A Habsburgok utolsó stratégája

A katonai szolgálatát 1871-ben hadnagyként megkezdő tiszt néhány évvel később vezérkari képzésben részesült. Conrad részt vett Bosznia-Hercegovina 1878. évi okkupációjában, ahol többször került ütközetbe. A rendfokozati „létrán” fokozatosan emelkedő tiszt, majd törzstiszt az 1890-es évekre a dualista állam egyik legfontosabb katonai szakírója lett. A tehetséges – akkor még – ezredesre felfigyelt Ferenc Ferdinánd főherceg, és így 1906-ban altábornagyként lett Conrad – a trónörökös felkérésére – a Monarchia Vezérkarának főnöke. A tábornok – Európa ekkor még nyugalmas időszakában – szinte azonnal a Monarchia által indítandó preventív háború pártján állt azon tételből kiindulva, hogy a gazdasági és politikai válságban szereplő dualista állam stabilizálásának kulcsa egy sikeres háborúban rejlik. Meghatározó kezdeményezője és támogatója volt Bosznia 1908. évi annektálásának. Az olasz–török háború idején, 1911-ben a tábornok megelőző csapást követelt az oszmán területek megszerzésén fáradozó Olaszország ellen. Conrad ekkor agresszív politikája miatt megbukott, miután magával I. Ferenc Józseffel is konfrontálódott.

Minthogy a dualista állam arányaiban a leggyengébb haderővel és legalacsonyabb katonai költségvetésével rendelkezett Európa nagyhatalmai között, a tábornok első „vezérkari főnöksége” idején erélyesen tört lándzsát a hadsereg fejlesztése, reformja mellett; eredményei azonban a szűkös költségvetési lehetőségek miatt korlátozottak maradtak. Sok modernizáló javaslatot dolgozott ki, mások mellett 1909-ben mintegy ötszáz repülőgép beszerzését kérte – sikertelenül. Nem sokkal később, 1912-ben mégis újra kinevezték, mivel Ferenc Ferdinánd trónörökös belátta, hogy képtelen hasonló kvalitású személyt találni e kulcsfontosságú posztra. A szarajevói merényletet követően a hadsereg főparancsnoka Frigyes főherceg, cs. és kir. tábornagy lett, de mivel szerepe csupán protokolláris teendőkre szorítkozott, a tényleges irányítás Conrad kezébe került.

Az első krízis Conrad karrierjében rögtön 1914 szeptemberében bekövetkezett, miután a Monarchia offenzívája kifulladt a keleti fronton. E kudarc legfőbb oka az volt, hogy – az ekkor gyalogsági – tábornok alábecsülte a Monarchia ellen felvonuló orosz erők nagyságát: nem mérte fel, hogy az eurázsiai birodalom gyorsabb mobilizációra képes az előrejelzésekhez képest. Emellett súlyos hibákat vétett a dualista állam haderejének felvonultatásában is. Mindezek következtében Conrad kénytelen volt szeptember 11-én általános visszavonulást elrendelni, ekkor világossá vált, hogy a dualista államnak a gyors győzelem helyett hosszú háborúra kell berendezkednie. A kezdeti kudarcok ellenére Conrad továbbra sem adta fel offenzív szemléletét, de ekkor már nem pusztán elképzelései diktálták az újabb és újabb támadásokat: a keleten szorult helyzetben lévő német haderő támogatása mellett Przemyśl erődrendszerének felmentése volt a cél. Ezen harcok felőrölték a Monarchia – így hazánk csapatait is, jóllehet Limanowánál és az Uzsoki-szorosban súlyos vereséget mértek az ellenségre. Összességében az 1914–15-ben elszenvedett élőerőben bekövetkezett veszteség körülbelül kétmillió – pótolhatatlan – katonát jelentett. Ez az időszak a magyar hadtörténelem legvéresebb hónapjait jelentette, a csapás mértéke olyan nagy volt, hogy egy emberöltővel később a Horthy-korszak politikai elitje „rettegett” egy hasonló kivéreztetéstől, és ezért a háborúból való minél hosszabb távolmaradásra törekedett.

Ezt a borzalmas időszakot még az sem ellensúlyozta, hogy a gorlicei áttörést követően a Monarchia elfoglalta Orosz-Lengyelország területét, mintegy ötszáz kilométerrel visszavetve a cári csapatokat. Conrad a Monarchiával együtt a dicsőség hónapjait élte át, és pályafutása zenitjén állt. A központi hatalmak közös balkáni hadművelete során megszállták Szerbiát, a Monarchia 1916 elején elfoglalta Montenegrót és Észak-Albániát. Ezen év vészterhes nyara azonban ismét felvetette a tábornok leváltásának szükségességét. A dél-tiroli osztrák–magyar ellentámadást a kezdeti sikerek után fel kellett függeszteni, mert a Bruszilov-offenzíva nyomán újabb hatszázezer katona dőlt ki a csatasorból, ráadásul az olaszok is sikeres ellentámadásba lendültek az Isonzó mentén. Bruszilov forradalmian új stratégiája, valamint a románok hadba lépése az antant oldalán kis híján már ekkor a dualista állam vesztét okozta. A háború irányítása ekkor kikerült Conrad kezéből: a németek lényegében a teljes keleti front irányítását átvették. A tábornok egyre nehezebben viselte azt, hogy a Monarchia mind jobban alárendelődött német szövetségesének, de tehetetlen volt ebben a folyamatban.

A többszöri heves viták ellenére Conrad a németek számára Ausztria legkiválóbb katonai hagyományát jelenítette meg. Következetes, sokszor karakán módon védelmezte a Monarchia megtépázott nagyhatalmi reputációját, különösen a Balkánon. A dél-tiroli hadjárat kezdeti sikerei tovább növelték ázsióját, sőt Berlinben sokan úgy fogalmaztak, hogy az osztrák–magyar tábornoknak kellene vezetnie a német csapatokat. 1916 novembere – Ferenc József halála – azonban rövid idő alatt más helyzetet teremtett, hiszen az új uralkodó, Károly jelentős személycserékbe kezdett a birodalom teljes vezetésében. Ebben a konstellációban Conrad körül hamar elfogyott a levegő, miután az ifjú császár és király maga vette át a főparancsnokságot. Paradox módon végül a tábornagy bukását nem a harctéri kudarcok, hanem sokkal inkább az udvari intrikák okozták. Szerencsétlenségére különösen rossz viszonyban volt az ifjú császárnéval, Zitával, aki még trónörökös-feleségként nyíltan bírálta Conrad második házasságát. A korábban megözvegyült tábornok ugyanis egy elvált asszonyt vett feleségül, és ez a lépése persona non gratává tette a katolikus elveket mereven követő magyar királyné számára. Végül bukásának fő oka „kertelés nélküli kommunikációjára” volt visszavezethető, amellyel ellenvéleményét gyakran megfogalmazta. Károly igyekezett tisztességben megválni a tábornagytól, felmentésekor nyomban felkérte, hogy Tirolban vezessen egy hadseregcsoportot. Conrad elcsigázottságát és csalódottságát mutatta, hogy ezt elsőre elutasította, hiába harcolhatott volna az általa oly gyűlölt, liberális Olaszország ellen, és inkább a nyugállományba helyezését kérelmezte. Károly ekkor a saját uniformisáról levett Mária Terézia Katonai Rend Nagykeresztjét tűzte Conrad zubbonyára, ezzel jelezve, mennyire számít további munkájára. Conrad végül elfogadta Károly felkérését, és átvette a tiroli hadseregcsoport irányítását, bár nem járt messze az igazságtól, amikor úgy vélte, másodlagos szerepet kapott. Döntésében fontos szerepet játszott még, hogy igazi német–osztrák hazafiként igen szerette Ausztria hegyvidéki területeit. Noha az 1917. őszi caporettói áttörés idején az általa vezetett hadseregcsoport is jelentős sikereket ért el, az 1918. júniusi balsikerű offenzívát követően bűnbakká vált, és 1918 júliusában hadseregcsoporti tisztségéből is felmentették. Ekkor a grófi címmel vigasztalódhatott.

Conrad 1917. évi leváltásáig csaknem harmincegy hónapon át állt a háborús Monarchia vezérkarának élén, amely révén az első világháború leghosszabb ideig működő vezérkari főnöke volt az összes hadviselő felet tekintve. Utódjává Károly az erdélyi származású Arz Artúr tábornokot nevezte ki, amely lépéssel megkönnyítette az utat a különbéke-tárgyalások lefolytatásához. Arz azonban messze nem volt olyan „kaliberű” tábornok, mint elődje. A beosztása összesen tíz éve alatt mindvégig aktívan politizáló Conrad úgy vélte, hogy „a vezérkari főnöknek feltétlenül foglalkoznia kell a politikával, mivel ha ezt elutasítja, az felfogóképességének hiányát vagy a munkától való ódzkodást bizonyítja, […] tárgyalóasztal és csatamező a legszorosabban függ egymástól”, addig Arz erősen hangsúlyozta, hogy nem kíván politizálni. A későbbi események azonban azt igazolták, hogy szükség lett volna egy erősebben politizáló és az intrikákban is jártas vezérkari főnökre, különösen 1918 őszén, a Monarchia pusztulása idején.

Conrad személyes bukása végeredményben azt jelentette, hogy a Habsburgok utolsó stratégájaként katonai pályafutása vége egybeesett a Monarchia végzetével. Hosszas betegség után 1925-ben halt meg.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa