Történelem
Feltárul a rejtélyes föld alatti város titka
Az internet világa nagy terjedelemben foglalkozott azzal az esettel, amikor minap a törökországi Derinkuyunban egy férfi a fürdőszobájában lévő tükör mögött egy föld alatti városhoz vezető lejáratot talált.
Azt nem tudjuk, hogy a férfinak mennyire okozott meglepetést lakásának ez a bővítménye, de anélkül, hogy ünneprontók lennénk, és a felfedezés értékét kétségbe vonnánk, talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk: az ingatlan tulajdonosa azért nem ugrott egy hátast a meglepetéstől. Derinkuyuban ugyanis alig van olyan ház, amely alatt ne húzódna ilyen vagy ehhez hasonló, föld alatti városrész. A becslések szerint legalább 600 olyan lakóingatlan van a körzetben, amelynek pincéjéből, fürdőszobájából, előszobájából nyílik alagút, lejáró, átjáró a 18 emeletes és 200 különböző méretű, egymással összeköttetésben lévő kisebb-nagyobb, föld alatti városrész valamelyikébe.
A föld alatti város utolsó lakói, a görögök, az 1920-as évek elején hagyták el a térséget. Az első világháború lezárása után ugyanis Törökországban még négy éven keresztül folyt a fegyveres harc, mivel a Kemal Atatürk vezette köztársasági mozgalom nem ismerte el a győztesek által az országra kényszeríteni akaró sevres-i békediktátumot. Ez súlyosabb területi csonkítást irányzott elő, mint amilyet Magyarországnak el kellett szenvednie a trianoni békediktátum által. Brit, francia és olasz egységek által támogatott, nyolcvanezer fős görög expedíciós haderő szállt partra az Izmiri-öbölben, de a török köztársasági csapatok visszaverték a támadást. A harcok menekülésre kényszerítették a Derinkuyuban, a föld alatti városban élő görögöket.
A föld alatti városról ezek után mindenki megfeledkezett. Mígnem 1963-ban egy helyi lakos házának átalakításába nem fogott. Egy idő után azt vette észre, hogy tyúkjai egymás után tűnnek el a baromfiudvarból. A munkák során egy kis hasadék keletkezett az egyik falon, a szárnyasok pedig azon keresztül eltűntek, és soha többet nem kerültek elő. Alaposabb vizsgálat és némi ásás után a török egy sötét átjárót nyitott meg. Hosszú idő után ez volt az első bejárat Derinkuyuba.
Az ásatások azonnal megkezdődtek, és felszín alatti lakóházak, takarmánytárolók, szarvasmarha-istállók, iskolák, pincészetek és még egy kápolna kusza hálózatát is felfedezék. Egy egész civilizáció volt biztonságosan a föld alá rejtve. A barlangvárost hamarosan turisták ezrei látogatták meg, és 1985-ben a régió felkerült az UNESCO világörökségi listájára.
De kik és mikor lakták ezt a föld alatti várost, és hogyan tudtak egy ilyen gigászi építményt létrehozni? A város építésének pontos dátuma a mai napig vitatott. Az első írásos bejegyzés Krisztus előtt 370 körül jelent meg, az ókori görög hivatásos katona és író, Xenophon leghíresebb munkájában, az Anabasisben. A könyvben a Kappadókia régióban vagy annak közelében élő anatóliai embereket említi, akik a föld alatt élnek. Andrea De Giorgi, a Floridai Állami Egyetem klasszikus tanulmányok docense szerint Kappadókia a talaj vízhiánya és képlékeny, könnyen formálható kőzete miatt egyedülállóan alkalmas az ilyen típusú, föld alatti építkezésekre. De Giorgi szerint a helyi tufasziklát meglehetősen könnyű volt faragni egyszerű eszközökkel is, például lapáttal és csákánnyal. A kutató azonban nem ad választ arra a kérdésre, hogy kik építették a föld alatti várost.
A barlangok kiterjedt hálózatának első szakaszát gyakran a hettitáknak tulajdonítják, akik a sziklák első néhány szintjét áshatták ki, amikor a frígek támadását Krisztus előtt 1200 körül el kellett szenvedniük. A történészek szerint az indoeurópai nyelvet beszélő frígek a mai Észak-Görögországból vándoroltak Kis-Ázsiába. A hettitákat legyőzve a mai Ankara közelében telepedtek le, és Midász király Krisztus előtt 738-ban itt alapította Frígiát.
Nagy a valószínűsége annak, hogy a frígek hozták létre a föld alatti város jelentős részét, magasan képzett vaskori építészek segítségével, akiknek megvoltak az eszközeik, hogy bonyolult föld alatti létesítményeket építsenek.
Eredetileg Derinkuyut valószínűleg áruk tárolására használták, de elsődleges célja az volt, hogy ideiglenes menedéket nyújtson az idegen megszállók elől. Kappadókiában az évszázadok során folyamatosan jelentős volt a különböző birodalmak katonaságának a jelenléte. A Krisztus utáni hetedik században az iszlám térnyerése a túlnyomórészt keresztény Bizánci Birodalomban okozott félelmet a föld alatti város lakóinak, és attól kezdve lakásként használták a kiterjedt labirintust. Derinkuyu lakossága a bizánci korszakban csúcsra duzzadt, csaknem húszezer lakos élt a föld alatt.
Szűk folyosók kötötték össze az egyes városrészeket. A folyosókat hatalmas, kör alakú, féltonnás kövek zárták el egymástól, ezzel megakadályozva a behatolók előrejutását. A föld alatti élet nem volt könnyű. Az emberek fáklya fénye mellett éltek, az állatokat etetni és itatni kellett, a gabonát meg kellett őrölni, hogy kenyeret vagy valami hozzá hasonlót lehessen sütni. A föld alatt még borászkodtak is, ezt bizonyítja a hatalmas préselőkádak és amforák megléte.
A komplexnek a mai mérnöki technikát is megszégyenítő szellőzőrendszere van. Legalább ötven szellőzőakna biztosította a friss levegőt és az áramlást is kiépítették, lehetővé tették a természetes légáramlást a város számos lakóhelye és folyosója között. A vizet egy 55 méter mély kútból nyerték, annak szétosztását is megszervezték. Volt a föld alatti városban még egy ortodox egyházi iskola is. Ezenkívül ástak egy kilenc kilométer hosszú menekülő alagutat, arra az esetre, ha az ellenség betör a városba, azon keresztül ki lehetett jutni a felszínre, viszonylag messzire az esetleges harcok színhelyétől.
