Történelem
Tenger alá, magyar!
Száztizenegy éve annak, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia első tengeralattjárói szolgálatba álltak. A tengerészek egymás között csak vaskoporsóként emlegették a búvárhajókat, ugyanakkor az első világháború bebizonyította hasznosságukat: 117 hajót (220.121 BRT) küldtek hullámsírba – 8 tengeralattjáró elvesztése árán.
A Császári és Királyi Haditengerészet az európai nagyhatalmak közül utolsóként látott hozzá tengeralattjáró-flottillájának kiépítéséhez. Az első két hajóra (U–1, U–2) 1906. június 5-én adtak megrendelést a connecticuti Lake Torpedo Boat Companynak. A cég alapítója, Simon Lake igazi újító volt, tőle származnak az olyan ötletek, mint a lapos fedélzet, a búvárok indítására használatos zárható és elárasztható kamra az irányítótoronyban vagy a merülőlapátok számának kettőről négyre emelése, ami jelentősen növelte a hajók manőverezhetőségét.
Az Egyesült Államok haditengerészete ennek ellenére nem mutatott érdeklődést a tervek iránt, így a pénzszűkében lévő Lake Európában kezdett házalni. Először a cári Oroszországgal, majd a Német Császársággal és a Monarchiával is sikerült nyélbe ütnie néhány üzletet. A következő két búvárhajót (U–3, U–4) a Friedrich Krupp Germaniawerfttől rendelte be Ausztria–Magyarország, s további kettőre (U–5, U–6) kötött még szerződést a háború kitörése előtt a Holland Torpedo Boat Companyval.
A tengeralattjárókat 1909–11 között kettesével helyezték üzembe. A flottilla Pólában állomásozott. Parancsnoka előbb Erich Heyssler, majd 1912. február 1-jétől Thierry Ferenc sorhajóhadnagy volt. Utóbbi a Monarchia felbomlásáig felelt az U-hajókért és támaszpontjukért.
Bár a világháború későbbi szakaszában jelentős sikereket érnek majd el, annak kitörésekor csekély számuk miatt a cs. kir. búvárhajók kizárólag kikötővédelmi feladatokra voltak bevethetőek. Ausztria–Magyarország ugyanis nem volt képes ledolgoznia a hátrányát a nyugati hatalmakkal szemben. Bár, valljuk be, erre nem is volt esélye: a fellelhető források szerint 1905-ben a franciáknak 26 elkészült és 20 építés alatt álló, a briteknek 9 befejezett és 21 készülő tengeralattjárójuk volt. A német Germaniawerft a licenszelt tengeralattjárók gyártás-előkészítése mellett saját modelljein dolgozott, amelyekből később a Monarchia is rendelt.
Bécsben és Budapesten, ha lassan is, de felismerték az U-hajókban rejlő potenciált, és egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a hazai gyártókapacitás bővítésére.
1915-ig egyedül a Fiuméban működő Whitehead és Társa Torpedógyár volt birtokában a tengeralattjáró-építéshez szükséges tudásnak és felszerelésnek. Gróf Hoyos Edgár elnökletével megalakult 1915-ben a Magyar Tengeralattjáró-építő Rt.-t. Hamarosan az 1911-ben alapult Ganz és Társa Danubius Gép-, Vagon- és Hajógyár ugyancsak beszállt a búvárhajóiparba, és 1916-ban a Dunagőzhajózási Társasággal párhuzamosan megkezdte a budapesti termelést.
A Magyar Királyság területén a háború végéig összesen 13 tengeralattjáró épült, ez a flottilla teljes állományának fele, ha figyelmen kívül hagyjuk az U–14-et, ami egy zsákmányolt francia hajó volt.
Emellett és magyar kötődésük miatt érdemes megemlíteni Ulmanszky János, az U–1, az U–2, majd az U–10, a pozsonyi Passerár Orbán, az U–5 és az U–6, Holub József az U–21, U–22, valamint az U–27 és végül Csicsery László, az U–21 parancsnokának nevét.
Mint azt már fentebb említettük, szerény méretei ellenére a cs. kir. haditengerészet búvárhajói komoly sikereket értek el, jelentős veszteségeket okoztak az ellenségnek, és nem csak az Adrián!
Idővel kimerészkedtek a Földközi-tengerre is. Előfordult, hogy körbeportyázták Ciprust, eljutottak Egyiptom – akkori nevén Anglo-egyiptomi Szudán – partjaiig, majd megtankoltak a törököknél, hogy aztán visszatérjenek honi kikötőjükbe.
A békekötés után a flottilla megmaradt tengeralattjáróit a győztes hatalmak átvették és szétbontották. 1962-ben viszont véletlenül a nyomára akadtak az U–20 roncsainak. A hajót sikerült kiemelni, parancsnoki tornya pedig ma is látható a bécsi Hadtörténeti Múzeumban. Ennyi maradt egy parányi, de büszke flottillából.