Tora, tora!

A történelmi eseményeket alakító tények szentek és sérthetetlenek, azokat önkényesen kezelni, pláne meghamisítani: bűn. Azonban a megközelítés iránya mindig szabadon választható meg. Ez a nyolcvan évvel ezelőtti tragédia is megközelíthető egy olyan ösvényen, amire az eltelt évtizedekben eléggé óvakodtak rálépni a kutakodók.

A döntéshozók felelősségéről beszélek.

Márpedig ha Pearl Harbort pusztán történelmi eseményként nézzük, akkor nagyon hamar beleütközünk a felelősség kőkemény és megkerülhetetlen falába. Mert a döntések amerikai részről egy hatalmas hadiflotta szinte teljes megsemmisülését, japán részről pedig egy megnyerhetetlen háborúba való belépést és az ezzel járó mérhetetlen áldozat meghozatalát készítették elő, a végén az emberiség történelmének első (remélhetjük-e, hogy utolsó?) atomtámadásával.

A második világháború előestéjén Japán már évek óta vívta a maga háborúját Kínában és a Csendes-óceánon, törvényszerűen veszélyeztetve a brit és az amerikai érdekeket. Válaszul Amerika már 1940 elején áthelyezte a térséghez karnyújtásnyira lévő Pearl Harborba hatalmas erőt képviselő csendes-óceáni flottáját – Japán erre 1941 júliusában megszállta Francia-Indokínát (a mai Laoszt, Kambodzsát és Vietnamot), ezzel már egyértelműen a közelgő támadást készítve elő. A már addig is az embargó eszközét alkalmazó Amerika erre beszüntette a Japánba irányuló olajszállítást. Japán így kőolaj-importjának kilencven százalékát elveszítette.

Az ország kényszerhelyzetbe került. Vagy megegyezik Amerikával, vagy saját erőből szerez meg olyan területeket, amelyek elegendő kőolajjal látják el. Tódzsó Hideki miniszterelnök kabinetje az utóbbit választotta. A további csendes-óceáni hódításokhoz azonban megkerülhetetlen volt a konfrontáció Amerikával. Az iszapbirkózáshoz hasonló tárgyalásokat folytatták ugyan az Egyesült Államokkal, de közben mozgósították flottájuk csapásmérő egységeit, és a tengerészeti légierőt.

Talán meglepő, de a Pearl Harbornál lezajlott katonai akció lényegének megértéséhez egy tőlünk időben nagyon távol élt ember, Szun-ce kínai tábornok művének tanulmányozása szükséges. Ő írta a hadviselés tudományának azokat a valóban általános és időtlen törvényeit tartalmazó könyvet, ami Európában és Amerikában éppen a második világháborút követően vált ismertté, Ázsiában azonban immár kétezer-ötszáz éve forog közkézen. A háború művészete című könyvről van szó, amiben (bárki meggyőződhet róla!) valami egészen lélegzetelállítóan aktuális módon tárja elénk a hadviselés gazdasági, stratégiai és politikai kérdéseit, az ember szinte el sem hiszi, hogy egy két és fél ezer éves művet lapozgat.

Szun-ce könyvét persze betéve ismerték a japán katonai vezetők. Amikor 1941. december 7-én hajnalban a Tora! Tora! kódszóval megindított támadásra adtak parancsot, pontosan tudták, hogy akciójuk A háború művészetének Támadás tűzzel című fejezetének pontos tükre. No meg szem előtt tartották azt az elvet is, amit Szun-ce a támadás ideális körülményeiről írt: a támadás olyan legyen, mint amikor malomkő esik az üres tojáshéjra. Olyan volt.

Érdekes, hogy sokak szerint ez volt az a pillanat, amikor a tengeri hadviselésben már nem a hajó, hanem a légierő vált főszereplővé. Ezt a támadást semmiképpen nem lehetett volna ennyire hatékonyan kivitelezni egy „klasszikus” tengerészeti akcióval. Pearl Harborban a kevésbé sebezhető, minden célt pillanatok alatt elérni és megsemmisíteni képes repülőgépek kulcsfontosságúak voltak a győzelem elérésében.

