Merénylet a Farkasodúban

Ha az Adolf Hitler elleni merénylet sikerül, hamarabb ér véget a második világháború, rengetegen megmenekülhettek volna, és minden valószínűség szerint ma Európa térképe is másként nézne ki. De hát nem sikerült. Pedig ha egy összeesküvés már eljut odáig, hogy a merénylő meghúzza a ravaszt, beindítsa a robbanószerkezetet vagy akár a „célszemély” poharába vagy tányérjába csepegtesse a mérget, akkor már tényleg csak a merénylő ügyetlensége vagy az óriási szerencse mentheti meg a kiszemelt áldozatot. Adolf Hitler esetében az utóbbiról beszélhetünk. Ha belegondolunk, az életét kizárólag annak köszönhette, hogy merénylői elfeledkeztek egy alapvető szabályról: robbantásos merényletnél a detonáció pillanatában a robbanószerkezet és a kiszemelt áldozat között lehetőleg semmi ne legyen. Márpedig a Führer és a neki szánt robbanóanyag között a robbanás pillanatában bizony volt valami, egy nagy kiterjedésű, vastag, keményfából készült asztallap. Négyen így is meghaltak, ám akit a robbanásnak el kellett volna érnie, könnyű sérülésekkel megúszta. A háború folytatódott, és 1945 májusáig csak Németország havonta átlagosan félmillió embert veszített halottakban és sebesültekben – a betegeket, az eltűnteket vagy a fogságba esetteket már ide sem számolva.

Pedig az összeesküvést, a hatalomátvételt és a merényletet is igazi német alapossággal tervezték meg. Végső soron a merénylők kizárólag az asztallappal és annak talapzatával nem kalkuláltak.

1944 nyarára, különösen a szövetségesek júniusi, normandiai partraszállása után, legalább az, hogy a háború már nem megnyerhető, minden józanul gondolkodó német számára világossá vált. Nyugaton az angolszász, keleten a szovjet erők megállíthatatlanul nyomultak előre, és az sem lehetett kérdés, hogy győzelmük időpontja „csupán” a Németország részéről még feláldozható emberi és anyagi tartalékok nagyságának függvénye. Ekkor azonban Németország még mindig elég erős volt ahhoz, hogy ne feltétel nélkül tegye le a fegyvert, és ne egyoldalú diktátumoknak engedelmeskedjen. Ezt a lehetőséget pedig reálisan mérték fel azok, akik mindent egy lapra téve elhatározták, hogy Adolf Hitlert félresöpörve megsemmisítik a náci rendszert, és különbékét kötnek a nyugati szövetségesekkel. Törvényszerű volt, hogy ezek az emberek a hadsereg tisztjei közül kerüljenek ki, hiszen ők harcoltak a frontokon, ők dolgoztak a vezérkari térképek felett, és a valóságtól egyre inkább elszakadó náci vezetőkkel ellentétben ők voltak leginkább tisztában az ország és a hadsereg reális állapotával. Ők tudták, hogy a „jetzt oder nie” pillanata Németország számára is elérkezett.

Mindezt persze Hitler is érzékelte, de egészen más aspektusból. Már 1943-ban kiadta az utasítást, hogy készítsenek akciótervet arra az esetre, ha Németországban bármi a náci rendszert veszélyeztetné. A tervnek az Unternehmen Walküre (Valkűr-hadművelet) fedőnevet adták, és legfőbb kidolgozói éppen azok voltak, akik aztán a Hitler elleni összeesküvés élére álltak: Henning von Tresckow tábornok és beosztottja, Claus Schenk von Stauffenberg ezredes.

Nem lehet véletlen, hogy a kispolgári származású Hitler által leginkább averzióval kezelt, arisztokrata származású katonatiszteket találjuk a náciellenes összeesküvés élén. Ez volt az a réteg, amelynek a Nyugat-európai elittel való kapcsolatai eleve megvoltak – „csak” fel kellett őket melegíteni.

Ennyi évtized távolából nézve maga az összeesküvés sajátos vegyüléke volt a katonás szervezettségnek és alaposságnak csakúgy, mint a személyes bizalmon alapuló rögtönzésnek. Amíg a merénylet megtörtént, milliószor lebukhattak volna – miután a merénylet kudarcot vallott, pillanatok alatt le is buktak. A főszervező Von Tresckow nem épített ki a civilekre jellemző „konspirációs hálózatot”, egy parancsuralmi szervezetben erre nem is volt szükség. Egyszerűen megvoltak a megfelelő emberekre bízandó konkrét feladatok, amik végrehajtása után az összeesküvők megszerezhették volna a hatalmat. Ki tudja, talán éppen ez az oka, hogy a konspiráció minden szálát a mai napig sem sikerült kibogozni?

