Történelem
A sekély víz titkai – Elbert János halála
Ma mindenképpen „médiacelebnek” neveznénk, pedig jóval több volt annál: ő tudott is valamit. Azóta is alig találkozni hasonló egyéniséggel a magyar médiában. Elbert János első látásra szinte karikatúrája volt a kommunista rendszer értelmiségiekről rajzolt sablonképének: tétova, szemüveges, tornából felmentett, „okoskodó”, mitugrász alak. Ám amikor megszólalt, olyan intellektuális erő sütött belőle, amelynek a legtöbben a hatása alá kerültek – ne feledjük: a tévénézők még „mindenevők” voltak, és a legtöbben bármilyen műsort megnéztek.
Elbert János előadásait volt miért nézni. Rendelkezett azzal a tényleg kivételes képességgel, hogy az amúgy legbonyolultabb, legösszetettebb dolgokat is a szó szoros értelmében mindenki által érthetően tudta ismertetni és magyarázni. Az irodalom, a nyelvészet és az irodalomtörténet útvesztőiben való vergődést kellemes sétává változtatta, nála tényleg megvalósult „A kultúra legyen mindenkié” meglehetősen fellengzős szocialista jelszava.
Aztán egy kora tavaszi napon azt a hírt olvasták be a tévében és a rádióban, hogy Elbert János elhunyt. Először maga a tény vált köztudottá, de a következő napokban valamennyire kibontották az igazság többi részletét is: az irodalomtudós a siófoki mólón belecsúszott a partmenti vízbe, és megfulladt.
Javítson ki, aki másképp emlékszik, de ezt már akkor sem hitte el senki.
Mindenesetre az ilyen „igazságkibontó” tudósítások hosszú sorában mindig az első hír és a társadalom első reagálása a legfontosabb. Márpedig a senki által hihetőnek nem tartott első hír után pár hét, és a mostaninál nagyságrenddel kevesebb sajtótermék áttanulmányozása után kirajzolódhatott Elbert János életének utolsó napja, ez pedig csak még általánosabbá tette a hitetlenséget.
Hogy is volt ez?
Elbert a Színháztörténeti Intézet igazgatójaként nem sokkal előbb töltötte be ötvenedik életévét; vezető állású értelmiségi, egy kimondottan szép nő férje, és egy jóképű, okos, tizenhét éves kamaszfiú édesapja volt. Több egyetemen tanított, államfőknek tolmácsolt oroszul és lengyelül, nagy példányszámú újságok szerkesztőségeiben volt tag. Nyilván, mint mindenkinek, neki is megvoltak a maga gondjai, de senki nem hallott róla, hogy különösebb családi, érzelmi vagy egzisztenciális problémái lennének. A rendszernél is „jól feküdt”, bár politizáló alkatnak semmiképp nem nevezhetjük. Aztán ez az ember 1983. március 9-én, délelőtt fél tízkor telefonhívást kap az irodájába – és elviharzik. Mindent – az aktatáskáját, a jegyzetfüzetét – az asztalon hagy, a titkárnőjének csak annyit mond: „Azonnal jövök!” Taxit fog, a rádió pénztárához viteti magát, és felvesz ezerötven forint honoráriumot. Taxival megy a Déli pályaudvarra is, és retúrjegyet vált a tizenegykor induló siófoki személyvonatra, de vágányhiba miatt csak Székesfehérvárig jut el. Ott a vasútállomáson várakozó taxik egyikébe száll, és Siófokig viteti magát.
A sofőrnek feltűnik az Elbertnél lévő, nagyméretű boríték, amelyet egy pillanatra sem ad ki a kezéből, még az ülésre sem teszi le. Megfigyelte azt is, hogy Elbert az úton legalább négyszer nézte meg az óráját. A sofőrnek azt mondta: délután egykor kollégákkal lesz találkozója a Bányász Üdülőben. Ez azonban nem volt igaz. Valakivel valószínűleg volt találkozója, kollégákkal azonban biztosan nem.
Siófokon kimegy a Balaton-partra, és a mólótól úgy kétszáz méterre levő Bányász Üdülő recepciójánál az ismerős portás kisasszonytól kér egy kávét, de az a presszógép hibája miatt nem tudja kiszolgálni. Elbert ismét az órájára nézett, ami 12 óra 55 percet mutatott. Kilépett az üdülő ajtaján, és elindult a móló felé.
E perctől Elbert Jánost senki emberfia nem látja többé élve.