A híres Zerók többfunkciós géppé alakított falkája két hullámban támadott, a torpedóvető repülőgépekkel együtt. A 183 gépből álló első hullám pár perccel reggel nyolc előtt a kikötő központjában levő Ford-szigetet kezdte bombázni, ahová a hírközlési és logisztikai egységek nagyrésze települt. A torpedóvető repülőgépek követték őket, és nem kellett sokat célozniuk.

A sűrűn álló csatahajók között igazi aratást végeztek, volt olyan hajó, amibe tucatnyi torpedó csapódott. Ekkor érte a halálos találat az Arizona csatahajót is, amely 1400 fős legénységéből 1177-et rántott a mélybe, a parancsnokkal együtt. A bombázógépek eközben támadást intéztek a bázis repülőterei ellen, ahol az egymás mellett álló amerikai repülőgépek között szintén hatalmas volt a pusztítás.

A második hullámban több tucatnyi zuhanóbombázó érkezett, ezek adták meg a kegyelemdöfést azoknak az amerikai hajóknak, amelyek valami csoda folytán még úszóképesek maradtak. Alig ütköztek ellenállásba, mélyen berepültek a kikötő területére, a szó szoros értelmében karnyújtásnyira kerülve célpontjaikhoz. Ott, de már út közben is elpusztítottak mindent, amit tudtak.

Nem kellett sokkal több egy óránál, és a csendes-óceáni amerikai flotta egy hatalmas rakás, égő és füstölgő ócskavassá vált. A repülőket közvetlenül irányító Nagumo tengernagy nem küldött harmadik hullámot. A csatahajók elpusztításával ő megvalósulni látta a célt: az indokínai japán hadműveleteket a közeljövőben nem fogja akadályozni az amerikai haderő. Indulhat Japán rohama az olajért.

Az amerikai emberveszteség 2403 halott volt, a 65 japán halottal szemben, anyagi értelemben pedig egy teljes hadiflotta időleges megsemmisülése állt 29 elveszített repülőgéppel szemben. A ráeső malomkő szétzúzta az üres tojáshéjat.

Így immár a magunk mögött hagyott Apokalipszis égő roncsai fényében kanyarodhatunk vissza a felelősség kérdéséhez.

Amerikai részről felelősöket kizárólag a katonák között kerestek. Elsősorban Husband Kimmel tengernagyot, a flotta főparancsnokát, illetve a szárazföldi hadseregtől Walter Short tábornokot, a Hawaii szárazföldi és légi védelméért felelős parancsnokot vették elő, felróva nekik, hogy nem vették komolyan a háborús veszélyt, és nem hoztak megfelelő intézkedéseket a támadás pillanatában. Bizonyították ugyan, hogy sem megfelelő információk, sem megfelelő eszközök nem álltak rendelkezésükre a kritikus pillanatokban, illetve intézkedéseik teljes összhangban álltak az általuk ismert helyzettel, de mindkettőt leváltották és elmarasztalták. Az amerikai szenátus csak 1999-ben, posztumusz rehabilitálta őket, és adta vissza rangjukat.

Japán részről? Tódzsó Hideki miniszterelnököt – aki eredetileg a japán hadsereg tábornoka volt – valóban nevezhetjük elsőrendű felelősnek, ami azonban nem Pearl Harborral kezdődött. Ő elsősorban az általa követett agresszív, törvényszerűen az Amerika elleni háborúba is torkolló vezetői magatartásáért felelős. Tódzsó az egész csendes-óceáni térséget japán befolyási övezetnek tekintette, és e szerint is alakította a japán politikát. Így politikai értelemben is ő a legfőbb felelőse a Pearl Harbort ért támadásnak, amit amúgy sem Japán katonai vezetésének, sem közvéleményének jó része nem tartott büszkeségre okot adó akciónak.

