Történelem
Hekus Dönci – a szökevény rendőrgyilkos
A 20. század híres magyar bűnügyei
Örök talány, hogy Mészáros István ilyenné vált volna-e, ha egy normális világba születik, vagy csak a háború tette gyilkossá. Érthetetlen, hogy egyesek miért ölnek akkor is, amikor semmi nem kényszeríti őket olyasmire, amelynek a végén emberhalál kell hogy álljon. A jelenségnek azonban mindig a megmagyarázhatatlan és megbocsáthatatlan brutalitás áll a középpontjában.
Mint annak a gyilkosságnak, amely 1947. április 3-án Budapesten, az Andrássy úti Párisi Nagyáruház alagsorában történt, mert nehéz indokolni, hogy egy felnőtt férfi téglával verje szét egy tizenhat éves lány fejét – bármit akarjon is tőle. Az áruház gépésze éppen szembetalálkozott egy ballonkabátos, barna, kerek arcú, 25–30 év közötti fiatalemberrel, aki a vécé felől érdeklődött. A pincefolyosón pedig vértócsában, lemeztelenített alsótesttel feküdt egy fiatal lány, akit fojtogattak, megerőszakoltak, majd egy téglával beverték a fejét. Még kapott néhány perc haladékot a sorstól, hogy megmondja keresztnevét – Hardicsai Erzsébet – és nővérének lakcímét. Éppen huszonhét ütést mértek a fejére a folyosón talált, véres féltéglával.
A gépész üldözőbe vette a fiatalembert, aki a szomszédos bérház kapujában el is tűnt. Egy perccel később pisztollyal a kezében csengetett be az egyik lakásba. Az ajtót nyitó idős hölgynek Horváth Ödön rendőrhadnagy nevére szóló igazolványt mutatott fel, majd a tetőn keresztül távozott.
Ám a ballonkabátját, a kalapját és aktatáskáját az áruházban hagyta. Ezeket bűnjelként a ruhatárban helyezték el egy rendőr őrizete alatt. És másnap elvitte őket egy barna, kerek arcú, 25–30 év közötti fiatalember, aki előzőleg Horváth Ödön rendőrhadnagy névre szóló igazolványt mutatott fel. Egy párszavas cédula azonban, ami a ballonjából esett ki, a helyszínen maradt.
Az üldözők előtt egy kivételesen veszélyes bűnöző körvonalai kezdtek kibontakozni. A gátlástalanság mellett ugyanúgy jellemezte a kegyetlenség, a rögtönzőképesség és az egészen arcátlan vakmerőség is. Biztosak lehettek bene, hogy nem ez volt sem az első, sem az utolsó akciója. Feltevésükben nem kellett csalódniuk.
A történet ott kezdődik, hogy élt Makón egy Mészáros István nevű borbélysegéd, aki kamaszkora óta bűnözésből élt, a nyilas uralom idején pedig állítólag besúgóként tevékenykedett, és rendszeresen részt vett a besúgottak vallatásában is – bár számára nem faji vagy politikai hovatartozásuk volt a lényeg, hanem értékeik holléte. Mindenesetre a Vörös Hadsereg nyomában járó politikai rendőrség már az „első körben” elfogta. Őrizet alatt, vonattal indították útnak Budapestre, azonban kisvártatva leugrott a szerelvényről, és évekre eltűnt mindenki szeme elől. Pedig ki tudja, ha együttműködést ajánlanak neki, talán egész jó ávós lett volna.
Mészáros a szökése után is Budapest felé vette az irányt, és az Üllői úti Fradi-pálya öltözőjében két igazolványt is ellopott. Az egyik Kommantinger Sándor szakácsé volt, de a másik, a Horváth Ödön nevére kiállított igazolvánnyal adhatta ki magát rendőrnek.
