Mese az éneklő egyiptomi szobrokról

Sokat köszönhetünk az ókori egyiptomiak találékonyságának. Az ókori Egyiptom megannyi legendával, toposszal és a mai napig felderítetlen titkokkal látja el a modern korok emberét. Kifogyhatatlan mindaz, amit már tudunk és amit még nem is ismerünk a területről, ahol mintegy négyezer évig gyakorlatilag változatlan formában maradt fent az egyiptomi kultúra. Olyan vívmányokat köszönhetünk nekik, mint az írás tudománya (hieroglifák), a papír feltalálása (papirusznádból), az asztronómia, vagyis a csillagászat, a matematika, a számítás tudománya, amely elengedhetetlen volt a csillagászati és akár építészeti, mérnöki kalkulációkhoz.

És ha már az építészetnél járunk: ők voltak azok, akik már Kr. e. 2686–2613-ban piramisokat húztak fel mintegy gigantikus temetkezőhelyként, sírkamrákat készítve a fáraóknak és az uralkodói családoknak. Olyan megoldásokkal éltek, amiket a mai modern ember is aligha képes elhinni. Fejlett gépesítés nélkül mégis hogyan voltak képesek ilyen precízen és időtállóan dolgozni?

A Memnón-kolosszusok

III. Amenhotep óriási templomot építtetett a Nílus nyugati partján, közel Luxorhoz. Az épülethez tartozott a mai napig látogatható ülőszobor-duó, amin nem fogott az a földrengés sem, ami a templomot megsemmisítette, csupán az egyik ülőszobor rongálódott meg deréktól felfelé. A szobrok magát III. Amenhotepet ábrázolják, lábánál pedig megjelenik az anyja, illetve felesége, Tije is.

De mégis hogyan fakadtak dalra?

De hogyan énekelt az egyik szobor? Azt vették észre, hogy minden hajnalban keserves hangokat, éneket-fütyülést hallat magából az ülőszobor. Mintha csak sírt, jajveszékelt volna ahogy felkelt a nap. Ekkor úgy gondolták, a sírás a lerombolt templomnak szólt.

Évszázadokkal később az ide érkező görögök azonban egy újabb legendát építettek a kolosszus köré, innen kapta a nevét is. Elvégre hívhatnák III. Amenhotep-kolosszusnak is, de mégis Memnón nevét viseli. Ki volt ez a Memnón? A trójai háború egyik hőse, Éósz, a hajnal istennőjének fia, ezért úgy gondolták, a hanghatás nem más, mint a hadvezér és király, Memnón dala, ahogy köszönti a hajnalt, vagyis édesanyját. Vagy éppen az édesanya sírása, hogy elveszítette fiát, hiszen Achilles végzett vele a trójai háborúban.

Gyorsan terjedt a „hangoskodó” szobor híre, sokan jártultak elébe, hiszen természetesen rásütötték, hogy szerencsét hoz, jóslatokat mond. Római császárok érkeztek, szerencsét és legyőzhetetlenséget kívántak, vagy éppen úgy szerették volna biztosítani haláluk utáni túlvilági jólétüket, hogy a „jóslatokat” hallgatták.

Egészen 199-ig volt hallható a susogás, amikor Septimius Severus császár úgy döntött, úgy nyeri el a kolosszus kegyeit és szerzi meg magának az örök szerencsét, hogy összerakatja a leomlott északi szobrot. Összerakták, de ezzel természetesen el is hallgatott.

Hiszen a dalolásnak aránylag egyszerű magyarázata van: a földrengést követően a megrongálódott északi kolosszuson átfújt a szél, ráadásul a hideg éjszakai hőmérséklet után a hajnali órákban a rá sütő nap felmelegítette a köveket, elpárolgott róluk az éjszaka keletkezett harmat is.