A martfűi rém – egy szocreál sorozatgyilkos

A martfűi Tisza Cipőgyárban dolgozó 23 éves Szegedi Margitot találták szétvert fejjel a közeli csatorna partján 1957. július 22-én. Már holtában meztelenítették le, és végeztek a holtteste felett önkielégítést. A nyomozás hamar eljutott egy kikosarazott udvarlójához, Kirják Jánoshoz.

Vajon miért állította, hogy a gyilkosság idején az édesanyjánál volt? Hiszen a mama egyből elmondta, hogy hetek óta nem látta a fiát. Ezzel az egyszerű emberrel ettől fogva könnyű dolguk volt a nyomozóknak; megvoltak az eszközeik, hogy rávegyék a beismerő vallomásra. Aztán a tetthelyen Kirják nem túl meggyőzően mutatta be, hogy mit – nem tett. A bámészkodók közt senkinek sem tűnt fel egy dús sötétbarna hajú fiatalember, aki a biciklijére támaszkodva szemlélte a látványosságot.

Első fokon Kirják János kötelet kapott, noha a visszavont vallomásban szereplő egyszeri hazugságán kívül nem volt más bizonyíték. A legfontosabb tanú, egy mozdonyvezető pedig egyértelműen nem Kirjákot látta a tetthely közelében. Utóbbi szőkés, ritka hajú ember volt, ő viszont egy dús sötétbarna hajú férfiról beszélt. Ám a bíráknak ott volt a beismerő vallomás, amit már hiába vont vissza a vádlott.

Kirják halálos ítéletét a Legfelsőbb Bíróság életfogytiglanra változtatta. Úgy tűnt, örökre becsukódik mögötte a vasajtó. Pedig már ekkor volt a tettesre mutató bizonyíték: Szegedi Margit jobb tenyerében találtak egy hosszú, sötétbarna hajszálat. A mozdonyvezető a szembesítések egyikén sem ismerte fel Kirják Jánost: ő következetesen egy sűrű barna hajú fiatalemberről beszélt. Egy másik tanú szerint Kirják a gyilkosság után, a lakásán villanyt gyújtott, és acetonnal távolította el a vérszennyeződést a ruhájáról. Tizenegy évnek kellett eltelnie, hogy bebizonyosodjon: Kirják ekkor nem gyújthatott villanyt, mert éppen áramszünet volt. A lakásából valóban szűrődhetett ki fény, de csak olyan időben, amely kizárja őt a gyanúsítottak közül. Ugyanekkor szakértő bizonyította: az aceton nem alkalmas vér eltávolítására, ellenkezőleg, azt fixálja, főleg a textilen…

1962. május 4-én Sipos Ilona húszéves munkáslány holtteste került elő a Tiszából. Március 5-e estéjén indult munkába tiszaföldvári otthonából a martfűi Tisza Cipőgyárba.

Megdöbbentő, hogy nem merült fel az idegenkezűség egy olyan holttest esetében, amely le volt meztelenítve, a nyakára egy duplán csomózott nejlonsál és egy félméteres madzagdarab volt hurkolva, a szájába pedig egy melltartó volt beletömve. Igaz, a boncolás bántalmazásnak nem találta nyomát. Sipos Ilonát öngyilkosként temették el.

1965. április 12-én a 14 éves tiszaföldvári M. Éva holttestét fogták ki, akit március 20-án este még élve látott az édesapja. Itt is elegánsan átsiklottak a fölött, hogy a holttest szintén ruhátlanul került elő. Őt is öngyilkosként helyezték örök nyugalomra: elegendő volt a megállapítás, hogy élve és idegenkezűségre utaló nyom nélkül került a vízbe.

A hatóságra azonban nem csak a bizonyítékok pongyola kezelése volt jellemző. Álljon itt egy részlet Garamvölgyi Zoltán-Darvas József Szexuális jellegű emberölés sorozat tettesének felderítése című tanulmányából:

„Már a nyomozás kezdeti szakaszában párhuzamot vontak S. Ilona és M. Éva gyanús halálesete között. A két eltűnés között ugyanis hasonlóságok mutatkoztak:

– Mindkét személy tiszaföldvári lakos volt.
– Mindkét személy mezítelenül fogták ki a Tiszából, s mindkét személy még a hideg téli időben került a vízbe.
– Mindkét személy március hónapban tűnt el.
– Mindkét személy könnyen ismerkedett férfiakkal és szerettek motorozni, autózni.
– Egyik személy vonatkozásában sem volt található öngyilkosságra utaló adat.
– Mindkét személy megközelítően azonos helyen kerülhetett a vízbe.”

Elrendelték a nyomozást, emberölés miatt, ismeretlen tettes ellen. Végül két gyanúsított maradt: egyikük, Kovács Péter, néhányszor ellentmondásba keveredett, de személyi körülményeiben nem volt semmi gyanús. Rendezett családi életet élt, éppen építkezett. A másik gyanúsított, P. János sem akadt fenn semmilyen rostán.

