Egy elfeledett sorozatgyilkos – Holhos Jánosné

Esetünk főszereplője alig huszonhét évesen már megözvegyült egyszer. Az első férj, Rostár István iszákos alak volt, aki részegen sokszor eltángálta. Aztán 1957. augusztus 23-án ebédre invitálta nejét a felső-hámori Vadászkürt vendéglőbe, ahol az ebédet követő iszogatás közben lefordult a székről, és kilehelte a lelkét. Sokkal furcsább azonban, hogy a fiatalasszony környezetében ugyanebben a hónapban már történt két haláleset. Egy ötéves kislány, T. Ilona augusztus elsején Rostárék udvarából kijőve összeesett és meghalt, a második pedig Fürtös Józsefné, az asszony barátnője, aki augusztus 7-én, nikotinnal mérgezte meg magát.

A Rostár Istvánné, majd Holhos Jánosné asszonynév Papp Erzsébetet takarja, aki Penészleken született 1930. január 28-án. Hogy egyetlen hónap alatt hárman is meghaltak a közvetlen közelében, nyilván beszédtéma volt, bár a hatóságok egy makkegészséges gyermek minden előzmény nélküli halálakor eléggé lagymatagon kutatták a halál okát. A boncolás fulladásos halált állapított meg, így a temetési engedélyben is „influenzából adódó hányinger és fulladásos halált” jelöltek meg halálokként.

A következő halott, Fürtös Józsefné esetében a boncolás kiderítette azt is, hogy öt hónapos terhes volt. A méhen nem találtak olyan sérülést, amely magzatelhajtásra utalt volna, azonban mégis magzatelhajtás miatt indítottak eljárást, ismeretlen tettes ellen. Kihallgatták „Papp Bözsit” is, aki elmondta, hogy akkor érkezett az elhunythoz, amikor már agonizált. Egy kétdecis pálinkásüveg a nikotinoldat maradékával ott állt a konyhaasztalon – ám a rajta lévő ujjnyomokat nem vizsgálták meg. A nem kívánt terhesség megszakítására faluhelyen használt módszerek közé tartoztak a nikotinos oldatokkal végzett machinációk, de azt mindenki tudta, hogy egy öthónapos terhesség „házi” megszakítása az anyára jóval nagyobb veszélyt jelent, mint a magzatra.

Fürtös Jánost, a fiatalasszony férjét a rendőrségről elküldték: a felesége öngyilkos lett (pedig akkor már magzatelhajtás miatt nyomoztak!), és punktum. Utána pedig hiába fordult igazságügyi szakértőhöz. Az üvegben és a belső szervekben halálos mértékű volt ugyan a nikotin koncentrációja, a hatóság azonban továbbra is ragaszkodott a magzatelhajtáshoz. Ők azzal zárták le az ügyet, hogy illegális magzatelhajtás történt, melynek során nikotint használtak.

Rostár István halálával már egy fiatal férfiember váratlan vége sarkallta tüzetes vizsgálatra a boncoló orvosokat. A férfi gyomortartalmának erős alkoholszaga, a gyomor-nyálkahártya elszíneződése és a vérében lévő magas (1 liter 10 százalékos bornak megfelelő) alkohol-koncentráció alapján meggyőzően vélelmezték az alkoholmérgezést. Nem is vizsgálták: okozhatta-e bármi más a férfi halálát?

Az özvegyen maradt Papp Erzsébet 1958 februárjában gyermeket szült első férjétől. A kisfiú azonban három hónapos korában váratlanul, betegségre utaló mindenféle előjel nélkül, meghalt. Később a nyomozáskor megtalálták a sírját és exhumálták a kis halottat, de a vizsgálat nem mutatta ki mérgezés nyomait.

Persze, ha belegondolunk: gyilkolni nem csak nikotinnal lehet…

Özv. Rostárné Papp Erzsébet a volt anyósával a Győr megyei Kimle állami gazdaságában vállaltak munkát. Itt ismerkedett meg Holhos Jánossal, akivel együtt kezdtek új életet az asszony szabolcsi szülőfalujában, Penészleken. Aztán az újdonsült férj egy szép napon alaposan eltángálta Erzsébetet, majd dúlva-fúlva elhagyta közös lakhelyüket, és Kimléig meg sem állt. Határozottan állította, hogy a felesége meg akarta őt mérgezni, ezért hagyta el olyan sietve.

Neje ezek után élettársi közösségre lépett egy cigányemberrel. Családja a kitagadását fontolgatta, ami nem jelentett volna mást, mint hogy a családi birtok jövedeleméből az ő része ezentúl a nővérét, Juhos Ferencnét illeti.