Claus Schenk von Stauffenberg az arisztokrata német tisztek archetípusának nevezhető. Nem szalonkatona: Lengyelországban, Franciaországban, majd Észak-Afrikában harcolt, utóbbi helyen súlyosan megsebesült, jobb kézfejét, bal kezének két ujját és bal szemét veszítette el. Bár csupán harmincöt éves volt, sebesülésére tekintettel minden további nélkül nyugdíjaztathatta volna magát, de ő tovább szolgált, harctéri szolgálatra azonban már nem volt alkalmas. A németországi tartalék haderő vezérkari főnökeként egy idő után lehetősége nyílt hetente részt venni olyan helyzetértékelő megbeszéléseken, amelyeket a Führer jelenlétében tartottak. Állítólag többször is megpróbálta eltenni láb alól Hitlert – bekalkulálva a lehetőséget, hogy ő sem éli túl a merényletet – azonban vagy a hely, vagy az időpont nem volt megfelelő, illetve a hosszú ideig szintén célpontként kezelt Himmler és Göring már nem igyekeztek mindig jelen lenni a Führer megbeszélésein.

Ami 1944. július 20-án történt – néhány már soha ki nem bogozható részletet leszámítva – nagyrészt a valóságnak megfelelően ismert a történészek és a történelem iránt érdeklődők előtt.

Von Stauffenberg ezredes azon kevesek közé tartozott, akik motozás nélkül juthattak át a Kelet-poroszországi Rastenburgban lévő vezéri főhadiszállás (Wolfschanze – Farkasodú) többszörös védelmi gyűrűjén. Déli tizenkettő körül érkezett meg az I. védelmi gyűrűn belüli területre, ahol több, hirtelen beállt változással is szembesülhetett: Mussolini látogatása miatt a megbeszélést félórával előbbre hozzák, illetve a nagy meleg miatt a tanácskozást nem a földalatti bunkerek egyikében, hanem egy fából készült barakképületben tartják meg.

E pillanattól két tényező dolgozott Stauffenberg ellen: az idő és a helyszín. A merényletre való felkészülés ideje jelentősen lerövidült, a lökéshullámokkal szemben csekély ellenállást mutató barakkfalak pedig számottevően csökkentették a Hitlernek szánt robbanóanyag hatását. Márpedig Stauffenberg két bombával jött a helyszínre, az egyiket ő, a másikat segédtisztje, Von Haeften főhadnagy hozta, hétköznapi irattáskákban. Az ezredes egy ismerős tiszt szobájába kérezkedett rendbe hozni magát és inget cserélni, ennek örve alatt hozta működésbe a táskájában levő bomba időzítőjét, segédtisztje pedig a másik bomba élesítésébe kezdett.

Ellentmondásosak az információk arról, miért csupán az ezredes bombáját sikerült élesíteni, mindenesetre fél egy után két perccel Von Stauffenberg csupán az ő, egykilós robbanóanyagát tartalmazó irattáskával lépett a tanácskozóterembe. A későbbi tanúvallomások szerint teljesen nyugodt volt, félelemnek vagy idegességnek nyomát sem mutatta.

Ebben a barakkban volt az a bizonyos, stabil tölgyfatalapzaton álló keményfa asztal. Az ezredes pár perc után rutinszerűen az asztallap alá csúsztatta a táskáját, aztán újabb pár perc múlva egy előre megbeszélt telefonhívás miatt elegánsan kisétált a teremből.

A történelmet és az emberi sorsokat alakító titokzatos erők azonban tovább működtek. A Hitlerhez lehető legközelebb elhelyezett táskát – miután kétszer is elbotlott benne – az egyik résztvevő arrébb csúsztatta, így már nemcsak az asztallap, hanem az asztallapot tartó egyik vastag tölgyfatalapzat is Hitler és a robbanóanyag közé került.

Stauffenberg és segédtisztje már legalább kétszáz méterre voltak a barakktól, amikor 12:42 perckor a bomba felrobbant. Autóval hajtottak kifelé, de az első övezet területéről nem akarták kiengedni őket. Az ezredes azonban nem veszítette el a lélekjelenlétét, és határozott fellépésével elérte, hogy szabadon távozhassanak. Utólag sokan kifogásolták, hogy nem győződtek meg a merénylet sikerességéről (vagyis Hitler haláláról), ez azonban meddő okoskodás. Nekik minél hamarabb kellett Berlinben lenniük, idejük és alkalmuk sem lett volna részletes informálódásra.

