A 66. évforduló margójára

Nyilván teljesen más a politika és a tudomány, de talán 2022. október 23-án érdemes röviden elemezni a nemzetközi összefüggéseket és azt is, hogy pontosan mit is akartak 1956. október 23-án a magyar fiatalok egy olyan demonstráción, amely szándéka szerint egyáltalán nem kívánt véres elégtételt venni az 1945 utáni eseményekért. Sőt még azt sem állíthatjuk, hogy a nyugati világhoz szerettek volna csatlakozni aznap a Debrecenben és Budapesten felvonuló fiatalok. Már a forradalom előtt Szegeden megalakuló, és a Magyar Dolgozók Pártjától független diákszervezet, a MEFESZ sem azért jött létre, hogy az angolszász világ érdekeit szolgálja.

A Budapesti Műszaki Egyetem diákjai 1956. október 22-én a szegedi gondolattól vezérelve alakították meg saját MEFESZ-szervezetüket és fogadták el azt a 16 pontot, amely egyetlen szót sem szólt arról, hogy mi a magyar fiatalság terve Magyarország esetleges nyugati orientációjáról, ugyanis nem akartak ilyen orientációt.

Egyszerűen „csak” egyenjogúság alapján szerettek volna politizálni, vagy inkább barátkozni Moszkvával és valamennyi nemzettel. Függetlenséget szerettek volna, miközben nem akartak visszatérni a Horthy-korszak politikájához. Valójában sokkal inkább egy harmadik utas Magyarország képe bontakozott ki a követeléseikből. Az eszükbe sem jutott, hogy visszaadják a vagyont az előző korszak képviselőinek vagy akár az egyháznak. Egyszerűen saját országot akartak, amely önállóan intézi a saját dolgait.

Ráadásul kompromisszumot is kínáltak a kommunista vezetésnek, a fiatalok pontosan tudták, hogy a maximum, ameddig elmehetnek anélkül, hogy bármilyen fasiszta vád érje őket az, ha Nagy Imre mellett, az ő érdekében is szót emelnek, és vele képzelik el a kibontakozást. Kezdetben a lengyel változásokat tartották irányadónak. Józanok és meglehetősen határozottak voltak.

Jelenlegi tudásunk szerint elmondhatjuk, hogy 1956 előtt az Amerikai Egyesült Államok hírszerző szervei egyáltalán nem vártak Magyarországon semmilyen megmozdulást. Az országot a szovjet érdekszféra olyan részének tekintették, amelynek lakói lényegében már behódoltak Moszkvának, és kénytelen-kelletlen elfogadták helyzetük megváltoztathatatlanságát.

Sem az angol, sem a francia politika nem számított arra, hogy Magyarország boríthatja a kommunista dominót. Ezen államok politikai vezetői csupán a végletekig kihasználták a helyzetet.

1956. október 22-én Sèvresben ült le egymással tárgyalni az izraeli, a francia és a brit delegáció, és egyeztették az egyiptomi invázió tervét. Tették ezt Nasszer egyiptomi elnök politikájára válaszként. Nem fogadták el, hogy az egyiptomi elnök egy önmagát függetlennek tartó ország vezetőjeként államosította a Szuezi-csatornát, majd szembefordult a nyugati hatalmakkal. Mindez sértette kereskedelmi érdekeiket, és megkérdőjelezte mind a brit, mind a francia nagyhatalmi elképzeléseket.

A sèvresi tárgyalásokon eltervezett katonai beavatkozást minél hamarabb el akarták kezdeni. A lengyel politikai válság miatt úgy érezték, hogy a Szovjetunió képtelen lesz érdemben beavatkozni Nasszer mellett. Már eldöntötték az ügyet, amikor megtudták, hogy időközben Magyarországon is kitört a felkelés a kommunista diktatúra ellen.

Nem az érdekelte őket, hogy ez mit is jelenthet a hidegháború szempontjából, nem mérlegelték a magyarok sorsát abban az esetben, ha beavatkoznak Egyiptomban, még örültek is a budapesti eseményeknek; azt gondolták, hogy immár teljesen nyugodtan lerohanhatják Egyiptomot. Ott hibáztak csak, hogy az elnökválasztási korteskampányba temetkező Amerikai Egyesült Államokat nem avatták be kicsiny, de annál komiszabb tervükbe. Bár ezt nem véletlen kerülték el, ők is tudták, hogy ilyesmit sohasem engedne Washington, hiszen a közel-keleti térséget is egyre inkább a saját hűbérbirtokának kezdte tekinteni.

Nyugat Európának az 1945 utáni új világrendben maximum támogatói, de nem kezdeményezői szerepet szántak.

Washingtonból nézve úgy vélték, elegendő, ha a britek és különösen a franciák örülnek annak, hogy az amerikai jelenlét nem engedi Németországot ismét katonai hatalommá cseperedni, miközben megvédik őket a kommunizmus pusztító ideológiájától.