Aztán 1959. április 23-án újabb tragédia történt: a nővére, ez a bizonyos Juhos Ferencné halt meg teljesen váratlanul. Idegenkezűségre utaló nyomot megint csak nem találtak, pedig a nikotinoldatot tartalmazó kétdecis üveg ismét ott volt a lakásban. Juhosné boncolása sem hozott eredményt (a továbbiak ismeretében rejtély, miért nem), így a belső szerveket elküldték Budapestre, az Országos Bírósági Vegyészeti Intézetbe. Onnan júliusig sem érkezett szakvélemény, viszont a temetési engedély birtokában Juhosnét napokon belül eltemették, az ügyet pedig lezárták.

Ugyanennek az évnek a nyarán Onódi Ferenc penészleki tanár az „italboltban” szabványos kétdecis üvegbe töltetett pálinkát, visszafelé azonban találkozott egy ismerősével. Hozzá már ketten mentek a pálinkával, amit aztán egyből meg is kóstoltak: Onódi Ferenc, az ismerős és a felesége, valamint hét éves gyermekük. Szinte azonnal rosszul lettek; hánytak, émelyegtek, gyomorgörcseik támadtak. Szerencséjük volt, hogy nagyon keveset kóstoltak az italból.

A pálinkásüveget másnap a körzeti megbízottnak adták át, tőle pedig az Országos Bírósági Vegyészeti Intézetbe került, ahol majd’ egy tucatnyi ember megöléséhez elegendő nikotinmennyiséget mutattak ki a belső falán. Ez a négy ember csak azért nem halt meg, mert a méregnek nem volt elég ideje feloldódni a pálinkában.

A rendőrségnek innen már rutinfeladat volt eljutni Holhos Jánosnéig, hiszen a boltvezető elmondta, hogy a fiatalasszony vitte be az üres üveget, ő pedig kifizette neki az üvegbetét árát. Időközben megérkezett a Vegyészeti Intézet Juhosnéval kapcsolatos szakvéleménye, mely szerint a halálát nikotinmérgezés okozta.

Holhos Jánosné született Papp Erzsébetet 1959. szeptember 17-én letartóztatták.

A nyomozás kezdetekor még semmit sem tudtak Holhosnéról, és igazán komolyan nem is feltételezték, hogy gyilkos lenne. A fiatalasszony egyébként tagadta, hogy az övé lett volna a pálinkásüveg, azt állította, az első anyósa kérte meg arra, hogy vigye vissza. Holhosnét két nap múlva szabadlábra helyezték.

Ezt követően azonban a tárgyi bizonyítékokra koncentráltak, és lépésről-lépésre tárult fel a fiatalasszony életútja, aki mellől az utóbbi, nem egészen két évben csak úgy hullottak az emberek.

Az első haláleset, ami a kis T. Ilonkával történt, teljesen megmagyarázhatatlannak tűnt: nem bántalmazták, nem volt beteg, és baleset sem érte, a halálából pedig nem származott haszna senkinek. A második haláleset, Fürtös Józsefnéé, alig néhány nappal később és néhány házzal odébb történt. A holttestét éppen Holhosné fedezte fel, aki dicséretes igyekezettel próbált segíteni rajta – mindhiába. Az állítólagos magzatelhajtást végző asszony közelében nem találtak semmiféle olyan segédeszközt (lavór, forró víz, vatta, csomagolópapír vagy takaró stb.), amilyeneket jól ismertek hasonló estetekből. Az asszony életében sem állt be semmiféle törés, és az állítólagos öngyilkosságot megelőző időkben sem történt vele semmi sokkoló. A harmadik, Rostár István halálával kapcsolatban egyetlen kétely merült fel: élete utolsó napján jócskán ivott ugyan, de biztosan nem annyit, hogy bele kellett volna pusztulnia. Elrendelték hát az exhumálást, és a holttestben jó két év után is kimutatható volt a halálos adag nikotin. Az is kiderült, hogy a felesége folyamatosan és mindvégig a társaságában volt.

Holhos Jánosnénak időközben újabb gyermeke született, 1960 tavaszán. A gyerekkel, még azon a nyáron, egy szénásszekéren utaztak, amiről aztán mind a ketten leestek. Ő a zuhanáskor csúnyán megütötte ugyan magát, de a csecsemő pár nappal később meghalt.

Ekkor már senki nem hitte el, hogy ez is csupán a szerencsétlen véletlen műve, az eljárás elől pedig így hárult el az utolsó akadály. Már nem kellett számolni a napokat, hogy Holhosné gyermeke elég idős legyen az anyjától való elválasztáshoz. Majd’ egyéves „pótnyomozás”, után Holhos Jánosnét 1960. szeptember 6-án ismét letartóztatták. Ekkor már egyszer és mindenkorra.

Holhosné tagadott. Korántsem volt primitív személyiség; a nyomozók hamar észrevették, milyen élénken koncentrál a kihallgatásokon. Nem keveredett ellentmondásokba, nem bizonytalanodott el – és semmiféle megbánást nem mutatott.

