Nero császár tényleg felgyújtatta Rómát?

A közismert történet szerint az önmagát hatalmas művésznek képzelő Nero császár felgyújtatta Róma városát, hogy gyönyörködhessen a lángokban, és ihletet nyerjen egy Trója pusztulásától írandó balladához. A sztori egyes változatai szerint az őrült zsarnokként ismert Nero hegedülve nézte a császári palota erkélyéről a tűz pusztítását – de vajon tényleg így történt?

A Kr. u. 54 és 68 között uralkodó Nero valóban nem volt kispályás a szörnyűségek elkövetésében, többek között édesanyját és két feleségét is meggyilkoltatta, és tömegesen végeztette ki a keresztényeket, de a 64. július 19-re virradó éjszakán, a Circus Maximus közelében felcsapott tűzvészhez minden valószínűség szerint semmi köze nem volt. Ugyan hamar terjedni kezdtek a pletykák, miszerint a császár rendelte el az Örök Város felgyújtását – a művészi indíttatás mellett arról is szólt a fáma, hogy Nero nem talált elegendő helyet pompás építkezéseihez, ezért „rendezte át” kissé a városképet –, a korabeli beszámolók egyértelműen ellentmondanak ezeknek.

Tacitus szerint az uralkodó nem is tartózkodott Rómában a tűzvész idején, a várostól kb. 60 kilométerre található tengerparti városban, Antiumban vakációzott éppen. A tűz valószínűleg véletlenül keletkezett, a Circus Maximus közelében található, fából eszkábált és gyúlékony termékeket is árusító üzletek valamelyike kapott lángra; az erős szél következtében a lángok gyorsan terjedtek, és a szűk utcákon szinte lehetetlenség volt hatékonyan megszervezni az oltást – írja Hahner Péter történész.

A tűzvész hat napon és hét éjszakán keresztül tartott, majd hat nap elteltével ismét fellángolt, és három napig továbbpusztított, Róma tizennégy kerületéből három teljesen elpusztult, további hét pedig komolyabb károkat szenvedett, mintegy 200 ezer polgár lett hajléktalanná. A tűzben Nero műkincsgyűjteménye és a Palatinus-dombon álló császári paloták többsége is elpusztult, amely tény még inkább kétségbe vonja, hogy az uralkodónak köze lett volna a város felgyújtásához.

A katasztrófa hírére Nero azonnal Rómába sietett, és rendkívüli nagylelkűséggel és szorgalommal igyekezett segíteni a bajbajutottakon: a hajléktalanok számára ideiglenes szálláshelyeket létesített, megnyittatta a középületeket, még a császári kertekbe is beengedte őket, leszállíttatta a gabona árát, és vidékről hozatott élelmet. A nép azonban így sem akarta elhinni, hogy véletlen balesetről lett volna szó, ezért szükség volt egy bűnbakra, akit megvádolhatnak a gyújtogatással. Nero ügyesen kiszemelte a célra a keresztényeket, akiket tömegestül fogtak el, kínoztak meg (a kínvallatás hatására természetesen bevallották „bűnüket”), majd végeztek ki (egyeseket égő keresztre feszítettek, másokat vadállatokkal tépettek szét).

Az említett pletykák azonban így is fennmaradtak a nép ajkán, ezek nyomán írta a híres történész, Suetonius (Hadrianus császár könyvtárosa) több mint fél évszázaddal későbbi A Caesarok élete című nagyszabású munkájában, hogy Nero szolgái járták körbe a várost fáklyákkal a kezükben, és kezdtek gyújtogatni, az uralkodó pedig a Maecenas-toronyból nézte gyönyörködve a pusztulást. A modern köztudatban főként Henryk Sienkiewicz 1896-ban megjelent Quo vadis? című regénye és a belőle készült filmadaptációk nyomán terjedt el a történet.

Szintén téves azt hinnünk, hogy Nero hegedült, miközben a pusztulást nézte (vagyis valójában nem nézte): a császár valójában lanton szeretett játszani, mely a húros hangszerek, latinul fidicula csoportjába tartozott. A középkorban az ebből a kifejezésből származó angol fiddle, vagyis hegedű szóval keverték össze a történészek és az irodalmárok a néhai zsarnok hangszerét, mely tévedés először George Daniel drámaíró 1624-ben keletkezett Nero tragédiája című munkájában jelent meg írásos formában.