A valódi Horváth Ödön amúgy nem volt rendőr, egészen nyugdíjazásáig az Állami Nyomdánál dolgozott. Hogyan lett belőle „rendőrhadnagy”? A háború után gyakorlatilag minden igazolványt egyetlen nyomtatványra állítottak ki, írógéppel és gumipecséttel. A beírásokat és a pecséteket is gyerekjáték volt hamisítani.
Mészáros István így a házilag rendőrhadnaggyá „előléptetett” Horváth Ödön igazolványát magabiztosan mutathatta fel rendőrigazolványként: a hamisítás senkinek sem tűnt fel.
Mészáros lopásokból, betörésekből tartotta fenn magát, és 1945 őszén egy drogériába betörve már nemcsak illatszereket és egy mikroszkópot talált, hanem egy belga gyártmányú, 6,35-ös kaliberű forgópisztolyt is. Minden bizonnyal ekkor kezdte ismét valakinek érezni magát.
Mészáros éppen úgy építgette a maga karrierjét, ahogy minden idők fiataljai – ő azonban életcélként kizárólag a bűnözést tudta elképzelni. Kitartóan tökéletesítette betörési módszereit: a drogériák, orvosiműszer-kereskedések kifosztására specializálta magát, orgazdahálózatát is ennek megfelelően építette ki. Alvilági becenevét rendőrigazolványa után kapta: Hekus Dönci. A valódi nevét senki nem ismerte.
Mészáros mindig magánál hordta a fegyvert. Nála volt 1947. március 12-én is, amikor a Városmajor utcai gyógyszertárba tört be. Ekkor vétett egy hibát: ujjnyomait a pult márványlapján hagyta. Az akció közben azonban feltűnt Horváth Lajos próbarendőr. Holttestét a kora reggeli órákban találták meg. A rendőrt egy 6,35-ös kaliberű pisztollyal közvetlen közelről lőtték hátba, és a lövés a szívét érte. Azonnal meghalt. Mellette hevert a jegyzetfüzete, amelybe Kommantinger Sándor neve volt beírva.
Mi szüksége volt Mészárosnak a rendőr lelövésére, és miért kellett egy tizenhat éves lányt téglával agyonvernie?
Ha Mészáros a rendőrt a pisztollyal sakkban tartja vagy fejbe csapja, nyert ügye lett volna. Ő azonban hátulról, közvetlen közelről lőtt a lapockája fölé. Hogy az egyik hamis nevét felírták? Olyan nehéz lett volna egy másik igazolványt lopni? Hasonló volt a helyzet a szerencsétlen kislánnyal: őt sem kellett volna a nyelőcsontot is eltörve fojtogatni, és a fejét téglával szétverni ahhoz, hogy célt érjen nála. Márpedig Mészáros István ezt tette, megint csak teljesen feleslegesen.
Kisvártatva ismét orvosi műszereket árusító boltba tört be. A zsákmány jórészt itt is értékes mikroszkópokból állt, amelyek azonban nem éppen tudományos kísérletekhez kellettek: el kellett őket adni. Ezen a banánhéjon csúszott el, hiszen egy orvosiműszer-kereskedő már néhány nap múlva jelezte, hogy értékes mikroszkópot vásárolt egy magát Horváth Ödön rendőrhadnagyként igazoló férfitól. A mikroszkópot azonosította az, akitől ellopták, és a személyleírás is passzolt.
Csakhogy nem csupán Horváth Ödönre.
A Városmajor utcai rendőrgyilkosság nyomán elinduló nyomozók két Kommantinger Sándort találtak. Az egyiknek semmi köze nem volt a bűntényhez. A másik Kommantinger a Csáky-panzióba volt bejelentkezve – és a lakótársai által adott személyleírása részletekbe menően megegyezett azzal, ami Horváth Ödönről is rendelkezésre állt.