Kiderítették, hogy Holhosné nikotint beszerzendő Hodászra utazott, a másik nőtestvéréhez, aki gyümölcstermesztéssel foglalkozott, és legálisan tarthatta a nikotint. Holhosné patkányirtásra kérte a mérget, nővére pedig meg is vásárolta azt. Minderre bőségesen állítottak tanúkat, Holhosné ugyanis sehogy sem akarta bevallani, hogy a testvére segítségével szerezte a mérget. Ragaszkodott hozzá, hogy azt Kossuth cigarettákból nyert dohányból főzte és szűrte le.

Az első „bibi” itt vált észrevehetővé. Ugyanis a holttestekben talált nikotin mennyisége és koncentrációja semmiképpen nem volt összhangban annak a nikotinfőzetnek a mennyiségével és koncentrációjával, amit aztán a bizonyítási kísérlet során cigarettadohányból állítottak elő. Magyarul: a holttestekben talált nikotin jóval erősebb mérgező hatással bírt, mint az ugyanilyen mennyiségű „házi” nikotin. A Holhosné által megjelölt módon készített, átlagos „stampedli-mennyiségként” a szervezetbe juttatott nikotinlé tehát semmiképpen nem okozhatta volna egyik áldozat halálát sem.

Holhosné – ahogyan ez notórius tagadóknál gyakran előfordul – lassan már saját magát állította be áldozatnak. Megértette azt is, hogy gyanúsításának van egy gyenge pontja: a gyilkosságok indítékai. Hiszen az első férjtől is megszabadulhatott volna egy sima válóperrel, és a női áldozatok sem voltak megrögzött haragosai, nem volt velük különösebb konfliktusa, a halálukból pedig nem származott semmiféle haszna.

Holhos Jánosné beismerő vallomásának története két változatban maradt fenn.

Az első szerint Holhosné teljesen váratlanul és minden közvetlen előzmény nélkül tört meg. Nem is volt aznap kihallgatás, ő üzent a kihallgatójának, hogy vallomást akar tenni. Amikor elkezdte, többen is lélegzetvisszafojtva csüngtek a szavain, pedig a fiatalasszony semmi olyat nem mondott, amivel addig ne lettek volna tisztában. Csak éppen az érzéketlensége és a szenvtelensége volt egészen megdöbbentő. Holhosné apró-cseprő, naponta akár többször is előforduló bosszúságok miatt ítélt halálra embereket: barátnőjét és saját édes nővérét azért, mert néhanapján kritizálni merészelték. Az első férjét (akinek aztán a Vadászkürt vendéglőben suttyomban öntötte az italába a mérget) egyszerűen megunta, és úgy gondolta, a nehézkes hivatalos eljárásnál tud ő egy sokkal gyorsabbat is.

Az igazán elrémisztő azonban az ártatlan ötéves kislány, T. Ilonka sorsa volt. Őrajta ez az asszonybőrbe bújt szörnyeteg egyszerűen kipróbálta annak a nikotinoldatnak a hatását, amit aztán még ugyanabban a hónapban a barátnőjével, majd az első férjével itatott meg. Még ennek a kislánynak az élete sem volt több a szemében, mint akármelyik kóbor kutyáé, vagy az udvarban kapirgáló tyúké.

Holhosné beismerő vallomásának másik változatát a korabeli Belügyi Szemle adja meg. E szerint az asszony mindvégig tagadott, de a bizonyítékokat teljességgel feltáró nyomozati munka eredménye elegendő volt a bíróságnak a bűnösség megállapításához. Ezt érzékelhette Holhosné is, mert a maga első és egyetlen beismerő vallomását voltaképpen az utolsó szó jogán való felszólalásában tette meg.

Azonban a vádlottnak ez a megkésett nyilatkozata távolról sem olyan részletes, hogy „klasszikus” beismerő vallomásként lehessen értékelni. Ekkor már hiába állította, hogy minden vallomást úgy csikartak ki belőle: a nyomozati szakban valamennyi bizonyítási kísérletnél közreműködött, és olyan részletesen, életszerűen számolt be a gyilkosságokról, hogy mindez bőségesen elegendő volt az ítéleti bizonyossághoz.

Egy figyelmes tanárember barátjának szánt hétköznapi, emberi gesztusa is elég volt ahhoz, hogy egy emberi érzések nélküli szörnyeteg lebukjon. A fiatalasszonyt négyrendbeli szándékos, aljas indokból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés miatt halálra ítélték.

1962. január 23-án reggel 7 óra 4 perckor a miskolci megyei börtön elzárt udvar-részén az ítéletvégrehajtó átvette az elítéltet, és egy perc múlva már jelentette is, hogy az ítéletet végrehajtotta.

Holhos Jánosné született Papp Erzsébet öt nap múlva lett volna harminckét éves.

Neve nem vált közismertté, esete nem vonult be a legismertebb magyar bűnesetek közé. Talán jobb is, ha nem emlékeztet állandóan gyanútlanságunkra és kiszolgáltatottságunkra, amit olyan szívesen használnak ki a köztünk kószáló emberi ragadozók.

A szerző jogász, író

(A cikk a szerző Kriminális történelem – A huszadik század híres magyar bűnügyei című könyvén alapul.)