Másnap délelőtt fél tíz körül egy kutyát sétáltató pár lesz figyelmes a móló jobb oldalán, a parthoz közel, a körülbelül félméteres vízben arccal lefelé lebegő holttestre, ami körül néhány papírszázas úszkál a Balatonban, és azonnal értesítik a rendőrséget.
Az orvosi vizsgálat megállapítja, hogy külsérelmi nyom nincs rajta, a boncolás pedig a tüdőben levő víz alapján fulladásként határozza meg a halál okát, amelynek idejét előző nap 13:05 órára teszik. A holttest személyazonossága egyértelmű volt, mert a zakójában megtalálták a szemüvegét és a személyiét: ő volt dr. Elbert János ötvenéves budapesti lakos.
Négy évtized múlt el azóta. Szétporladt egy világ, felépült egy másik, nemzedékek nőttek fel és tűntek el. A mai huszonévesek elképzelni sem tudják a negyven évvel ezelőtti világot – ahogy mi sem tudjuk elképzelni, mi veszi majd körül őket, ha meglett emberré cseperednek. Az előző világ kérdései megoldódtak, vagy okafogyottá váltak. Mégis maradt ránk jó néhány, amelyre nem kaptunk választ ennyi idő alatt sem. Elbert János halálának kérdései ezek közé tartoznak.
Nem az újságolvasót kell fárasztani olyan talányokkal, amelyekre a talányokat elébe táró sem tudja a választ. Inkább találjunk választ arra, mi ez a rémisztő sötétség, ami e mögül az ügy mögül ásít ránk? Még a legprózaibb halálhoz is vezet egy út, ami (minden kitérőjével és állomásával együtt) ok-okozati összefüggések sokszor kusza halmazából áll. Amikor ezt az utat megpróbáljuk megismerni, sokszor látjuk, hogy nem is az út vége a legfontosabb, hanem annak állomásai. Elbert János halálához is vezetett egy út, amelynek az állomásairól negyven év óta sem tudunk semmit. Nem tudjuk, ki telefonált neki, nem tudjuk, miért kellett hanyatt-homlok elviharzania, nem tudjuk, miért éppen Siófok felé vette az útját, és nem tudjuk, kivel vagy kikkel akart ott találkozni 1983. március 9-én délután egy órakor. Márpedig hogy mindezeknek oka volt, méghozzá nagyon is sürgető és kényszerítő oka, az nem lehet kérdés.
Ezekre a kérdésekre pedig a nyomozás sem tudott választ adni. Éppen ezért válik másodlagossá halálának amúgy meggyőzően és korrektül feltárt oka: vízbe fulladás, ami március 9-én 13 óra 05 perckor történt.
Hiszen a „nem tudjuk” hamar válik „nem értjükké”. Nem értjük, miért kell fantazmagóriákkal magyarázni a mólóra menést, amikor teljesen egyértelmű, hogy az egy órakor esedékes találkozó miatt ment oda. Kellett hogy várják őt ott valakik – vagy ő akart ott megvárni másokat.
Nem értjük, hogy a holttestének miért kellett még további húsz és fél órát, szinte egy egész napot a vízben lebegnie, hogy másnap fél tízkor felfedezzék? Nem értjük: akár aznap délután, akár másnap délelőtt, még napvilágnál, ne járt volna Siófok forgalmas mólóján senki emberfia, hiszen a közvetlen közelben több olyan szálloda is volt, amelyek egész évben nyitva tartanak?
Nem értjük: miért kellett az öngyilkosság verzióját is elővenni akkor, amikor retúrjeggyel utazott Siófokra – és utazása célja egyértelműen nem az öngyilkosság volt? Amúgy legalább ugyanennyi „nem tudjukot” és „nem értjüköt” lehetne még felsorolni: felesleges. Az olvasót tényleg ne terheljük olyan kérdésekkel, amelyekre mi magunk sem tudjuk a választ.
Ami tragédia, azt elmondtuk. Ami viszont már maga a horror, az ezután jött. Hiszen előbb Elbert kamaszfia, János, utána a felesége, Zsuzsanna (becenevén: Suzy) is meghalt. Méghozzá egyikük sem természetes halállal, szűk másfél éven belül. János nagy nyilvánosság előtt, többször is kijelentette, hogy mindenképpen megtudja, kik ölték meg az apját – ebből azért egyértelmű, hogy Elbert családja sem hitte a baleset/öngyilkosság verziót. Aztán május elsején eltűnt otthonról, és jó pár nap múlva húzták ki a holttestét Tökölnél a Dunából. Külsérelmi nyom nincs, víz a tüdőben viszont – van. Hamar kiadták a temetési engedélyt, a halál oka: fulladás, a halál neme: öngyilkosság.
