Történelem
„Azért a víz az úr!”
Így volt ez New Yorkban 2001. szeptember 11-én, és így volt ez Magyarországon 2010. október 4-én is, amikor egy Ajka melletti hatalmas „zagytározó” (ezt a szót akkor egy ország tanulta meg) gátjának leomlása után az alumíniumgyártás melléktermékeként tárolt vörösiszap elárasztotta a közeli Kolontár felét, Devecser egyharmadát, és Somlóvásárhely olyan részeit, amik mélyebben feküdtek a tározónál. Több mint háromszáz ház vált lakhatatlanná, olyan mértékben, hogy nagy többségüket később le is kellett bontani. Az iszap majdnem 40 négyzetkilométeres területen okozott károkat, teljesen kipusztítva a Torna patak, és a Marcal nagyobbik részének élővilágát.
A vörösiszap nem egyéb, mint lúgos, maró sár, ami végzetes a földből sarjadó vagy a vizekben tenyésző élet számára. Ám 2010. október 4-én nem csak a növényzet vagy a halak pusztultak. Tízen váltak az áradat áldozatául, további 150 ember sérült meg súlyosabb vagy enyhébb módon. A vörösiszap az ember bőrére jutva először nem okoz fájdalmat. Fokozatosan fejti hatását, az égéshez hasonló sérülést okozva, és kezeletlenül vagy túl nagy testfelületre jutva ugyanúgy halálhoz vezet. És ez a halál ugyanúgy szörnyen kegyetlen, mint azoké, akik tűzben égtek meg.
Magyarországot ekkora természeti katasztrófa emberemlékezet óta nem sújtotta. A társadalom példás összefogásról tett bizonyságot; nem csak azok siettek a bajba jutottak segítségére, akiknek ez hivatali kötelességük volt. Az MLSZ-től az egyházakig, bankoktól kisebb-nagyobb cégekig mindenki beállt az adományozók közé. Még az éppen Magyarországon forgató Angelina Jolie és Brad Pitt is többmilliós befizetést tett a Vöröskereszt számlájára, jelentősen enyhítve ezzel a fedél nélkül maradottak gondjain. Hiszen sokan a szó szoros értelmében mindenüket elvesztették; a házukat, minden ingóságukat, a ruháikat és a cipőiket, az autójukat – még a kutyájukat vagy a macskájukat is.
Maga a kulcsesemény október 4-én déli 12.05 és 12.25 között történt, a 10-es számú zagytározó északnyugati sarkánál, ahol a tározó fala körülbelül húsz perc alatt omlott le. A tározóban – kimondani is sok! – ötmillió köbméter maró iszap volt, ebből legalább egymillió zúdult rá a környező tájra és településekre. Első áldozatai a falvak körüli földeken dolgozó vagy éppen oda igyekvő emberek voltak; nekik semmi esélyük nem volt kitérni az áradat elől. Az iszap utána tört be a falvakba, elárasztva az árkokat és a csatornákat, az utcákat, az udvarokat – és a házakat. Hogy ekkor hányan váltak áldozattá, azóta is kérdés, de legkevesebb öt-hat ember biztosan. Ekkor sérültek meg azok is, akik valamivel, esetleg napokkal később haltak meg, már a kórházakban.
Ettől függetlenül a helyszínre küldöttek közt általános volt a vélemény: ha mindez éjszaka történik, az elárasztott helyeken mindenki meghal.
A helyzet a legjobban károsodott Kolontáron a katasztrófa után is kritikus maradt, hiszen tartani lehetett a zagytározó falainak további omlásától. Október 9-én a falu teljes evakuálását rendelték el; a lakosokat, mintegy nyolcszáz embert, Ajkára szállították. Devecser lakosait is felszólították, hogy készüljenek a kiürítésre, erre azonban végül nem került sor.
