Történelem
A „Szerkentyű”, vagyis az első atombomba története + VIDEÓ
A Trinity-kísérletet általában az atomkorszak kezdetének tekintik
A „Szerkenytű (Gadget)” egy implóziós típusú plutóniumszerkezet volt, amely hasonló felépítésű volt, mint a három héttel később japánba Nagaszakira ledobott atombomba, a Fat Man bomba.
A „Szerkenytű" kifejezés a laboratórium eufemizmusa volt a bombára, amelyről a laboratórium fegyverfizikai részlege, a „G Division" 1944 augusztusában kapta a nevét.
Ekkor még nem utalt konkrétan a Trinity-teszt eszközére, mivel azt még nem fejlesztették ki, de amint az elkészült, ez lett a laboratórium kódneve.
A Trinity Gadget hivatalosan Y-1561-es eszköz volt, akárcsak a néhány héttel később Nagaszaki bombázásakor használt Fat Man. A kettő nagyon hasonlított egymásra, csak kisebb eltérések voltak, a legszembetűnőbbek a gyújtószerkezet hiánya és a külső ballisztikus burkolat. A bombák még mindig fejlesztés alatt álltak, és a Fat Man konstrukción továbbra is folytak kisebb változtatások.
A „Szerkenytű" plutónium magját sok kis robbanóanyag vette körül, amelyek összenyomták a plutóniumot, és közelebb vitték ahhoz a ponthoz, hogy szuperkritikus állapotba kerüljön. A drótok különböző robbanóanyagokra voltak kötve, amelyek különböző frekvencián égtek. A 20 kilotonnányi TNT-nek megfelelő robbanás trükkje az volt, hogy az urándarabokat (vagy plutóniumot) összenyomják egy túlkritikus tömegű golyóvá, amely felrobban.
Ezt azonban rendkívül pontosan kellett időzíteniük. A mikromásodpercnyi eltérések miatt a golyó egyoldalúvá és kevésbé hatékonnyá válhatott. A megoldás része az volt, hogy minden egyes kábel azonos hosszúságúnak hagynak. Többek között ezért is néz ki a Gadget úgy, mint egy drótokból álló gömb.
A nukleáris kapszula összeszerelése 1945. július 13-án kezdődött a McDonald Ranch House-ban, ahol a fő hálószobát tisztaszobává alakították át.
Az atomfegyver kifejlesztése a legteljesebb titoktartás alatt folyt. Robert Oppenheimer, amikor megkérdezték, mi legyen a kísérlet kódneve, hirtelen John Donne költeménye jutott az eszébe, és kibökte: „Szentháromság”.
A modulált neutroniniciátort, mely aktiváláskor neutronkitörést képes előállítani összeszerelték, és Louis Slotin elhelyezte a plutónium mag két félgömbjének belsejében. Cyril Smith ezután helyezte a magot az urán csatlakozójába, vagyis a „csigába".
A légréseket 0,5 milliméteres (0,013 mm) aranyfóliával töltötték ki, és a dugó két felét urán alátétekkel és csavarokkal tartották össze, amelyek pontosan illeszkedtek a dugó domború végeibe. Az elkészült kapszulát ezután a torony aljához hajtották.
A legtöbb magas szintű tudós és katonatiszt, így Oppenheimer és Thomas Farrell dandártábornok a toronytól 16 kilométerre délnyugatra elhelyezkedő alaptáborból figyelték a tesztet. Sokan mások több mint 30 kilométer távol tartózkodtak és néhányan különböző távolságokban szétszóródva foglaltak helyet, egyesek nem előírásos helyeken. Richard Feynman volt az egyedüli személy, aki a sötét védőszemüveg nélkül nézte a robbanást, ehelyett egy gépkocsi szélvédője mögött védte magát a káros ultraibolya sugaraktól. Egy részeg katona az ágyán feküdt, nem tudott az eseményről, és a robbanás fényétől három vagy négy napra megvakult. A végső visszaszámlálást Samuel K. Allison olvasta.
Helyi idő szerint 05:29:45-kor a bomba felrobbant, körülbelül 20 kilotonna TNT (90 TJ) egyenértéknek megfelelő energiahozammal. Egy 3 méter mély és 330 méter átmérőjű radioaktív üvegből álló krátert hagyott maga után a sivatagban. A robbanás pillanatát követő 1-2 másodpercben a környező hegyeket a nappali fénynél is erősebb fény világította meg és az alaptáborban a hőmérséklet egy sütőéhez volt hasonló (ahogy mondták: aznap kétszer kelt fel a Nap).
A megfigyelt színek bíbortól zöldig és fehérig változtak. A robbanás moraja 40 másodperc múlva ért el a megfigyelőkhöz. A lökéshullámot 160 kilométer távolságban is érezni lehetett. A jelenlévők meglepően kicsinek érezték a lökéshullámot. A jelen lévő Groves tábornok ezt azzal magyarázta, hogy a robbanás által keltett hihetetlen nagyságú fény úgy lenyűgözte őket, hogy képtelenek voltak más egyebet érzékelni.
Kenneth Bainbridge kifakadt: „Most mindannyian szukák fiai vagyunk”. Oppenheimer a Bhagavad-gíta egyik mondatát idézte: „Szólt a Magasztos Úr: Most én vagyok a Halál, világok pusztítója”.
A gombafelhő 12 kilométeres magasságot ért el. A kráterben a nagyrészt szilícium-dioxidból álló sivatagi homok megolvadt és enyhén radioaktív világos zöld üveggé alakult; ezt Trinititnek nevezték el.