A Magyar Rendőr újság így írt erről: „170 cm magas, 25–30 éves, pufók arcú, hosszú orrú, hullámos orrélű, kisportolt, zömök testalkatú, barna szemű, hajú és szemöldökű, jó megjelenésű volt, és ballonkabátot viselt. (…) az előállított másik Kommantinger Sándorral ez a személyleírás nem egyezett. A gyógyszertárban felvett ujjnyomat sem volt azonos az előállított Kommantinger Sándor ujjlenyomatával, ő maga pedig elmondotta azt, hogy bejelentőlap-szelvényét korábban, 1945. szeptember 9-én egy fővárosi sporttelep öltözőjében levetett ruhájából ismeretlen tettes ellopta.”
Majd’ kétévi nyomozás, egy rendőr és egy kamaszlány élete árán összeállt a kép az öltözői lopástól a betöréseken és a rendőrgyilkosságon keresztül az áruház pincéjében is hidegvérrel ölő Kommantinger Sándor-Horváth Ödönig – akinek már „csupán” a valódi nevét kellett megtudni. Szerencsére csak idő kérdése volt, hogy a rendőrségnek „fülest” adó orvosiműszer-kereskedő akkor telefonáljon suttyomban, amikor a boltjában Horváth Ödön rendőrhadnagy várakozott árajánlatra. Olyan gyorsan fogták el, hogy ideje sem volt előrántani a tele tárral zsebében lapuló, 6,35-ös forgópisztolyt.
„Cigarettát kérek, vallani fogok!” – kezdte Hekus Dönci, aki egyből közölte: Mészáros Istvánnak hívják, Aradon született 1920. április 23-án, volt makói, jelenleg újszegedi illetőségű, nős, egy kisfiú apja.
Amikor felkérték, hogy adatai valódiságát az aláírásával igazolja, Mészáros aláírását és az áruházban talált cédula kézírását azonnal megvizsgáltatták az írásszakértővel. Megállapította, hogy mindkettő ugyanattól a személytől származik – Mészáros pedig beismerő vallomást tett a lopásokra és a betörésekre, még az áruházi gyilkosságot is simán bevallotta. Csak éppen a rendőrgyilkosságról nem akart tudni. Állította, hogy azt Keki becenevű bűntársa követte el. Vele törtek be a gyógyszertárba, a rendőr észrevette a patikában égő fényt, benézett az ajtón, mire Keki belülről lelőtte, mert ő a pisztolyt előzőleg neki adta.
Azonban a helyszíni szemle és a szakértői vélemények már a rendőrség egyre magabiztosabb szakmai tudásáról tanúskodtak.
Ismét átadhatjuk a szót a Magyar Rendőrnek: „Orvosi vélemény szerint egy kiskaliberű pisztolyból leadott lövés érte hátulról a próbarendőrt. (…) Köpenyének bal vállában, a válltömésben egy kiskaliberű pisztoly tölténymagot talált a fegyverszakértő, melynek becsapódási helye a köpeny mellsőrészében volt, füstkarikák és lőporszemcsék a köpeny ezen részén nem voltak megállapíthatók, de a halálos lövés bemeneteli részénél a háton a bal lapocka csúcsánál a köpenyen friss, ötpengős nagyságú, kékesszürke lőporcsapadék volt fellelhető. Ez egyben azt jelentette, hogy a rendőrt közvetlen közelből érte a lövés.”
A rendőrt tehát közvetlen közelről lőtték le, holtteste nem a gyógyszertár ajtajában, hanem a Csaba utca sarkán hevert, márpedig a boncolás megállapította, hogy azonnal meghalt. Az utat a gyógyszertártól a Csaba utcáig e sorok írójának is alkalma volt lelépni. Egyértelmű, hogy egy halálos lövés után senki nem teheti meg ezt a, legalább húszlépésnyi távolságot. A betörés helyszínen talált ujjnyomok nem szerepeltek a nyilvántartásban, de Mészáros ujjlenyomataival összevetve már egyértelmű volt az azonosság.
