Így öltek a halál oroszországi asszonyai

Szofja Perovszkaja egy nem túl hízelgő cím birtokosa, habár a Szovjetunióban kisebb kultusza alakult ki éppen emiatt: ő ugyanis az első nő, akit terrorizmusért ítéltek halálra. 1853-ban született egy arisztokrata családban, de roppantul unta a kiváltságos környezetét. Sok korabeli kamaszhoz hasonlóan romantikus érzéseket táplált a francia és az orosz radikális mozgalmak jellemzően rövid életű és többnyire nem természetes halált halt hősei iránt. A forradalmi hevülete később sem csillapodott. Sőt, egyre szélsőségesebbé vált: előbb csak gyűléseket látogatott, utóbb viszont csatlakozott a narodnyik Föld és Szabadság (Zemlja i Volja), 1879-ben pedig a Népakarat (Narodnaja Volja) nevű föld alatti szervezethez, amelynek tagjai az elméleti vitákkal és a filozófiai fejtegetésekkel szemben a „praxist” részesítették előnyben, azaz terrortámadásokat készítettek elő a fennálló rend megdöntése és egy általuk igazságosnak vélt, szocialista társadalom megteremtése érdekében. Nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, mint II. Sándor cár meggyilkolását. 1881. március 13-án Perovszkaja és összeesküvő társai sikerrel teljesítették küldetésüket. Bombát robbantottak a cár kocsija mellett, megölve őt és több őrét. Perovszkaját később letartóztatták és kivégezték a merényletben játszott szerepe miatt. Utolsó levelében azzal nyugtatta anyját, hogy a hőseihez hasonlóan ő is a forradalom mártírja akart lenni.

A lengyel származású Vera Zaszulics is nemesi családba született, viszont már akkor sem éltek nagy lábon, amikor 1849-ben a világra jött. Apja korai halála után anyja a gazdagabb rokonaik gondjaira bízta. Ez mély nyomot hagyott benne, a rendszert hibáztatta balsorsáért. Az iskolái elvégzése után Szentpétervárott keresett állást, ahol az éles vagyoni kontrasztok és a gyökértelenség miatt csakhamar a „társadalomjobbító”, radikális mozgalmak bűvkörében találta magát – kisvártatva pedig a börtönben, ahonnan 1873-ban szabadult. A következő éveket Kijevben töltötte, majd visszatért a fővárosba, már mint Bakunyin híve. 1878-ban aztán egy anarchista elvtársnőjével, Mása Kolenykinával együtt elhatározták, hogy végeznek két politikussal vagy köztisztviselővel. A kiemelt ügyekben eljáró államügyésznek, Vladiszlav Zselehovszkijnak bérelt helye volt a halállistájukon, a későbbi merénylet egyetlen áldozata, Fjodor Trepov kormányzó viszont „csak” azért került fel rá, mert híre ment, hogy egy brutális alak, aki előszeretettel aláz és veret meg másokat. A merénylet napján Kolenykina fegyvere csütörtököt mondott, Zaszulics viszont súlyosan megsebesítette Trepovot. Az akasztófát ennek ellenére sikerült elkerülnie, amelyben egyszerre játszottak szerepet a saját és ügyvédje szónoki képességei, valamint az a tény, hogy Anatolij Konyi személyében egy liberális bíró vezette a tárgyalását.

A legismertebb orosz merénylőnő azonban Fanni Kaplan – az ő ereiben nem csörgedezett kék vér; egy csaknem nincstelen zsidó család tagjaként, állandó nélkülözések közepette nőtt fel, s depriváltságát csak súlyosbította a korban divatos antiszemitizmus. Fiatalon dolgozni kezdett, varrónő lett, és még nem volt 20 éves, amikor csatlakozott a Szocialista Forradalmi Párthoz, és belépett annak militáns frakciójába is. A Harci Szervezet a cári kormány elleni merényletek és más erőszakos cselekmények végrehajtásáért volt felelős, de a „forradalom árulóival” sem bánt kesztyűs kézzel. A fiatal és elkötelezett nő 1918. augusztus 30-án háromszor lőtt rá Vlagyimir Leninre, aki éppen befejezte beszédét egy moszkvai gyárban. A bolsevik vezér súlyosan megsérült, és a Kremlbe szállították. Kaplan ugyanekkor láncba verve a CSEKA főhadiszállására tartott. Tárgyalását szinte azonnal megtartották, golyó általi halálra ítélték, és szeptember 3-án kivégezték. Utolsó szavai állítólag a következők voltak: „Nem akartam megölni. Csak meg akartam ijeszteni.” A politikai rendőrség feljegyzései szerint a kihallgatásán pedig így beszélt: „A nevem Fanni Kaplan. Ma rálőttem Leninre. Egyedül cselekedtem. Nem mondom meg, hogy kitől szereztem a revolverem, és nem közlök több részletet. Már régen elhatároztam, hogy megölöm Lenint, mert a Forradalom árulójának tartom. Akatujban voltam száműzetésben, mert részt vettem egy cári hivatalnok elleni merényletben. 11 évet töltöttem kényszermunkával. A forradalom után kiszabadultam. Pártoltam az Alkotmányozó Nemzetgyűlést, és pártolom még most is.”