Az amerikai külügyminisztériumnak egyáltalán nem tetszett az, hogy a magyar fiatalok többsége az osztrák semlegesség elérését tűzte ki célul. Pedig a zömmel huszonöt év alatti munkásfiatalok ezért vették fel a harcot azzal a kommunista államvédelemmel, amely Debrecenben már 1956. október 23-án – még a fővárosi összecsapások előtt – sortüzet vezényelt a fegyvertelen fiatalokra, majd Budapesten az időközben beavatkozó szovjet csapatokkal is ezért került sor fegyveres összetűzésekre.

Menjenek haza a ruszkik, ez volt az általános vélemény, de azt nem kiabálták, hogy jöjjön az amerikai hadsereg vagy a NATO. Persze azért reménykedtek, különösen 1956. november 4-e után, hogy az ENSZ-csapatok csak megérkeznek és megakadályozzák a szovjet hadsereg pusztításait, és esetleg Magyarország esélyt kaphat a függetlenségre.

Csakhogy az Atlanti-óceán túlpartjának politikai vezetése nem akart még egy Ausztriát. Stassen szenátor, Eisenhower elnök egyik tanácsadója felvetette ugyan ezt a lehetőséget mint megoldást, de Dulles külügyminiszter elutasította a Nemzetbiztonsági Tanács 1956. október 26-i ülésén. Stassen unszolására, az amerikai elnök kezdte megérteni a történelmi lehetőséget, de hiába kérte Dullest, 1956. október 27-én a külügyminiszter Dallasban megtartott beszédében kijelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem tekinti fegyveres szövetségeseinek az esetlegesen felszabaduló kelet-európai csatlós államokat.

Sem amerikai fegyverek, sem washingtoni katonai tanácsadók nem érkeztek Budapestre. Sőt semmilyen gazdasági vagy politikai szankciót nem terveztek a Szovjetunióval szemben. A kezdeti szankció csupán annyi volt, hogy 1956. november 4-e után nem mentek el a különböző nyugati országok diplomatái megünnepelni november 7-ét a szovjetek külképviseleteire. Legfeljebb nem ettek kaviárt és nem koccintottak pezsgővel, amúgy sem gondolom, hogy ennek annyira szűkében lettek volna, és ezután nekiestek a lényegében Moszkvát képviselő Kádár-rezsimnek az ENSZ Közgyűlésén.

Még azzal sem fenyegették meg Moszkvát, hogy a Nyugat beszünteti a két érdekszféra közötti enyhülési politikát; ám azért természetesen kifejezték tiltakozásukat a történtek miatt.

A magyar kérdés eközben évekig az ENSZ témája maradt.

Sokkal komolyabb jelzéssel bírt, hogy Hollandia, Spanyolország és Svájc sportolói nem mentek el az 1956-os melbourne-i olimpiára, mert nem akartak a szovjetekkel együtt szerepelni, miközben Magyarországon éppen tankokkal tiporják el a forradalmat.

Washington döntése azt jelentette, hogy Moszkvának kellett határoznia arról, hogy mit is kezd a magyar fiatalokkal. Magyarország megszállt ország volt 1945-től, ráadásul 1955 májusában az osztrák államszerződés megkötése, Ausztria semlegességének deklarálása, majd a szovjet csapatok onnan történő kivonását követően, fontos biztonsági láncszeme volt a szovjet politikának. A szovjet vezetők 1956. október 31-ig hezitáltak, és miután ráébredtek, hogy Nagy Imre nem tudja kezelni úgy a helyzetet, ahogy a Kreml szerette volna, léptek.

Csak hab volt a tortán a félresiklott szuezi beavatkozás, amelyet közösen ítélt el Moszkva és Washington. Kézfogásuknak köszönhetően a francia és brit politikai vezetők azonnal „észlelték” a magyar forradalmat és annak eltiprását. Akkor már érdekükben állt, hogy az ENSZ minél hamarabb tárgyaljon a magyar forradalomról. Inkább arról, mint Szuezről. Ez a tervük is megbukott, mivel Washington nem erőltette az ügyet. Megvárta, amíg saját fegyvertársai leszerepelnek Egyiptom kapcsán. Mi is lehetett pompásabb, mint figyelni az eltévelyedett szövetséges európai hatalmakat izzadni az ENSZ Biztonsági Tanácsában és a Közgyűlésben, amint elkönyvelik, hogy Amerika nélkül tehetetlenek. Az amerikai katonai erő pótolhatatlansága a biztonsági kérdésekben ismét alátámasztást nyert. Párizs és London megtanulhatta, hogy Washington nélkül nem tervezhet semmilyen katonai akciót. Ráadásul mindennek köszönhetően az erkölcsileg vesztes pozícióba került franciák és britek átadták a kezdeményezést Washingtonnak a magyar forradalom eltiprása ügyében.