A nyomozást meg kellett szüntetni. Azonban mindig akadnak kételkedők.

A Szolnok Megyei Főügyészségen dr. Szabó Zoltán csoportvezető nyomozó ügyész 1967 elején elkészített egy tanulmányt, mely szerint a környéken 1955 óta történt nem természetes haláleseteknek és két másik gyilkossági kísérletnek olyan kriminalisztikai egyezőségei vannak, amelyek mögött ugyanaz az ismeretlen elkövető áll. Az ügyész ide sorolta két nő esetét, akik túlélték a gyilkossal való találkozást, valamint a szolnoki vasútállomásnál 1955-ben megfojtott Nemes Erzsébet ügyét.

Sz. Istvánné a martfűi Tisza Cipőgyárban dolgozott, és 1963. november 13-án este érkezett haza Homok községbe. Már otthonához közel valaki egy tompa tárggyal fejbe vágta. Az eszméletlen nőnek a támadó leszaggatta a ruháit, és onanizált a test felett. Szerencsére gyorsan odébb állt, áldozatát pedig megtalálták, mielőtt végzetesen kihűlhetett volna. Az ügyet hamar lezárták, bár annyit megállapítottak, hogy az elkövetés eszköze egy kalapács lehetett.

Hasonló volt S. Józsefné esete, aki szintén a Tisza Cipőgyárban dolgozott, és 1964. március 21-én este indult munkába, mikor megtámadták. Annyit még látott, hogy támadója férfi, és egy kalapáccsal sújt feléje. A csapás elcsúszott, a támadó elmenekült.

Az összes eset Tiszaföldvár környékén történt, este, vasútvonal vagy vasútállomás közelében, magányos nők sérelmére, akik a gyermekáldozatot kivéve a martfűi cipőgyárban dolgoztak. A sötétben, tompa tárggyal történő támadás és a szexuális indíték minden esetben jellemző volt. Tanulmányában az ügyész rámutatott még egy megkerülhetetlen tényre: Kirják János ártatlan, Tiszaföldvár környékén pedig egy sorozatgyilkos szedi áldozatait. Ám a hatalom szerint a sorozatgyilkos a dekadens kapitalista társadalom terméke, ilyesmi a szocializmusban elő sem fordulhat. Végül is sikerült kompromisszumra jutni a médiának és a politikának. A gyilkost nevezték később a filmhíradóban, az újságokban és a Kék Fényben rémnek, emberi bestiának – sok mindennek. Csak éppen sorozatgyilkosnak nem.

Elkövetkezett 1967. június 20-a, mikor az öcsödi hídnál egy lemeztelenített női holttestet találtak. A nőt Szekeres Károlynénak (Pénzes Teréz) hívták, 28 évet élt. Itt bizony már voltak külsérelmi nyomok: a holttestnek mindkét mellét levágták, a nőt azonban előtte megfojtották. A hídon megtalálták a helyet, ahol előző nap a vízbe került. A korlát mellett hatalmas vértócsa éktelenkedett, a korláton pedig zsírszövet nyomait, és fröccsenéses vérnyomokat rögzítettek. Legfontosabb nyomként hat, borsó nagyságú tört üvegdarab feküdt a gyalogjárdán. A hídon talált vérnyomok Szekeresnétől származtak. Az üvegtörmelékről megállapították, hogy szekurit üveg maradványai, amit tehergépkocsikban alkalmaztak. Az áldozat körmei alatt ugyanolyan üvegtörmeléket találtak, ugyanabból a fajtából, és az egyik körömbe akadva olyan textilszálakat leltek, amiből a Skoda teherautó üléshuzata készült.

Voltak, akik nem felejtettek. Az addigi esetekben visszatérően felmerült egy név: Kovács Péter. Tiszaföldvári lakos volt, 1957 márciusától egy évig a martfűi Tisza Cipőgyárban is dolgozott, harmincas évei elején járt, és kapcsolatba volt hozható valamennyi áldozattal. Szegedi Margitnak és Sipos Ilonának a munkatársa volt, M. Évával a tanúk őt látták utoljára, Szekeresnéről pedig kiderült, hogy utolsó napját Kovács Péterrel töltötte.

Kovács ez időtájt egy Skoda teherautó vezetőjeként dolgozott. Éppen június 19-én, a gyilkosság napjának reggelén fuvarozott a cipőgyárból árut, amikor a bejárat előtt fékhiba miatt nem tudott megállni, a biztonsági lánc felcsapódott, és kiverte a vezetőfülke jobb oldalsó üvegét.

A bűnügyi technikusok ízekre szedték a teherautót. Bár azt addigra már megjavították és kissé átalakították, a vezetőfülkében ugyanazokat a mikroszkopikus szekurit üvegdarabokat találták meg, amiket Szekeresné körömkaparékából begyűjtöttek. Ráadásul több üvegdarab volt véres a törési felületen is, a vércsoport pedig megegyezett az öcsödi áldozatéval, sőt, az üléshuzat anyaga is egyezett a Szekeresné körmébe akadt piros, kék, és zöld textilszálak anyagával.

