Az ördögűzés valódi története

A legtöbb ember számára az „ördögűzés” szó valószínűleg a katolikus papok képét idézi fel – akiket Krisztus ereje kényszerít, ismeretlen forrásból fúj a szél, körülöttük a gyertyák pislákolnak –, akik démoni lényeket és gonosz szellemeket űznek ki egy személyből, vagy néhány eset, egy hely. Az olyan filmek, mint az 1973-as Az ördögűző, kiemelik a szenteltvíz használatát, az imát, sőt, az okot is, hogy kiűzzenek egy aljas erőt, miközben a jó és a rossz közötti epikus harc lejátszódik a nézők szeme előtt. De mennyire pontos ez?

Az ördögűzések valóban megtörténnek – és ami a tét: nem biztos, hogy túlságosan távol áll attól, amit a popkultúra elhitet velünk. A 2023-as The Pope's Exorcist című film például az igazi katolikus pap és Gabriele Amorth ördögűző atya visszaemlékezésein alapul, és egy valódi bennfentes ördögűzésre vonatkozó nézőpontjának erősen kitalált változatát kínálja. A kortárs ördögűzés horrorvonatkozásaira összpontosítva, amit az olyan popkultúra, mint a The Pope's Exorcist nem nyújt, világosan megérti, hogyan is jött létre az ördögűzés mint gyakorlat.

Az ördögűzések valóságosak – milyenek voltak tehát a koraiak?

A katolikus egyház által végrehajtott ördögűzések valószínűleg a legismertebb ördögűzések, de minden ördögűzés középpontjában a gonosz elleni tartós harc áll. A gonosz meghatározása azonban alakítható, és a hitrendszertől, a gyakorlattól és a kontextustól függ. Ennek eredményeként a gonosz démon, lelki tisztátalanság vagy egyszerű kísértés formáját öltheti. Az ördögűzés, mint a gonosz leküzdésének fegyvere, kiűzi, megtisztítja vagy megvéd minden aljas erőtől.

Mezopotámiában a Kr. e. 1. évezredben az ašipu nevű mágia szállítói elhárították és kiűzték a démonokat, amelyek betegségeket és káoszt okoztak. Spirituális gyógyítóként az ašipu megbecsült védelmező volt, akik amuletteket használtak, bonyolult szertartásokat végeztek, és szükség esetén segítő démonfigurákat vontak be erőfeszítéseikbe. Az ókori görög daimon szó – amelyből a modern „démon” származik – istenszerű szellemekre és természetfeletti erőkre utalt. Míg a daimon lehet jó vagy gonosz, az utóbbi rosszindulatú erő volt, amelyet ki kellett űzni. A Kr. e. 1. századi történész, Josephus elmesélte Eleázár történetét: egy emberét, aki megszabadított másokat egy démontól azáltal, hogy kihúzta azt az orrlyukaiból, és többször is Salamon király nevére hivatkozott, ami a zsidó hagyományban is az ördögűzés egy formáját bizonyítja.

A kereszténység növekedésével a Krisztus utáni első három évszázadban az ördögűzés kialakult témái még erősebb alapokra helyezkedtek. Az ördögűzés eszközzé vált a keresztény hívők összefogására és meggyőződésük igazolására a vallási üldözés nyomán. A kereszténység elterjedése azt jelentette, hogy a pogányság gonosz konnotációt kapott, és a nem keresztény hiedelmeket olyasmivé változtatta, amit ki kellett űzni.

Ennek eredményeként a pogányságról, mint gonoszságról való lemondás a keresztény hitbe való megkeresztelkedés követelményévé vált. A pogány hit befolyása alá kerülni tehát a birtokláshoz hasonlított. Az ördögűzés ebben az összefüggésben egy önkéntes mechanizmus volt, amelyet mind a keresztény hit, mind a keresztény közösség megerősítésére használtak.

Az ördögűzés a kereszténység legitimációját szolgálta, és a Krisztus utáni 4. századra kiterjedt alkalmazásra talált a keresztelés előtti kontextusban. A megtérők és a törekvő keresztények mindennapos reggeli ördögűzésen estek át a keresztségig. A keresztség napján egy püspök a szó szoros értelmében lefújta róluk a gonosz befolyást az úgynevezett exsufflációs folyamaton keresztül. A megkeresztelkedés előtti pillanatokban az egyént megkenték olajjal.

A keresztségen kívül az egyháziak ördögűzést hajtottak végre úgy, hogy a megszállottakra tették a kezüket, miközben megparancsolták a gonosz szellemeknek, hogy hagyják el testüket. A késő ókorban és a kora középkorban a keresztények úgymond ördögűzték magukat, ha közbenjárónak hívtak egy szentet, elmentek egy kegyhelyre, és egy szent lény segítségét kérték, hogy közelebb kerülhessenek Istenhez, és távolabb kerüljenek a gonosztól.

Aztán jött a középkor.

Nagyjából a 12. századig ment át az ördögűzés jelentős átalakuláson. Ezt a kereszténység eretnek szektáinak felemelkedése idézte elő. Az olyan csoportok, mint a katarok, a jó és a rossz közötti dualista versengés mellett álltak, ami egyaránt megsértette a római katolikus tant és a hierarchiát. Az ortodox katolikus hívek – és ami még fontosabb: a katolikus vezetés – számára ez az eretnekség az ördögűzés újszerű előnyét mutatta be: mint alapvető mechanizmust, amellyel a keresztények megszabadulhattak a korszak által kiváltott bűnös eretnek hittől.

A kereszténység iránti elkötelezettség bizonyítása az ördögűzés révén formalizálódott, és a személyes imák az „önördögűzés” formáját öltötték. Ezenkívül olyan teológusok, mint például Aquinói Szent Tamás (Kr. u. 1225–1274), olyan témákkal foglalkoztak, mint a démonológia, és segítettek meghatározni és tisztázni az ördögűzés célját a folyamat során.

Az első ördögűző könyv megjelenését Kr. u. 1400 körül a katolikus egyház számára évtizedes, ha nem évszázados válság követte. A protestáns reformáció megosztotta a kereszténységet, és azt jelentette, hogy a démonizált másik talán jobban jelen volt, mint valaha a Vatikán szemszögéből. Ennek eredményeként az olyan üldöztetések, mint az inkvizíció, ördögűzésszerű hangulatot öltöttek. Ebben az összefüggésben az első hivatalos ördögűző szertartást a katolikus egyház engedélyezte.

614-ben megalapították a Rituale Romanumot, amely a 20. század első feléig nagyjából változatlan maradt. Tartalmazza a De Exorcismis et Supplicationibus Quibusdam című könyvet, vagyis az ördögűzésekről és bizonyos könyörgésekről szólót, és a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) által végrehajtott reformok után a Rituale Romanum utolsó része volt, amelyet felül kellett vizsgálni. A frissített változat 1999-ben jelent meg.

A De Exorcismis et Supplicationibus Quibusdam 1614-es és 1999-es változatának szerkezete és képlete nagyon hasonló, bár ez utóbbi megerősíti a keresztség és az ördögűzés közötti kapcsolatot. Ennek eredményeként a kortárs ördögűzések nemcsak továbbra is tükrözik az ősi elődeiket, hanem sok tekintetben teljes kört értek el.

Szóval hogy viszonyul ehhez a popkultúra? A filmek szórakoztató, katartikus helyszínek lehetnek az ördögűzés modern értelmezéseinek megtekintésére, de az igazi történelemhez mindig a legjobb a dogma felé fordulni.