Hogy ezek után a férjét és egyetlen fiát két hónap alatt elveszítő édesanya elkeseredésében öngyilkos lesz, tulajdonképpen leghihetőbb láncszeme a történetnek. Suzy inni kezdett, pszichiátriára került, onnan az édesanyjához, onnan pedig ismét haza. Összeköltözött egy férfival, aztán 1984 őszén levetette magát a ház belső udvarába a második emeletről. Azonnal meghalt.
Egy egész család másfél év alatt eltűnt a föld színéről.
Ha most a hátunk lúdbőrözni kezd, ne csodálkozzunk. Itt már tényleg ásít ránk az a bizonyos rémisztő sötétség, ami megakadályozza, hogy bármilyen, hihetőnek látszó dolgot is hihetőként, bármilyen megmagyarázhatónak látszó dolgot is megmagyarázhatóként fogadjunk el.
A konteók persze számosak. Beszélnek „nőügyről”, ami miatt el kellett utaznia, orosz szeretőről, aki miatt szamizdatmikrofilmet kellett volna átadnia valakiknek. Feltűnnek a KGB, a Moszad, sőt lengyel titkosszolgálati szálak is, élükön Andropovval, a volt szovjet titkosszolgálati főnökkel, aki akkor pártfőtitkárrá avanzsált, és Elbert valami kompromittálót tudott róla. Regélnek – amúgy valóban meglevő – arcidegzsábáról is, ami miatt a partra ment, hogy hideg vízzel csillapítsa, így csúszott bele a vízbe. Szólnak legendák valamiféle öngyilkosságról is, bár az összes konteó közül alighanem ez áll a leggyengébb lábakon.
Persze sehol semmilyen bizonyíték. És afelől az egy felől nyugodtak lehetünk, hogy már nem is lesz. Hiányolhatunk viszont olyan bizonyítékokat, amelyeknek megszerzése semmiféle nehézségbe nem ütközött volna, viszont abból a bizonyos rémisztő sötétségből eloszlathattak volna valamennyit.
Hogy az Elbert tüdejében talált vizet megvizsgálták-e arra nézve: tényleg a Balatonból való-e, nincs nyoma. Bár halvány fogalmam sincs, negyven évvel ezelőtt létezett-e módszer, ami a különböző helyekről fakadó vizek összetétele közötti különbséget ki tudta volna mutatni.
Viszont annak sincs nyoma, hogy az eset vizsgálatakor bárki is figyelembe vette volna az esti hullámverést. Közismert jelenség, hogy este a Balaton hullámai teljes szélcsendben is legalább közepes erősségűre nőnek, és egyfolytában a partot ostromolják. Ennek a Hold fellépő vonzása az oka, és a vízimentők tudják: akit vízbe fulladásának helyén aznap nem találnak meg, ott másnap már hiába keresik. Márpedig Elbert János holtteste a hivatalos verzió szerint húsz és fél órát lebegett a part mellett, ugyanazon a helyen, ráadásul egyik nap kora délutánjától a következő nap délelőttjéig. E természeti jelenség ismeretében még mindig hihető ez?
A rendőrségi eljárásban nem vizsgálták, hogy a papírszázasok meddig maradnak meg a víz felszínén, mielőtt elsüllyednének – bár az Elbert körül lebegő százasok elmélete már az esti hullámverésben is léket kapna…
Márpedig volt, aki vette a fáradságot, és utánajárt ezeknek a dolgoknak. Nos, elárulhatom, hogy az eredmény egészen más lett, mint a hivatalosként tálalt verzió.
1983 óta többször jártam a siófoki mólón, de csak egyszer azért, hogy Elbert János halálának helyszínét lássam. Lementem a móló oldalán a kövek közé, ott, ahol valami halvány nyomát látni véltem annak, hogy valakik meg akarták jelölni, hol találták meg a holttestét. Már a köveknél bóklásztam, amikor egyszerre valahogy minden fenyegetővé vált: a hatalmas víztükör, a partot verdeső hullámok, a messzeségbe vesző móló – és hirtelen arra késztetett valami, hogy elmenjek onnan.
Az életem a Duna és a Balaton mellett telt, dicsekvés nélkül állíthatom, hogy igen jól úszom, a vízbiztonságom pedig még annál is határozottabb.
Nagy malőr lenne félméteres vízbe belefulladni…
A szerző jogász, író