Az Egyesült Államoknak nem kellett a független Magyarország, sokkal inkább egy érdekszférájához tartozó Budapestben gondolkodtak. Inkább vártak, és közben végignézték a megtorlásokat és Kádár János felemelkedését. Közben sajnálkoztak a történtek miatt, és amíg érdekükben állt, elítélték az új, de sok szempontból régi módszerekkel operáló kommunista Magyarországot. Lényegében néhány esztendőre befagytak Budapest és a nyugati világ diplomáciai kapcsolatai. Senki sem vállalta fel a harmadik világháború kockázatát egy európai mértékben is csekély lakosságszámmal rendelkező országért. A magyar fiatalok közül sokan eltávoztak az országból, őket kétségtelenül segítették a nyugati beilleszkedésben. Talentumuk, tettrekészségük komoly tőkét jelentett ott és örök hiányt eredményezett itt.

Az Amerikai Egyesült Államok példaként használta a külpolitikai kommunikációjában a magyar forradalom elfojtásának történetét, ami arra volt jó, hogy rámutasson a kommunizmus brutalitására és elnyomására, gyakorlatilag hidegháborús propagandaeszközként használta az esetet.

Ám ez nem azt jelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok végleg lemondott volna a régiót érintő terveiről. A szovjetek visszaszorítása és a csatlós államok azonnali felszabadítása helyett a kommunista államok fellazításában gondolkodtak. Azokat a kelet-közép-európai államokat jutalmazták, amelyek a szovjetekkel szemben politikai különbséget tudtak felmutatni. 1956 után ez volt a realitás, megjegyzem már 1956 előtt is. Bármilyen fájdalmas kimondani, de azt jól látták, hogy egy komolyabb beavatkozással a harmadik világháborút kockáztatták volna.

Inkább kivártak, hiszen az idő akkor nekik dolgozott. Más kérdés, hogy a nyugati közvélemény óriási felháborodással reagált a történtekre, és szimpátiájáról biztosította a magyar forradalmárokat. Eközben a nyugati kommunisták olyan mély krízisen mentek keresztül, amelyet sohasem tudtak teljesen kiheverni. A magyar 56 megásta a szovjet típusú kommunizmus sírját.

1956. november 4-e, a második szovjet beavatkozás után a magyar értelmiség is belátta, hogy valamilyen módon meg kell egyezni a Szovjetunióval. Legalább leálljon az értelmetlen és véres harc, legalább legyen többpártrendszer, legalább maradjon Nagy Imre. Mindezt úgy, hogy ne sérüljön Moszkva biztonságpolitikai érdekszférája. Kádár menjen, de kapjon biztosítékokat a Szovjetunió, hogy Magyarország némi függetlensége nem jelent semmilyen veszélyt. Nem lesz az első kihulló dominó.

Bibó István, Farkas Ferenc, Göncz Árpád és ifjabb Antall József a magyarországi indiai követség ügyvivőjén, Mohammad Ataur Rahmanon keresztül szerették volna indiai közvetítés segítségével megoldani a konfliktust. K. P. S. Menon az indiai nagykövetség moszkvai vezetője találkozott is velük, de segíteni ő sem tudott sokat. Legalább a magyar értelmiség ezt is megpróbálta.

A magyar kommunista vezetők között mindig akadt olyan, aki hezitálás és a magyarságra tekintet nélkül kiszolgálta Moszkva érdekeit. A Szovjetunió Kommunista Pártjának csak ki kellett választania az éppen legmegfelelőbb alanyt, és ilyen körülmények között a Szovjetuniónak nem is volt oka tárgyalnia a függetlenséget akaró Magyarország fiataljaival. Sem az amerikaiak, sem a saját belső politikai viszonyai nem kényszerítették engedményekre.

Magyarország 1956-ban nem volt független, csak szeretett volna az lenni, nem akart csatlakozni a nyugati fegyveres szövetséghez, csak a Varsói Szerződésből szeretett volna távozni. Nem akarta felszámolni valamennyi kapcsolatát Moszkvával, csak egyenjogúságra törekedett volna. Független országként szerette volna folytatni az útját a nemzetközi térben. Sajnos sem az idő, sem a körülmények nem voltak kedvezők. A hidegháború logikája nem tette lehetővé Budapest számára sem az osztrák, sem a jugoszláv, sem a finn modell megvalósítását.

Az 1945 után történtekért, amelynek lényeges momentumai a magyar 1956 és a csehszlovák 1968, utólag Moszkva is súlyos árat fizetett. Az 1989 utáni demokratikus átalakulás során, a kelet-közép-európai régió saját biztonságának zálogát immár nem a függetlenségben, hanem az euroatlanti integrációban vélte megtalálni. Ám ez már egy másik történet, amelynek hatásait nap mint nap tapasztalhatjuk.

A szerző VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa