Jó estét nyár, jó estét szerelem – Szöllősi György, a hamis diplomata

Soha nem értette meg, mivel ébreszthet tiszteletet maga iránt, viszont hamar megtanulta, hogy az országba egyre nagyobb számban érkező külföldieknek komoly sikereik vannak a nőknél, koruktól és kinézetüktől függetlenül. Ő pedig szokatlan következetességgel látott hozzá sajátos önmegvalósításához. Szótárakból fonetikusan kiírt olyan szavakat, amelyeket ismételgetve művelt és vonzó külhoninak tűnt. Személyiségét is ennek jegyében formálta át: a munkatársain kívül mindenkivel tört magyarsággal beszélt. Így lépett arra az útra, ami elvezetett az emberölési kísérletig, utána az emberölésig. Mindkettőt előre kitervelten, aljas indokból és különös kegyetlenséggel elkövetve.

A szótárból kiírt szavakat tanulgatva és ismételgetve csiszolta az eljátszandó figurát. Már tágabb környezetével is külföldiként, a magyar nyelvet törve és halandzsaszavakkal fűszerezve értekezett – és nem bukott le. Tetszett az udvariasság és tisztelet, amiben így része volt, és imponált neki, hogy a lányoknak, akik amúgy észre sem vették volna, „külföldiként” már kimondottan imponált. Sötét öltönyben és sötét szemüvegben, tört magyarsággal szólította meg őket, és onnantól már simán ment minden. Hamarosan elkövetkezett a szülőknek való bemutatás, eljegyzés, lánykérés.

Érdekes, hogy szinte csupa olyan lányt szédített, akik a nyomaiban még létező középosztályhoz tartoztak. Márpedig külsőségekkel az ember sok mindent leplezni tud, a műveletlenségét azonban aligha. Az ilyen malőrökre Szöllősi sajátos módon reagált. A fiatalember lelkében olthatatlan bosszú gyúlt azok iránt, akiket mégsem sikerült huzamos időn át becsapnia.

Első „akciója” 1961. januárjában a 17 éves B. Ilona megszólítása, akinek lengyel követségi titkárként mutatkozott be, még nem vezetett sikerre. Áprilisban a 18 éves K. Ildikónak is Viktor Jarosinszky lengyel követségi titkárként mutatkozott be, ám a lebukás nem váratott sokáig magára. A szülőknek hamar feltűnt, hogy a „diplomata” mindig ugyanabban a ruhában jár. Ildikó édesapja kitűnően tudott németül és franciául, mégsem tudtak így beszélgetni, noha Szöllősi, állítása szerint, mindkettőt beszélte. A lengyel nagykövetség pedig közölte, hogy nincs Viktor Jarosinszky nevű alkalmazottjuk. Szöllősinek rövid úton kitették a szűrét.

Másik kiszemeltje, Zs. Ágnes szüleinek izraeli diplomataként mutatkozott be, akinek hamarosan Jeruzsálembe kell utaznia. A földrajzi atlaszban is meg akarta mutatni a várost – az Egyesült Államok térképén keresgélve. Ez azért már sok volt. A szülők rendőrt hívtak, aki igazoltatta a „diplomatát”, és az Acélöntő- és Csőgyár szerszámlakatosa lelepleződött. Ám tovább hívogatta a lányt, erősködve, hogy ő valóban diplomata. A szülők ismét a rendőrséghez fordultak, akik beidézték Szöllősit az akkoriban szokásos „elbeszélgetésre”.

Ez legalább hatott. A szélhámos leszállt a családról.

A 37 éves Zs. Ilona csinos és intelligens volt, de megvoltak már a maga tapasztalatai. Neki Szöllősi immár Edmann Viktor izraeli követségi tanácsosként mutatkozott be. Elegáns helyekre vitte, nagyvonalúan költekezve. Mintha lett volna más jövedelme, mint a szerszámlakatosi fizetés…

Szöllősi hamar felvetette a házasságot, amibe Ilona egyelőre nem akart belemenni, de alig több mint félévi ismeretség után mégis megtörtént az eljegyzés, az ígérettel, hogy beviszi az izraeli követségre, és bemutatja a munkatársainak. Ez azonban mindig elmaradt. A pár napig gavallér Szöllősi taktikázni kényszerült a következő fizetésig, és külföldi utakra, diplomáciai vizsgákra hivatkozott. Egyszer a „repülőtérről” (valójában egy fülkéből) telefonált, hogy éppen különgépen érkezett Washingtonból. Ilona felhívta a repülőteret, ahol közölték: aznap semmiféle különgép nem érkezett.

Ilona az eljegyzés után belement a szexuális kapcsolatba, de az egyik légyottjuk után titokban követte a fiatalembert – Rákóczi úti albérletéig. A házfelügyelőnek megmutatta „Edmann Viktor” fényképét, aki közölte: ez bizony Szöllősi Gyuri, a Váci úti melós. Ilona az izraeli követséggel sem járt jobban: ott is közölték vele, hogy semmiféle Edmann Viktor nem dolgozik náluk. Felbontotta az eljegyzést, és elzavarta Szöllősit. Az pedig egy megbontott üveg Cinzanoba egy deci 36 százalékos sósavat töltött, és elküldte Ilonának.

