Történelem
Az ősi druidák
Ők voltak a viták döntőbírái és a bűnügyek igazságszolgáltatói
A legrészletesebb leírás róluk Kr. e. 50 körül a Commentarii de bello Gallicóban, a gall háborúk első kézből készült beszámolójában található, amelyet Julius Caesar harmadik személyű elbeszélésként írt. A szöveg nagy része mások hallomásán alapul, és anakronisztikusnak tekintik, olyan írók korábbi beszámolóira támaszkodik, mint Posidonius.
Caesar leírásában a druidák „minden szent dologgal foglalkoznak, nyilvános és magánáldozatokat mutatnak be, és értelmeznek minden vallási kérdést”. Ők a viták döntőbírái és a bűnügyek igazságszolgáltatói.
Aki nem engedelmeskedik törvényeiknek, azokat eltiltják az áldozatbemutatástól (ezt a legsúlyosabb büntetésnek tartják), és elzárják mindenkitől, megtiltják, hogy beszéljen vagy kapcsolatba lépjen másokkal, nehogy azok is „valami rosszat kapjanak a kapcsolattartás miatt”.
Caesar szerint a druidákat egy elit főember uralja, aki „legfelsőbb tekintéllyel rendelkezik köztük”.
Tanulmányozták az ókori verseket, a természetfilozófiát, a csillagászatot és az istenek tanát, néhányan akár 20 évet is eltöltöttek a képzésben. Ez szájhagyományon és verseken keresztül történt, az írást törvénytelennek tartották, hogy megakadályozzák tanaik nyilvánosságra hozatalát az emberek között.
Caesar megjegyzi: „A gallok nemzete rendkívül ragaszkodik a babonás szertartásokhoz; és emiatt azok, akiket szokatlanul súlyos betegségek gyötörnek, és akik csatákban és veszélyekben vesznek részt vagy embereket áldoznak fel áldozatként, vagy megfogadják, hogy feláldozzák őket, és a druidákat alkalmazzák ezen áldozatok végrehajtóiként.
Caesar azt állítja, hogy ezt úgy tették, hogy fűzfavesszőből nagy fonott figurákat építettek. Az áldozatra kiválasztottakat a szobor belsejébe helyezték, és felgyújtották, áldozatul elevenen elégetve az embereket.
Diodorus Siculus görög történész egy másik beszámolója is hivatkozik a druida áldozatokra a Bibliotheca historica című művében, Kr. e. 36-ban: „Ezek az emberek a madarak repülésének megfigyelésével, valamint szent állatok feláldozásával jósolják meg a jövőt. Nagyon fontos ügyekben embert áldoznak, tőrt döfve a mellkasába. Megfigyelik, ahogy a végtagjai görcsbe rándulnak, amikor elesik és kiömlik a vére, így képesek olvasni a jövőről.”
Tiberius császár uralkodása alatt (Kr. u. 14-37) a druidákat elnyomták Galliában, de tovább tevékenykedtek Nagy-Britanniában és Írországban egészen addig, amíg a fő inváziós haderő meg nem érkezett Britanniába i. sz. 43-ban.
A druidák ellenállást fejtettek ki a walesi Mona (Anglesey) szigetén található erődből.
A római történész, Tacitus így ír az eseményekről: „A parton ott állt a szembenálló sereg felfegyverzett harcosok sűrű sorával, a sorok között pedig a fúriákhoz hasonló fekete öltözékben, kócos hajjal nők álltak. A druidák körös-körül felemelték kezeiket az ég felé, és félelmetes átkokat ontottak magukból, megijesztették katonáinkat az ismeretlen látvánnyal, akiknek mintha megbénultak volna a végtagjaik mozdulatlanul álltak. Azután a parancsnokok felhívásai és biztatása arra ösztönözte őket, hogy ne engedjenek egy csapat őrült nőnek, levertek minden ellenállást, és az ellenséget lángba borították. Ezt követően az embertelen babonáknak szentelt ligeteiket elpusztították.”
A kereszténység hódításával a druidák szerepe a társadalomban gyorsan lecsökkent, míg végül eltűntek a mítoszokban és a legendákban.
A 18. századtól Angliában és Walesben újra felelevenedett a druidák mítosza. John Aubrey azt sugallta, hogy a druidák kapcsolatban álltak Stonehenge-dzsel és más megalitikus emlékekkel.
Ezt a meggyőződést William Stukeley is megerősítette, aki azt állította, hogy Nagy-Britannia ősi druidái a bibliai pátriárkáktól örökölt monoteista vallást követték; ezt a druida vallást „patriarchális kereszténységnek” nevezte.
Továbbá azzal érvelt, hogy a druidák a kőköröket a Szentháromságot szimbolizáló kígyózó emlékművek részeként állították fel, bár ezt és a Nagy-Britannia ősi emlékeivel való bármilyen kapcsolatot erősen elutasít a modern régészet.
A druida hiedelmek manapság nagyon eltérőek, és nincs meghatározott dogma vagy hitrendszer, amelyet minden hívő követne. A kortárs neodruidizmus egyes vonulatai a 18. századi újjászületés folytatásai, és nagyrészt a 18. századi forrásokra épülnek, figyelmen kívül hagyva a vaskori vallás történelmi valóságát egy romantizált félmodern konstrukció javára.
