaságokat is alapított a szokásos fúziós módszerrel. A cégek között szerepelt az International Mercantile Marine, sőt a White Star Company is, ami magát a tragédiáról elhíresült óceánjárót, a Titanicot birtokolta. Ez a vállalkozás volt az, aminek sikere akár az életébe is kerülhetett volna. Külön lakosztályt építtetett ki magának a járművön, felszerelve sétafedélzettel, fürdővel és különleges stílusban kialakított szivartartókkal.

A feltételeket ugyan megteremtették ahhoz, hogy a tulajdonos teljesíthesse első útját új szerzeményének fedélzetén, ám elsősorban a francia Aix területén, egy gyógyfürdőről elhíresül provence-i városban töltötte vakációját, ráadásul a Titanic kifutása előtti utolsó pillanatban döntött úgy, hogy ezt a vakációt meghosszabítja, elsősorban egészségügyi okokból vette továbbra is igénybe a gyógyvizeket.

A katasztrófát követően a tulajdonos hirtelen visszakozása és a hajón pusztuló riválisainak halála közt néhányan összefüggést véltek felfedezni, ami mindenféle szóbeszédhez vezetett. Elhunyt üzleti ellenfelei közé tartozik John Jacob Astor lV., aki amerikai üzletember, feltaláló, és író volt, valamint alezredesként szolgált a spanyol–amerikai háborúban.

Egy másik neves személy Benjamin Guggenheim, a zsidó mágnáscsalád szülötte, aki szintén kiemelkedett az üzleti körökben, mint a harmadik rivális Isidor Straus, aki egy, a Németországból az USA-ba emigrált, szintén zsidó származású üzletember volt. Ironikus, hogy Morgan valóban hasznot húzott az ellenfelek halálából, ám ebben az évben ő maga szintén távozott az élők sorából.

Az életmentő késés: Robert Bacon (1860–1919)

Az USA franciaországi nagyköveteként tevékenykedett Bacon, aki szerencsétlenségből szerencsét kovácsolt magának azzal, hogy lekéste az óceánjárót. Változatos munkatapasztalatot mondhatott magáénak a nagykövet, aki a Harvard jogi képzését követően az acélipar felé terelődött és JP. Morgan partnereként együtt alapították a legkiemelkedőbb amerikai acél vállalatot a US Steel Corporation, majd egy hajózási társaságot a International Mercantile Marinest.

Az üzlet világából elvágyódva új kihívásokat keresett és 1903-tól politikai pályára lépett. Elsősorban külügyi feladatokat látott el, ráadásul rövid időre 1909-ben januártól márciusig külügyminiszterként teljesített szolgálatot, majd ezt követően települt Franciaországba, hogy elfoglalhassa nagyköveti tisztét. 1912-ben felfrissülésre és változásokra vágyott, a Harvard által felajánlott oktatói állást elfogadva csomagolt és indult vissza az Államokba.

Az egész család, a feleség Martha és a négy gyermek készen állt, hogy a Titanic fedélzetén utazva hagyják hátra eddigi európai életüket. Szerencsére Myron T Herrick, Bacon utódja későn érkezett, hogy elfoglalja pozícióját, így a család sosem szállt fel a Titanicra, hanem az SS France nevű luxushajóval távoztak, amit később valószínűleg nem is bántak. Az eset csupán 7 évvel hosszabbította meg a volt nagykövet életét, ugyanis 1919-ben vérmérgezésben elhunyt.

Isteni beavatkozás: John R. Mott (1865–1955)

Mott, a Keresztény Diákok Világszövetségének Nobel-békedíjas vezetője és az Egyházak Világtanácsának tiszteletbeli elnöke volt, aki ugyanúgy, mint sorstársai szintén a Titanic fedélzetén kívánt az Egyesült Államokba jutni.

Foglalkozásából adódóan, hogy beszédeket tartson a keresztény szellemiséget erősítve, rengeteget kellett utazni, lévén, hogy ökumenikus világszervezetek vezetői feladatát látta el. A számítások szerint egy évben összesen 34 napot töltött csak utazással, a Csendes-óceánt 14, az Atlanti-óceánt pedig vagy 100 alkalommal szelte át. Az adatokból aligha meglepő, hogy a Titanicot birtokló The White Star Company-val is kapcsolatba került.

1912-ben a társaság egy térítésmentes utat ajánlott fel Mott számára, amit a férfi visszautasított, mondván, hogy tekintettel az általa közvetített értékekre, kényelmetlen lenne számára egy luxuskörnyezet, így a csekélyebb jelentőségű SS Lapland utasszállítót választotta. A katasztrófáról már New Yorkba érkezve értesült, ahol utastársával megállapították: „A jó Isten sokat dolgozott, hogy megóvjon minket.”

Az eset még komolyabb és elkötelezettebb munkára sarkallta a férfit és 1915-tól már a Fiatalok Keresztény Egyesületének főtitkára. 1946-ban pedig Nobel-díjat kapott a háború alatti fáradozásaiért, természetesen elsősorban a békéért harcolt, a díjat megosztotta Emily Balch aktivistával, aki a Nők nemzetközi ligája a békéért és a szabadságért nevű szervezetet alapította.

