Történelem
A szárazság ösztönözte Attila hunjait a Római Birodalom megtámadására
A fagyűrűk tanulmányozása alapján jutottak erre a következtetésre
A Journal of Roman Archaeology folyóiratban megjelent tanulmány azt állítja, hogy a Kr. u. 430-450-es évek szélsőséges aszályos időszakai arra kényszerítették a hun népeket, hogy új stratégiákkal küzdjenek meg a súlyos gazdasági kihívásokkal szemben.
A szerzők, Susanne Hakenbeck docens a Cambridge-i Régészeti Tanszékről és Ulf Büntgen professzor, az egyetem Földrajzi Tanszékéről, egy új fagyűrű alapú hidroklíma-rekonstrukció, valamint régészeti és történelmi bizonyítékok felmérése után jutottak következtetéseikre.
Az új éghajlati adatok, amelyeket Büntgen professzor és munkatársai fagyűrűkből rekonstruáltak, információkat szolgáltatnak az elmúlt kétezer év klímaváltozásairól is. Ez azt mutatja, hogy a Kárpát-medencében a 4. és 5. században szokatlanul száraz nyarak voltak.
Hakenbeck és Büntgen rámutat arra, hogy az éghajlati ingadozások, különösen a Kr. u. 420-tól 450-ig tartó aszályok, csökkentették volna a terméshozamot és az állatok legelőjét a Duna és a Tisza árterén túl.
Büntgen azt mondta: „A fagyűrűadatok elképesztő lehetőséget adnak számunkra, hogy évről évre összekapcsoljuk az éghajlati viszonyokat az emberi tevékenységgel. Azt találtuk, hogy a fák gyűrűiben a biokémiai jelekben rögzített aszályos időszakok egybeestek a portyázó tevékenység felerősödésével a régióban.
A régióból származó csontvázak közelmúltbeli izotópos elemzése azt sugallja, hogy a hun népek az éghajlati stresszre vándorlással, valamint a mezőgazdasági és a pásztorkodás keverésével reagáltak.
A hunok támadásai a római határon felerősödtek, miután Attila a 430-as évek végén hatalomra került. 451-ben a hunok megszállták Galliát, majd egy évvel később Észak-Itáliát.
Hagyományosan a hunokat erőszakos barbároknak tekintették, akiket a „végtelen aranyszomj” hajt. Ám, amint a tanulmányok rámutatnak, az ezeket az eseményeket dokumentáló történelmi forrásokat elsősorban az elit rómaiak írták, akiknek kevés közvetlen tapasztalatuk volt az általuk leírt népekről és eseményekről.
A tanulmány azt állítja, hogy ha az események jelenlegi datálása helyes, a legpusztítóbb hun betörések (Kr. u. 447, 451 és 452) egybeestek a Kárpát-medence rendkívül száraz nyarával.
Hakenbeck azt mondta: „Az éghajlat okozta gazdasági zavarok miatt kellett aranyat szerezniük a római tartományokból, hogy fenntartsák a háborús katonákat és az elit hűségét. Úgy tűnik, a korábbi lovas állatpásztorok portyázók lettek.”
A történelmi források a hunokat ebben az időben erősen rétegzett csoportként írják le, amellyel még a katonailag rendkívül szervezett római seregek is nehezen tudtak szembeszállni.
A tanulmány azt sugallja, hogy az egyik ok, amiért a hunok megtámadták Trákia és Illyricum tartományokat Kr. u. 422-ben, 442-ben és 447-ben, az volt, hogy élelmet és állatállományt szerezzenek, nem pedig aranyat, de elfogadja, hogy ennek megerősítéséhez konkrét bizonyítékokra van szükség. A szerzők azt is felvetik, hogy Attila „öt nap út széles” földsávot követelt a Duna mentén, mert ez jobb legeltetést kínálhatott volna aszályos időszakban.