Ez volt a fordulópont, amikor a szélhámos maszkja mögül már egy hidegvérű gyilkos körvonalai sejlettek elő. Hiszen Szöllősinek szilárd elhatározása volt, hogy öljön; nem érdekelte az sem, hogy vétlen embereket tesz ki gyötrelmes halálnak. Azonban Ilonának gyanús volt a Cinzano, gyanús volt a bontott üveg, főként pedig, hogy küldője csak a kidobott „diplomata” lehet. Elég volt egy cseppnyi az italból ahhoz, hogy a rendőrséghez forduljon. Onnan az üveget az Országos Bírósági Vegyészeti Intézetbe küldték; a szakvélemény azonban júliusban érkezett meg, Szöllősi utolsó „menyasszonyának” halála után.

A fiatalember akkor már szakszervezeti beutalóval Siófokon nyaralt, és ott ismerkedett meg egy huszonöt éves, feltűnően csinos lánnyal, Sántha Ildikóval. Ha ez nem így történik, Sántha Ildikó még ma is élhetne. Szöllősi azonban már több volt, mint szélhámos. A sötét szemüveg és öltöny mögött egy igazi fenevad lapult, aki kész volt bárkit megölni, aki leleplezi kisded játékait.

A lány érdekesnek találta a Groszmann Viktor görög diplomataként bemutatkozó fiú tört magyarságát, nagyvonalúságát, és sejtelme sem volt a rá leselkedő halálos veszedelemről. A másfajta élet lehetőségét várta, mint a fiatal nők közül annyian. Tragikus, hogy alighanem a legműveltebb lány dőlt be leghosszabb ideig Szöllősinek. Pedig biztosan rengeteg jel volt, amiből észrevehette volna, hogy valami nincs rendben. Ildikó azonban talán nem is akarta meglátni a jeleket.

Amikor visszautaztak Budapestre, Szöllősi teljesen beleélte magát szerepébe. Nem zavarta, hogy a fizetése csak néhány napig elegendő, pénze fogytával Ildikónak is beadta, hogy most éppen külföldre kell utaznia. Annál örömtelibbek voltak az újabb randevúk, amikor ismét futotta a legdrágább helyekre.

Utólag senki nem értette, mi motiválta ezt a vékonypénzű fiatalembert, hogy ilyen strapás időtöltést keressen magának. Hiszen nem lehetett kérdés, hogy csupán idő kérdése a lebukás. Szexuális kielégülésre sem lelt kapcsolataiban – később majd’ minden nőismerőse tagadta, hogy lefeküdt volna vele. Számára viszont nem is a szex volt a lényeg. Neki az okozott örömet, hogy uralma alatt tarthatta és irányíthatta ezeket a lányokat. Hiszen domináns szerep jutott neki, még ha férfiként vajmi kevés babért is aratott.

A nők alávetették magukat az akaratának: ő mondta meg, mi legyen a program, sokszor még azt is megszabta, milyen toalettet viseljen partnernője. Ezektől a lányoktól a „diplomata” azt kapta, ami után Szöllősi György hiába áhítozott volna. Szánalmas, ugyanakkor ördögi macska-egér játék volt ez, semmi más.

Azonban ahogy múlt a nyár, Szöllősi egyre gyakrabban került ellentmondásokba, és egyre gyengébb mesékkel próbálta kimenteni magát. A hamarosan előadott lánykérésre Ildikó kitérő választ adott, és elutazott a családjához. Elmondta, hogy van egy diplomata udvarlója, aki feleségül akarja venni. Természetesen a szülők személyesen is találkozni akartak az udvarlójával, és bátyja is kíváncsi volt a férfira, akihez a húga hozzá akarja kötni az életét. Sántha Ildikó pedig rádöbbent, hogy az ilyesmi mégsem játék – bármennyire a számítás vezeti is az ember lányát. Családja tanácsára felhívta a görög nagykövetséget, ahol persze azt a választ kapta, hogy náluk semmiféle beosztásban semmiféle Groszmann Viktor nem dolgozik. Ildikó a legközelebbi találkozáskor egy szóval sem említette, amit megtudott. Utána azonban ugyanúgy hazáig követte Szöllősit, és azonnal világos lett számára minden. A következő randevún a lány keserűen a fejére olvasta a hazugságait.

Ebben a primitív fiatalemberben talán mégiscsak lehetett valamilyen meggyőzőerő, talán Ildikónak volt nehéz tudomásul vennie, hogy egy ilyen széltoló fogott ki rajta, de ismét bedőlt a mesének. A „diplomata” másnapra a Svábhegyre invitálta, a görög követség fogadására. A meghívást még megfejelte azzal, hogy utána követségi autón Ildikó szüleihez utaznak, ahol meg fogja kérni a kezét.