Az életmentő betegség: Guglielmo Marconi (1874-1937)

A drótnélküli távíró feltalálójában és John R. Mottban van néhány közös dolog, hiszen mindketten Nobel-díjasok és ugyan utazhattak volna a Titanic fedélzetén a társaság díjmentes felajánlása által, ám szerencsére mégsem tették.

Marconi és családja Southampton környékén töltötte vakációját, amikor a The White Star Company felkereste a lehetőséggel, hogy térítésmentesen utazhasson a Titanic első útján. Először örömmel fogadta a nem mindennapi ajánlatot, viszont hirtelen New Yorkba kellett utaznia, így a három nappal korábban induló Lusitania fedélzetén hagyta el a brit szigeteket.

Felesége, Beatrice a gyerekekkel még Angliában maradt, viszont elhatározták, hogy a Titanicon követik a családfőt az Államokba, szerencsére a sors ismét közbeszólt. Marconi fia, Guilio belázasodott, így az anya törölte az utat és úgy döntött várnak, amíg a gyermek felépül.

A család és Marconi nem csupán megmenekült egy katasztrófa elől, de a férfi találmányának köszönhetően, a közelben levő Carpathia a bajbajutott óceánjáró segítségére siethetett, amikor Jack Phillips a Titanic távírójának kezelője segélyüzenetet küldött a másik hajó operátorának.

A lassú munka életmentő: Edgar Selwyn (1875–1944)

Edgar Selwyn az amerikai szórakoztatóipar egyik kiemelkedő alakja volt a XX. század első felében, aki megalapította a Goldwyn Pictures, később MGM vállalatot, valamint a Broadway rendezője, színdarabírója és producereként is dolgozott, ráadásul számos Selwyn-színházat üzemeltetett Amerika-szerte.

Sikerei előtt komoly lelki problémákkal küzdött, 17 évesen az öngyilkossággal is megpróbálkozott és a Chicago folyóba vetette magát, ám egy jégdarabon landolt, ami megmentette életét, ironikus, hogy ha felszáll a Titanicra hasonló helyzetbe került volna, talán szerencsétlenebb végkimenetellel.

Arnold Bennett, angol író naplója ad támpontot Selwyn megmeneküléséről. Az MGM atyja az amerikai producer, H B Harris és feleségének, Irene-nek társaságában kívánt Amerikába utazni. Selwyn mindenáron el akarta olvasni Bennett egy félkész munkáját, ám az indulásig nem készült el az olvasható forma sem, így a Harris házaspártól elnézést kérve Angliában maradt.

Harrisék sajnos felszálltak a hajóra, a nő megmenkült, de a férj a tengerbe veszett. Selwyn életét tulajdonképpen saját kíváncsisága és Bennett késlekedése mentette meg, így 1912-től élvezhette sikeres karrierjét, ugyanis a „The Wall Street Girl” című musicaljét 56-szor mutatták be, ráadásul még ugyanebben az évben a „Within the Law” című munka milliós bevételt hozott Selwyn számára.

A fukarság áldása: Theodore Dreiser (1871–1945)

Dreiser a XX. század első felének igen kiemelkedő amerikai írója, aki elsősorban a naturalista irányzat képviselője, munkáiban gyakran körvonalazza a pénz és a jólét hatását hazájára. Indiana államban nőtt fel szerény körülmények között, ezért nem csoda, hogy sikeres, jómódú emberként már alig várta, hogy a Titaniccal utazhasson.

A vágy nem teljesült, ugyanis kiadója rávette, hogy a hazatéréshez egy olcsóbb hajót válasszon, amely Dover kikötőjéből indult két nappal korábban, mint a luxushajó. A kiadó fukarságának köszönhetően nem vált Dreiser a katasztrófa áldozatává.

A Titanicot megúszta, a Lusitaniát már nem: Alfred Gwynne Vanderbilt (1877–1915)

Vanderbilt nem csupán jómódú üzletember, hanem elkötelezett sportember is volt, aki kedvelte a fogathajtást és a rókavadászatot is. 1912 áprilisában a feleségével Európában tartózkodott, már a hazautat tervezték, ám április 9-én hirtelen meggondolták magukat és mégsem szálltak fel a kiválasztott jármű, a Titanic fedélzetére.

Egy családtag különös módon aggályokat ébresztett a párban azzal a kijelentéssel, hogy egy új hajónál, ami még sosem futott ki, bármilyen probléma felmerülhet. A figyelmeztetést az utolsó pillanatban kapták, ugyanis 10-én inasuk a csomagjaikkal együtt felszállt a járműre és sajnos a hajón lelte halálát.

A Titanic katasztrófája ugyan elkerülte a vállalkozót, ám három évvel később üzleti útjára indulva a Lusitanián lelte halálát. Vanderbilt lovakat és kutyákat akart vásárolni Európában, ahol 1915-ben már egy éve dúlt az első világháború. A hajó egy német torpedócsapás következtében süllyedt el Írország közelében, Vanderbilt pedig a beszámolók szerint, mentőmellényét egy gyereknek adta, ő maga viszont már nem élte túl.