A „Stonehenge-naptár” modern konstrukciónak bizonyult

Az évek során számos elmélet született a Stonehenge jelentéséről és funkciójáról. Manapság azonban a régészek meglehetősen világos képet alkotnak erről az emlékműről, mint az „ősök helyéről”, amely egy ősi tájon található, amely számos más emléket is magában foglal.

Az archeocsillagászat kulcsszerepe van az értelmezésben, mivel Stonehenge csillagászati ​​igazodást mutat a Naphoz, a horizonthoz való igazodása a nyári napforduló napfelkeltére és a téli naplementére egyaránt utal. Ez magyarázza az építők szimbolikus érdeklődését a napciklus iránt, ami valószínűleg a túlvilági élet és a téli napforduló kapcsolatára utal a neolitikus társadalmakban.

Ez természetesen nagyon távol áll attól, hogy az emlékművet óriási naptári eszközként használták volna, amint azt a megújult Archaeology Journal Antiquity folyóiratban megjelent, ami egy új elméletet ír le. Ezen elmélet szerint az emlékmű egy évenkénti 365 napon alapuló naptár, amely 12 hónapra 30 napos plusz öt epagomenális napra van felosztva, négyenként egy szökőév hozzáadásával. Ez a naptár megegyezik az alexandriai naptárral, amelyet több mint két évezreddel később, a Krisztus előtti első század végén vezettek be a Julianus-naptár és az egyiptomi polgári naptár kombinációjaként.

Ennek a „kőbe vésett naptárnak” az igazolására a napok számát úgy kapjuk meg, hogy az eredeti projektben (valószínűleg) jelen lévő 30 sarsen szemöldököt megszorozzuk 12-vel, és 360-hoz hozzáadjuk a Patkó álló trilitonjainak számát, ami öt.

A négyenkénti szökőév hozzáadása az „állomáskövek” számához kapcsolódik, ami valójában négy. Ezt a gépezetet állítólag a tengely napfordulós beállításával tartották üzemben, és állítólag Egyiptomból vették, finomítva azonban az egyiptomi naptárat, amely 365 napos volt (a szökőév korrekciója a római korig nem volt jelen).

Ezt az a kétségkívül lenyűgöző elméletet, amelyet a megújult archeocsillagászat két szakértője, Juan Antonio Belmonte (Instituto de Astrofísica de Canarias és Universidad de La Laguna, Tenerife, Spanyolország) és Giulio Magli (Milánói Politechnika) komoly tesztnek vetették alá. Az antikvitásról is megjelenő írásukban a szerzők bemutatják, hogy az elmélet az emlékmű csillagászati ​​összefüggéseinek kényszerértelmezésén, valamint vitatható számmisztikán alapul.

Először is, bár a napforduló beállítása meglehetősen pontos, Magli és Belmonte azt mutatja ki, hogy a nap lassú mozgása a horizonton a napfordulóhoz közeli napokban lehetetlenné teszi az állítólagos naptár helyes működésének ellenőrzését, mivel az eszköznél (ne feledjük, hatalmas kövek) meg kell tudniuk különböztetni a pozíciókat néhány ívperc pontossággal, azaz egy fok 1/10-énél. Tehát bár a tengely léte megfelelést mutathat a tágabb értelemben vett napciklus iránt, semmiféle bizonyítékot nem ad arra.

Másodszor, a 365 plusz 1 napos naptár első kidolgozását Egyiptomban dokumentálták, csak két évezreddel később, mint Stonehenge (és további évszázadokkal később került használatba). Így még ha az építők Egyiptomból vették is a naptárat, saját maguk finomították azt. Emellett saját maguk találtak ki egy épületet is az idő szabályozására, mivel az ókori Egyiptomban soha nem létezett ilyesmi.

Összességében elmondható, hogy az állítólagos „neolitikum” nagy pontosságú Stonehenge-naptár tisztán modern konstrukció, amelynek archeocsillagászati ​​és naptári alapjai hibásak.

Ahogyan a múltban sokszor megtörtént az emlékmű visszatér építői szent tájának néma tanú szerepébe, amely szerep – ahogy Magli és Belmonte hangsúlyozza – semmit sem von le rendkívüli vonzerejéből és fontosságából.