Hekus Dönci azonban ezek után sem tagadta meg magát. Az ügyészségen levették róla a bilincset, hogy aláírhassa a jegyzőkönyvet. Egy pillanat alatt kitépte magát az őrei kezéből, kiugrott az ablakon, és eltűnt mindenki szeme elől. Ezzel a huszáros rohammal azonban véget is ért minden tudománya. Amikor kiugrott az utcára, eltörött a lába. Törött lábbal vonaton a nyugati határ felé vette útját. Pár napig Vértesszőlős környékén bujkált, de már a győri vonatra is csak segítséggel tudott felszállni. A rendőrök azonban már a vonaton voltak, és elkezdték az utasok ellenőrzését. Tata előtt kollégájukra, Lányi Mihály hadnagyra lettek figyelmesek, aki egy bekötött lábú fiatalemberrel beszélgetett.
A következő pillanatban csattant a bilincs Mészáros István-Hekus Dönci csuklóján.
A fejére kitűzött, ötezer forint vérdíjból kettőezret szétosztottak az ügyön dolgozó négy nyomozócsoport tagjai között, háromezret pedig Lányi kapott, aki a pénzjutalomból két pár cipőt és egy télikabátot vett a feleségének.
Dr. Bárándy György, a nemrég elhunyt híres ügyvéd fiatal jogászként mindvégig jelen volt Hekus Dönci tárgyalásán. Neki köszönhetően szolgálhatok első kézből való tudósítással: „Érdekes: bár mindenki tudta, hogy egy igazi fenevad áll a bírói pulpitus előtt, Mészáros nem kevés emberben még szimpátiát is ébresztett. Egy jó kiállású, kulturált modorú fiatalembert láthattak, aki bársonyos bariton hangon beszélt, és abszolút udvariasan, mondhatnám, úri módon viselkedett mindenkivel. Kimondottan imponált neki, hogy ennyire a figyelem középpontjába került. Ragaszkodott hozzá, hogy állva válaszoljon a bírói kérdésekre, pedig a büntetőtanács elnöke engedélyezte, hogy a gipszkötésével ülve maradhasson. Jó étvággyal étkezett, a börtönőrökkel teljesen fesztelenül, a bírókkal, az ügyésszel, és a védőjével pedig abszolút tisztelettel beszélt. De mindvégig volt benne valami olyasféle rezignált cinizmus, ami azokra jellemző, akik elfogadják a rájuk váró ítéletet, pedig tudják, hogy az csak a legsúlyosabb lehet.”
Megérzése jó volt: halálos ítéletet kapott, ahogy akkoriban mindenki, aki éjszaka követett el súlyos bűncselekményt, vagy engedély nélkül tartott lőfegyvert. Mészáros mindkettőt kimerítette – furán hangzik, de hogy még gyilkolt is, tulajdonképpen csak hab volt a tortán. Az ítélet után meglepő módon kegyelemre ajánlották a köztársasági elnök felé. Tildy Zoltán azonban nem kegyelmezett, és Mészáros Istvánt begipszelt lábbal akasztották fel, 1947. november 29-én.
A rövid életű polgári demokráciában komolyan vették a bizonyítás törvényességét. Egy rendkívül veszélyes bűnöző ügyében a szakszerű orvosszakértői és nyomvizsgálat és egy mintaszerű elfogás vezetett eredményre.
Hekus Dönci az egyik nyomozónak, aki megkérdezte, hogyan volt képes ilyen érzéketlenül megölni az áruházi lányt, állítólag azt válaszolta: „Aki velem kerül szembe, bármire felkészülhet.” Ő azonban nem készült fel arra, hogy a háború véget ért, az emberi élet ismét értékessé vált. Kár, hogy csak átmeneti időre.
A szerző jogász, író
(A cikk a szerző Kriminális történelem – A huszadik század híres magyar bűnügyei című könyvén alapul.)