Márpedig a teremben tartózkodó huszonnégy ember közül négyen haltak meg, kilencen megsebesültek, közülük ketten súlyosan. A többi könnyebb sérüléseket szerzett, és volt olyan is, aki teljesen sértetlen maradt. Közéjük tartozott Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának vezetője. Állítólag ő szabadította ki Hitlert a törmelék alól, és támogatta ki a barakkból. Hitlernek mindkét dobhártyája beszakadt, jobb karja kificamodott, a tarkóján megpörkölődött a bőr, a lábából pedig faszilánkok tucatjait kellett eltávolítani. Azonban semmiféle igazán súlyos sérülést nem szenvedett, sőt, cselekvési képességét még időlegesen sem veszítette el. A merénylet kudarcot vallott.

Felesleges részleteznünk az ezt követő bosszúszomjas ámokfutást, amiben a lehető legélesebben körvonalazódott a náci rendszer ördögi természete. Közel ötezer embert végeztek ki – ez már csak azért is dermesztő szám, mert ennyien messze nem vettek részt az összeesküvésben, még a bármilyen szinten beavatottakkal együtt sem. Ahogy ez a diktatúrákban lenni szokott, sokan most találtak alkalmat arra, hogy leszámoljanak rivális személyekkel, sőt szervezetekkel. Tudomásunk szerint a merénylettel kapcsolatban letartóztatott személyek utolsó csoportját 1945. április 29-én kellett volna kivégezni, de szerencsére ők már megmenekültek.

Amúgy a hatalom reakciója villámgyors volt: Claus Schenk von Stauffenberg ezredest még aznap elfogták, és nem sokkal éjfél után végezték ki a Hadügyminisztérium Benderblock nevű részlegének udvarán. Von Treschkow tábornok a keleti fronton egészen a szovjet állásokig ment, az ellenség golyóját várva. Ők azonban nem lőttek, a tábornok így a saját fegyverét használta önmaga ellen.

Amúgy a résztvevők magatartása az emberi természet legszínesebb palettáját mutatja számunkra, az önfeláldozó hősiességtől az elvtelen taktikázáson át a minősíthetetlen gyávaságig. Hely és idő sincs mindezt részletezni, azt azonban láthatjuk, hogy sorsuk szempontjából szinte közömbös volt emberi magatartásuk minősége. Örök tanulság, hogy az ördögi rendszerek darálóiba esett emberek számára alig-alig van menekvés.

Lassan nyolc évtizede kérdés, hogy a sikeres merénylet mennyiben befolyásolta volna a háború menetét. Hiszen az összeesküvők csupán a nyugati hatalmakkal kötendő békében gondolkodtak, a szovjetekkel szembeni fegyverletétel meg sem fordult a fejükben. Márpedig joggal feltételezhetjük, hogy a nyugati szövetségesek semmiképpen nem mennek bele egy különbékébe, ez katonai és politikai szempontból is akár katasztrofális lehetett volna számukra.

Azonban a deportálások leállítása és a haláltáborok felszámolása mindenképpen a feltételeik között szerepelt volna. A félmilliós magyarországi zsidóságot éppen ez időben kezdték Auschwitzba szállítani, a deportálások leállításával ők mindenképpen megmenekülnek. Ahogy a később porrá bombázott német városok – gondoljunk akárcsak Drezdára – sem jutottak volna lakosaikkal együtt a pusztulás sorsára, és a rengeteg fiatal katona sem veszett volna oda.

Ez a fránya volna valahogy mindig a hiábavalóság és a tehetetlenség dühét kelti az emberben…

Ami azonban biztos: a Hitler elleni összeesküvés és merénylet egyértelművé tette a nyugati – sőt a szovjet – szövetségesek előtt, hogy Németországban, de még a német hadseregben sem mindenki náci, ahogy a német népet sem szabad automatikusan egy kalap alá venni a nácikkal. Nagy vérontások idején a kis eredmények is életeket menthetnek, márpedig hisszük, hogy minden élet számít. Ha Stauffenberg ezredes és társai legalább ezt az eredményt elérték, áldozatuk már nem volt hiábavaló.

(A szerző jogász, író)