Kovács június 19-én viselt ruházatának átvizsgálásakor a nadrág és az ing szövetében nagy mennyiségű, mikroszkopikus üvegdarabokból álló törmeléket találtak, melynek fizikai tulajdonságai megegyeztek az öcsödi hídon talált üvegdarabokéval. A ruházaton is találtak olyan textil elemi szálakat, amelyek azonosak voltak az áldozat körmébe akadtakkal.

Mindez már alapossá tette a gyanút legalább Szekeresné megölése miatt. Ezt a harminchárom éves, lányos apukát 1967. augusztus 11-én letartóztatták.

A Szolnokon, 1934. január 11-én született Kovács Péter dús barna haját hátra fésülte, legtöbbször munkásruhában járt. Dolgozott, munkatársaival jól kijött, a nőknek pedig férfimódra bókolgatott. Megnősült, kislánya született, építkezett. Később elmondta, hogy gyerekként szexuálisan molesztálták – méghozzá Bodócs Mihály, aki műsorszervezőként és úttörővezetőként országszerte több tucat fiatal fiút rontott meg. Kovács Péternek ő okozta azt a sokkot, ami örökre képtelenné tette a normális szexuális életre; tettei indítékául elsősorban ez szolgált. Félelmetes, ahogy egy szörnyeteg képes életre hívni egy másik emberből a még nagyobb szörnyeteget…

Ám egyelőre a nyomozás elején tartottak. Amikor az autóján végzett anyagmaradvány-vizsgálat eredménye után elébe tárták a ruházatán végzett vizsgálatét is, Kovács megtört. Előbb Szekeres Károlyné megölését vallotta be. Utána bevallotta Sipos Ilona és M. Éva meggyilkolását, és elismerte, hogy ő volt Sz. Istvánné és S. Józsefné támadója. Ekkor már elég egyértelmű volt, hogy Szegedi Margit gyilkosa is ő kell, hogy legyen.

Dr. Szabó Zoltán és fiatal munkatársa, dr. Barna Bálint szemtől-szemben ültek le Kovács Péterrel, aki 1957 júliusa óta alig változott: ugyanúgy dús, sötétbarna haja volt, és tudták, hogy abban az időben Csepel biciklivel járt. Talán nem is annyira a beismerő vallomás vált a becsületükre, hanem az addig kitartóan és következetesen végigjárt út. 1968 februárjának végén Kovács Péter a martfűi munkáslány, Szegedi Margit meggyilkolását is beismerte.

1957. július 22-én 14 órakor tette le a munkát, utána a tiszaföldvári moziba ment, ahol este 9 órától a Visszaélés című argentin filmet vetítették. Az egyik jelenetben egy fiatal nővel erőszakoskodnak, és letépik róla a ruhát. Kovács pedig még a vetítés közben eltávozott, és elhatározta, hogy ugyanezt ő is megteszi. Szegedi Margit végzetét egy unalomból megvásárolt mozijegy okozta… Kovács a biciklijére pattant, és hamarosan megpillantotta áldozatát, aki a sínek mentén igyekezett hazafelé. Utolérte, és egy vasdarabbal teljes erőből fejbe vágta. A lány rövid agónia után meghalt – a többit már tudjuk.

Jellemző Kovács modus operandijára, ahogy váltogatta ölési módszerét: Szegedi Margit, illetve a Sz. Istvánné és S. Józsefné esetében tompa vastárgyat használt, Sipos Ilonát és M. Évát azonban vízbe fojtotta. Társaságul szegődött Sipos Ilona mellé, és akkor ölte meg, miután férfiként sikertelenül közeledett hozzá. Ugyanígy járt a szerencsétlen kislány, M. Éva is. Kovács molesztálta a gyereket, aki persze visszautasította – de esélye sem volt egy felnőtt férfival szemben. Szekeres Károlynéval a kitört ablakú teherautóval kezdtek furikázni. Útközben erőszakoskodott vele, fojtogatta, aztán kalapáccsal szétverte a fejét, és késsel levágta mind a két mellét. Kovács Péter számára eljött a pillanat, amikor már igazi sorozatgyilkos módjára uralkodott áldozatán – pedig a környezetében sosem sejtették volna meg, kivel is szívnak egy levegőt.

Az első áldozat, a 19 éves Nemes Erzsébet megölését sosem ismerte be. A lány rokonsága azonban máig meg van győződve bűnösségéről.

Beszámíthatósága nem volt kérdéses, ahogyan az ítélet sem. Kovács Pétert 1968. december 1-én felakasztották.

Kirják János ekkor már újra szabad volt. A tíz évig ártatlanul raboskodó embert talán csak az élet kárpótolta azzal, hogy hátralevő ideje békében telt. Agyi infarktusban halt meg két évvel szabadulása után, 1970 májusában. Még akkor is csak a negyvenes évei elején járt.

A szerző jogász, író

(A cikk a szerző Kriminális történelem – A huszadik század híres magyar bűnügyei című könyvén alapul.)