A társadalom reakciója azonban nem merült ki a károsultaknak nyújtott segítségben. Egyértelmű volt, hogy a katasztrófát emberi hanyagság okozta, az emberek pedig, szerte az országban, felelősöket kerestek. A zagytározókat üzemeltető alumíniumipari cég vezetőjének nyilatkozata csak olaj volt a tűzre: ő ugyanis azt állította, hogy a vörösiszap nem veszélyes, nincsenek benne ártalmas anyagok. Az első súlyos sérültek ezzel egy időben már haldokoltak a kórházakban…
Ebben és a nagyipar képviselőinek számos nyilatkozatában az igazi, hamisítatlan kapitalista arrogancia szólalt meg, ráadásul felelősségről és annak vállalásáról hallani sem akartak. A károsultaknak családonként felajánlott százezer forintot gúnyos és felháborodott reakciókkal nyugtázták azok az emberek, akik egyik percről a másikra váltak nincstelen földönfutókká.
A katasztrófa híre bejárta a világsajtót, annál is inkább, mert vörösiszap-tározókkal hasonló még soha, sehol nem történt. Az első kérdés értelemszerűen így hangzott: kik a felelősök? Márpedig erre a kérdésre sokkal nehezebb volt válaszolni, mint hinnénk. A jog ilyenkor a vétkességet, a szabályokkal tudatosan vagy hanyagságból szembemenő döntéshozó és utasítást kiadó pozícióban lévő embereket keresi – azonban a legbonyolultabb bűnügyben is ritka az útnak az a kuszasága, amit az igazságszolgáltatásnak kellett végigjárnia, hogy eljusson a felelősökig, onnan pedig az ítéletig.
Elgondolkodtató és tanulságos, hogy a természetben okozott kár milyen láncreakció-szerűen terjed ki az élet szinte minden területére. Hiszen egy ilyen katasztrófa távolról sem „csupán” jogi szempontból problematikus, hanem elsősorban emberi szempontból fájó. Gazdátlanul maradt otthonok, lassú és kínos halálra ítélt háziállatok, a sárban elmerülő és felbukkanó tárgyak, iratok, fényképek; dolgos és tevékeny életek dokumentumai, amik most tönkremenve és hasznavehetetlenül hevertek a maró iszapban. Az alumínium-ipari cég működésének felfüggesztésével csaknem tízezer munkahely került veszélybe, a cég törvényszerűen bekövetkező fizetségképtelenségével pedig legalább dupla ennyi ember maradt volna jövedelem nélkül.
Ki tudja, talán a társadalom igazságérzetének akartak némi elégtételt adni azzal, hogy őrizetbe vették a cég vezetőjét, ugyanakkor az Országgyűlés pillanatokon belül elfogadta a honvédelmi törvény módosításaként, hogy katasztrófahelyzetben magáncégek is állami irányítás alá kerülhetnek. A katasztrófában kezdettől vétkesnek tartott cég így került közvetlenül a kormány irányítása alá; rövid leállás után azonban gondoskodni kellett az újraindításról, hiszen egyrészt több ezer munkahely, másrészt komoly világpiaci pozíciók kerültek veszélybe.
A perlés jellege szerint a jogi eljárások két részre oszthatók: egyrészt a közvetlen károsultak kártérítési pereire, másrészt a cég vezetői elleni büntetőperre. A károsultak között nem csupán magánszemélyek voltak: egyedül a MÁV 384 millió forintos kártérítési igénnyel lépett fel.
A büntetőperben végül – hiszen a gyanúsítottak és vádlottak köre fokozatosan bővült, illetve változott – tizenöt személy került a vádlottak padjára, a vád elsődlegesen halált előidéző gondatlan közveszélyokozás, illetve különösen nagy vagyoni hátrányt okozó közveszélyokozás volt.
Tény, hogy a rendőrségnek és az ügyészségnek, elsősorban pedig a büntetőbíróságnak példátlan feladattal kellett megküzdenie, hiszen ilyen vádpontokban, ilyen súlyos következményekkel járó cselekményekben még sosem kellett eljárniuk. Azonban bárhogy is nézzük: ez esetben a következmények nagyon is láthatók, a történtek rekonstruálhatók, a katasztrófához vezető események, illetve az egyes személyekhez köthető mulasztások pedig megállapíthatók voltak.
