Történelem
Leonyid Brezsnyev szovjet vezető 40 éve halt meg
Ukrajnai munkáscsaládban született 1906. december 19-én (a régi orosz naptár szerint december 6-án) Kamenszkojéban (1936-2006 között Dnyiprodzerzsinszk), nemzetiségét a hivatalos dokumentumok ukránként, később oroszként tüntették fel. 1921-től a kurszki növényolajgyárban dolgozott, a technikum elvégzése után földmérő lett. 1931-től szülővárosában a kohászati főiskola esti tagozatára járt, miközben gyári fűtőként és lakatosként dolgozott. A kommunista pártba 1931-ben lépett be, 1935-től egy évig a hadseregben szolgált és hadnagyi rangban szerelt le. Ezután a dnyiprodzerzsinszki kohászati technikum igazgatója, az itteni kohászati vállalat mérnöke, majd a városi végrehajtó bizottság elnökhelyettese volt. 1937-ben lett főállású pártmunkás, 1939-ben megyei párttitkár. A második világháborúban politikai tisztként szolgált, egy ideig a későbbi pártfőtitkár Nyikita Hruscsov mellett.
A háborút vezérőrnagyként befejező Brezsnyev Hruscsov javaslatára megyei első titkárként folytatta a pártmunkát, négy év múlva a Moldáv Kommunista Párt KB élére került, 1952-ben az SZKP XIX. kongresszusán KB-titkárrá és a KB-elnökség póttagjává avanzsált. 1953-ban a szovjet hadsereg és a haditengerészet politikai főcsoportfőnökségének helyettes vezetője lett, s egyike volt annak a tíz tábornoknak, akik Sztálin halála után, 1953 júniusában letartóztatták Lavrentyij Beriját, Hruscsov javára döntve el a hatalmi harcot. 1954-ben Kazahsztánban lett a tagköztársaság kommunista pártjának másod- majd első titkára, 1956-tól az SZKP KB titkáraként az űrkutatásért felelt, 1957-ben beválasztották a párt legfelsőbb vezetőségébe, az SZKP KB elnökségébe.
1960-ban Hruscsov bizalmi embereként ő lett a kollektív államfői testület, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének az elnöke. Négy év múlva csatlakozott a Hruscsov megbuktatására irányuló szervezkedéshez, és a puccs sikere után ő lett az SZKP KB első titkára. Jóllehet társai átmeneti figurának szánták, a hatalmi harcok során háttérbe szorította potenciális vetélytársait és saját embereit ültette a kulcspozíciókba. Az 1966-tól főtitkári címet viselő, 1977-ben a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöki tisztét is visszavevő Brezsnyev konzervatív fordulatot hajtott végre, véget vetett a hruscsovi „olvadásnak”, a desztalinizációnak. Legfőbb támasza a minden reformot elvető, kizárólag hatalma és privilégiumai megőrzésére törekvő pártnomenklatúra volt, az állami irányítást a pártszervek döntéseinek engedelmes végrehajtójává fokozta le.
Brezsnyev már 1965-ben kijelentette, hogya Szovjetunió saját érdekövezetének tekinti a „baráti szocialista országokat”, és ha valamelyikükben veszély fenyegetné a szocializmust, az minden szocialista ország közös ügye.
A „Brezsnyev-doktrína” szolgáltatta az ideológiai alapot az 1968-as „prágai tavasz” katonai erővel történt eltiprásához, a fegyveres beavatkozás kis híján megismétlődött az 1980-as lengyelországi krízis idején.
Az 1960-as évek végére mélypontra jutottak a szovjet-kínai kapcsolatok, így amikor Washington a hetvenes évek elején kijátszotta a „kínai kártyát”, Brezsnyev lépéskényszerbe került. Richard Nixon amerikai elnök 1972-es moszkvai látogatása alkalmával aláírta az enyhülés éráját felvezető, a hadászati fegyverzetkorlátozásokról szóló SALT-I szerződést, majd 1979-ben Bécsben a SALT-II egyezményt. Brezsnyev ellátogatott az NSZK-ba, majd az Egyesült Államokba is, 1975-ben aláírta a helsinki záróokmányt. Ugyanakkor Moszkva továbbra sem mondott le a szocialista eszme terjesztéséről: Afrikában igyekezett befolyásra szert tenni, majd 1979-ben katonailag is beavatkozott Afganisztánban, kilátástalan fegyveres konfliktusba sodorva a Szovjetuniót.
A konzervatív, a reformoktól irtózó és megújulásra képtelen politika a stagnálás és a hanyatlás útjára lökte a Szovjetuniót. Egyre nyilvánvalóbbak lettek a gazdasági problémák, nőtt a technológiai szakadék a Nyugattal szemben, állandósult a hiány, eluralkodott a korrupció, a Brezsnyev-érát ezért nevezik a pangás időszakának. A pártfőtitkár-államfő egészségi állapota 1975-től egyre drámaibban romlott, többször is a klinikai halál állapotából hozták vissza, napi 2-3 órányi munkánál többre már nem volt képes.
Általános idegi-pszichikai gyengeségtől és agyi érelmeszesedéstől szenvedett, ráadásul a gyógyszerektől egyfajta narkotikus függése is kialakult.
A nyilvánosság előtt utoljára 1982. november 7-én jelent meg, több órán keresztül üdvözölte a Lenin Mauzóleum mellvédjéről a díszszemle felvonulóit. Az SZKP KB harmadik főtitkára három nappal később, 1982. november 10-én halt meg szívroham következtében, a hírt másnap jelentették be. Háromnapos nemzeti gyász után állami temetést kapott, sírja a moszkvai Kreml fala előtt található. A főtitkári poszton őt követő Jurij Andropov két évig, Konsztantyin Csernyenko egy évig volt hivatalban, őket 1985-ben a reformszellemű Mihail Gorbacsov követte, ám az általa elindított peresztrojka és glasznoszty sem volt képes megmenteni az összeomlástól a Szovjetuniót.
