Az utolsó Habsburg-állú király már enni és beszélni is alig tudott

Hosszúra nyúlt hatalmukat nem bízták a szerencsére, hanem tudatos döntések, megfontolt stratégiák eredménye volt. A ház spanyol ága a 16. századtól került trónra. Annak érdekében, hogy pozíciójuk és a korona egysége fennmaradjon, bevett szokásuk volt, hogy rokonok házasodtak össze egymással. Ez a szokás azonban a genetika törvényszerűségei miatt a csúnyán visszaütött, sőt az uralkodóház vesztét is okozta.

A 16–17. században a Habsburg-ház spanyolországi ágán az uralkodók szinte egytől egyig a saját családjuk nőtagjait vették feleségül. IV. Fülöp például saját unokahúgát vette el. Ez az eljárás ugyan megvédte a család hatalmi érdekeit, ám a genetikai sokszínűség ellen dolgozott.

Mint írják, a vérfertőző rokonházasságok révén belterjesség alakult ki, és már nemcsak a korona szállt generációról generációra, hanem a vérvonalban megbúvó hibás gének is, amelyek egyre erősödtek. Ennek eredményeként sok gyermek született az élettel összeegyeztethetetlen rendellenességgel, magas volt a csecsemő- és gyermekhalandóság: sokuk nem érte meg a tíz évet.

Sokan, a gyermekkort túlélők is komoly testi rendellenességekkel éltek. A család generációról generációra öröklődő vonása lett az úgynevezett Habsburg-áll, vagyis a rendkívül előreugró alsó állkapocs, amely aránytalanul és szembetűnően nagyobb volt a felsőnél. Ez szörnyen megnehezítette az érintettek mindennapjait.