A bizonyítás eléggé széles körűnek tetszett: kilencvenegy oldalas volt a vádirat, a sértettek száma kétszázharminckettő, a tanúké százhuszonöt. A vád szerint a cég mérőműszerei már egy órával a gátszakadás előtt katasztrófahelyzetet mutattak, aminek ismeretében a környező falvak azonnali evakuálását kellett volna elrendelni, azonban hiányoztak azok a jelzőrendszerek, amik automatikus riasztást adtak volna az ügyeletes diszpécserek számítógépeire.
Azonban a bíróság kétségtelen joga a szabad mérlegelésre első fokon olyan ítéletet eredményezett, amely megint csak alapjaiban sértette a társadalom igazságérzetét: a több évig tartó büntetőper végén a vádlottakat felmentették. Az ítélet indokolása szerint ugyanis a terhükre rótt bűncselekmények már a kilencvenes években, a tározók falának építésekor elkövetett tervezési hibákkal megvalósultak.
A társadalom ismét felháborodott – az ügyészség ismét fellebbezett.
A kártérítési perek viszont eredményre vezetettek, és a fizetésképtelenné vált cég felszámolását kellett elrendelni. Magát a céget – elsősorban persze a munkahelyeket – azonban megmentették azzal, hogy teljesen állami tulajdonba került: egyedüli részvényese a Vagyonkezelő lett, adósságait átütemezték, és számos kedvezményben részesült.
Két évvel később a büntetőperben másodfokon eljáró Győri Ítélőtábla is meghozta immár jogerős ítéletét: a tizenöt vádlottból tíznek a bűnösségét állapította meg, a cégvezetőt és a műszaki szolgáltatási igazgatót pedig letöltendő szabadságvesztésre ítélte. Itt az ítéleti indokolás már jóval alaposabb, és számos szakértő megállapításainak figyelembevételét tükrözi: tételesen állapítja meg azokat a mulasztásokat, amiket a vádlottak elkövettek, mulasztásaikat pedig mindenki által érthetően, számokban és mennyiségekben kifejezhető módon vezeti le a velük ok-okozati összefüggésben álló katasztrófára. Helyesen látta meg a bíróság, hogy a katasztrófa elsődleges oka – bármilyen meglepő – nem a tározó falainak állapotában, hanem a benne tárolt vörösiszapnak az előírásoknak nem megfelelő összetételében keresendő.
A társadalom igazságérzete valamennyire megnyugodott – a vádlottaknak pedig végképp nem volt más választásuk, mint az ítéletben való megnyugvás…
Ha csak egy pillantást is vetünk az átszakadt tározó korabeli képére, szinte törvényszerűen támad bennünk a nehezen leküzdhető szorongás. A méretekben és a látható következményekben van valami fenyegetően nem evilági; mintha a pokol kapuját látnánk, ami most nem lángokkal, hanem maró, lúgos sárral tör világunk elpusztítására, létünkre és üdvösségünkre.
E mellett valahogy jelentéktelennek tűnik minden – valójában nagyon is húsba vágó – emberi érdek és sérelem, jog és törvény, szabály és előírás. Hiszen itt van tíz elveszett emberélet, több mint háromszáz megsemmisült otthon, sok-sok hektár legalább harminc évre hasznosíthatatlan termőföld, marsbéli tájjá vált rétek, erdők, patakok, lankás domboldalak.
Van-e olyan törvény, ami újra életre keltené őket? Van-e olyan bírói ítélet, ami feltámasztaná a halottakat? Bűnhődhet-e bármelyik vétkes úgy, hogy az feledtessen bármilyen fájdalmat vagy veszteséget?
Elgondolkodhatnánk ezen. Mert biztos vagyok benne, legalább ott, a tározó gigantikus, de hasznavehetetlenné omlott falai alatt mindenki megértette: mi emberek építhetünk emlékműveket akár a hatalomnak, akár az erőnek, akár az igazságnak – azért „A víz az úr!”
A szerző író, jogász