Japán vereségekor Douglas McArthur tábornok személyesen adta ki ellene az elfogatóparancsot. Tódzsó hiába kísérelt meg öngyilkosságot (mellkason lőtte magát), életben maradt, és az ellene folytatott per után felakasztották. Neki nem adatott meg tehát a tiszteletre méltó halál kiváltsága, nem eshetett el a harctéren, és nem végezhette el a rituális szeppukut. Röviden fogalmazva azt kapta, amit megérdemelt.

Emberi szempontból Jamamoto Iszoroku tengernagy, az egyesített japán flotta főparancsnoka felelőssége a leginkább tanulságos. Jamamoto kezdettől ellenezte a német szövetséget és az Amerikával való konfrontációt. Amerikai kötődései – két évet járt a Harvardra, illetve Washingtonban japán haditengerészeti attasé volt – nyilván érzelmileg is befolyásolták, de elsősorban erkölcsi érzékére hagyatkozva alakította ki e meggyőződését, amit egész életében hangoztatott.

Ennek ellenére őt tartották legalkalmasabbnak a Pearl Harbor elleni támadás kidolgozására. Katonaként nem mondhatott nemet, és a feladatot igyekezett a lehető legjobban elvégezni. Így vált az első számú „levadászandó” bűnbakká az amerikaiak szemében, akik nem felejtettek. A titkosszolgálat információi alapján 1943 tavaszán az amerikai légierő az első adandó alkalommal lelőtte a gépet, ami szemleútra vitte. Később megállapították, hogy Jamamoto nem a zuhanásban vesztette életét, a repülőgépét olyan golyózáporral árasztották el, ami már jóval előbb végzett vele.

Nagumo Csúicsi admirálist, aki Pearl Harbor idején a repülőgép-hordozókból álló flotta parancsnoka volt, erkölcsi vagy politikai szempontból tulajdonképpen érdemleges felelősség nem terheli. Amerikai kötődései neki is voltak, és sokan úgy tartják: a Jamamotónak tulajdonított megjegyzés, hogy ezzel a támadással csak az alvó amerikai óriást ébresztették fel, valójában tőle származik. Nem volt az öncélú rombolás híve, így amikor a csatahajók elpusztításával teljesülni látta a hadműveleti célt, nem küldte támadásra a harmadik hullámot.

Őt is a harctéren érte a halál, 1944-ben. Amikor belátta, hogy nem képes megvédeni Saipant az amerikai inváziótól, főbe lőtte magát. Létezett egy direktíva a japán hadseregben, ami elfogadhatónak tartotta az öngyilkosságnak ezt a módját, ha nincs idő a harakiri elvégzésére.

Halál és szerencsétlenség egymás hegyén-hátán, a felelősség kérdése is kipipálva. Az emberben mégsem szűnik a frusztráció, ami az ilyen tragédiák megismerése után gyötri. Megszünteti-e mindezt a bosszúszomjasan felébredő óriás igazságos háború után kivívott győzelme? Enyhít-e rajta, hogy Japán embervesztesége a háború végére már épp az ezerszeresére rúgott Pearl Harbor amerikai emberveszteségének? Aligha.

Az önmagát kínáló számtalan kérdés között mindig elsikkad a legkézenfekvőbb: tessék mondani, semmiképp nem lehetséges, hogy a százezernyi és milliónyi, személy szerint teljesen vétlen ember, akinek a sorsát az ilyen események döntik el, nyugodtan élhesse végig az életét, betöltse a küldetést, amivel állítólag valamennyien erre a világra érkezünk, és ne a lövészárkokban, a zuhanó repülőgépekben, vagy az égő hajók gyomrában végezze?

A megválaszolhatatlan kérdések közül alighanem ez a leg-elkeserítőbb.

Szun-ce az egyik tanítványának egyszer azt mondta, hogy nincsenek megválaszolhatatlan kérdések, csak idő kell hozzá, hogy felokosodjunk a válaszhoz. Tábornok úrnak jelentem: Pearl Harbor óta háromnemzedéknyi idő telt el. És semmivel nem lettünk okosabbak.

A szerző jogász, író