Amikor Sántha Ildikó, duzzogva bár, de elfogadta a meghívást, nem sejthette, hogy egyetlen nap van hátra az életéből.

Ami másnap, 1962. július 12-én történt, tulajdonképpen törvényszerűen kellett, hogy megtörténjen. Egyenes következménye volt annak, ami Szöllősit jellemezte: a lelepleződéskor érzett kicsinyes bosszúvágy, az emberi élet semmibe vétele, és a lebukást legalább megnehezítő konspirációs képesség teljes hiánya. Főképpen pedig a düh, hogy a hajasbaba, aki mellett valakinek érezhette magát, többé nem az ő játékszere.

Szöllősi már kiélezett borotvával a zsebében ment randevúra. Elvetemültségén túl talán az alkohol és a halálos fegyver adott akkora önbizalmat ennek a sosemvolt követségi titkárnak, hogy az utolsó felvonásig végigjátssza szerepét. Mert Szöllősi még a halál pillanatában sem mondta meg Sántha Ildikónak, ki is ő valójában.

Taxival felmentek a Normafa vendéglőbe, és ittak valamit, Szöllősi nem is keveset. Amikor a beígért fogadás előtt erdei sétára invitálta Ildikót, letért vele egy ösvényre. Egy alkalmas helyen a jobbjával átkarolta a lányt – aztán balkezének egyetlen mozdulatával, mély metszéssel elvágta a torkát. Ezek után az agonizáló 25 éves lánnyal közösülni próbált, de akkor látta, hogy Ildikó menstruál.

Hozzálátott a holttest feldarabolásához, de már csak odáig jutott, hogy levágja áldozata fejét. A jobb kart mélyen bemetszette könyök alatt, a balt a csukló felett, de rájött, hogy mindez felesleges. A testet otthagyta, a fejet egy bokor alá dobta. Elhajította a borotvát, aztán elbotorkált.

Egyértelmű, hogy elfogása akkor sem jelentett volna bravúrt, ha másnap nem mutatja meg egy kollégájának Ildikó holttestét, és nem tűnik fel ismét ugyanott, éppen a rendőrségi helyszínelés közben.

Szöllősi György a gyilkosság délelőttjén borotvát vásárolt, gondosan kiéleztette, és abba a zsebébe rejtette, ahonnan a leggyorsabban húzhatta elő. Taxival vitette magát áldozatával együtt a Svábhegyre, és legalább három vendéglőben látták Sántha Ildikóval. Amúgy is elég feltűnők voltak: a „mélynövésű” Szöllősi sokkal alacsonyabb volt partnernőjénél. A gyilkosság után szintén taxival ment be a városba, ahol még véres ruhában lézengett egy darabig.

Szöllősinek a bűntett előtti, illetve az elkövetéskori és utáni magatartása folyamatos, kerek egészet alkotott, a beszűkült tudatú, már csak a végső elhatározásra koncentrálni képes, széteső személyiség kristálytiszta jeleit mutatta. Bármit tett az előkészület során, azt szinte ország-világ előtt tette. Szilárd elhatározása volt, hogy áldozatát feldarabolja, és a testrészeket külön-külön tünteti el. Ám a játék véget ért, a hajasbaba nyakaszegetten hevert a bokrok között; gyilkosának már nem volt miért és nem volt mire koncentrálnia.

Másnap a munkahelyén előadást tartott arról, hogy egy olasz filmben a férfi elvágta a nő nyakát, mert az visszautasította. Aztán az egyik munkatársát megkérte, hogy menjen vele a Svábhegyre, mert „… olyat látsz, hogy beszarsz...!” Ott aztán Ildikó lefejezett holtteste mellett Szöllősi szemrebbenés nélkül közölte, hogy ő ölte meg. A fiatalember olyan sokkot kapott, hogy csak másnap tudott elmenni a rendőrségre.

Szöllősi este visszament a tetthelyre, ahol már helyszíneltek. Egy rendőrnek feltűnt az egzaltált fiatalember, igazoltatta, majd előállították a BRFK ügyeletére. Szinte azonnal bevallott mindent. A házkutatáskor megtalálták áldozata fényképét „Viktornak szeretettel Ildikó” felírással. Lefoglaltak még külföldi újságokat és három füzetet, halandzsa-nyelven, idegen szavakkal írt feljegyzésekkel.

Hiába volt a beismerő vallomás, és a védelem kísérlete annak bizonyítására, hogy ez a fiatalember nem beszámítható. Az elmeorvosok és a bíróságok mindig beszámíthatónak találják azt a gyilkost, akinél már az előkészület során ilyen céltudatosságot és következetességet tapasztalnak. Szöllősi György, akit éppen 1962 szilveszterét megelőző napon akasztottak fel, júliusban töltötte be huszonkettedik életévét. A Kádár-rendszer Magyarországán a köztörvényesek közül egyedül ő jutott ilyen fiatalon a hóhér kezére.

A szerző jogász, író

(A cikk a szerző Kriminális történelem – A huszadik század híres magyar bűnügyei című könyvén alapul.)