Tiszt, elzászi, zsidó

Az akkor már negyedszázada elveszített Elzász-Lotaringia Németországtól való visszavételéről Franciaország sosem mondott le. Bármi, ami a hadsereget érintette, különös figyelem középpontjában állt. A számos ok közül ez volt az egyik, amiért Dreyfus kapitány – aki elzászi zsidó családból származott - ügye azonnal az érdeklődés és a napi politika középpontjába került. Alfred Dreyfus addigi pályafutása egyszerre volt hétköznapi és szokatlan. Hétköznapi, mert szívós munkával és fegyelmezett életvitellel küzdötte fel magát a francia hadsereg vezérkarába, tüzértisztként pedig a bourges-i pirotechnikai iskola igazgatóhelyettesi székébe. Többek között ez az intézmény volt letéteményese a tüzérségi fejlesztéseknek, amelyek a vezérkar közvetlen irányítása és ellenőrzése alatt álltak.

A vezérkartól pedig egyre-másra kezdtek eltünedezni olyan tervrajzok, amelyek döntően a tüzérség korszerűsítésével álltak kapcsolatban. Amikor aztán a hátrasiklá­sos, hidraulikus fékes, 120 mm-es löveg műszaki leírásai tűntek el, a kémelhárítás teljesítési kényszerhelyzetbe került. Hogy ez mekkora veszélyt jelent mindenfajta eljárás alaposságára és törvényességére egy végigszenvedett 20. század után, aligha kell magyarázni…

Ekkor vált végzetessé Dreyfus pályafutásának szokatlan oldala: a kapitány ugyanis izraelita vallásúként határozta meg önmagát, és ezt saját kézírásával fel is tüntette a személyi lapján. Dreyfus így kevés zsidó származású tiszttársa között is kívülálló maradt, hiszen legtöbbjük kikeresztelkedett volt. Dreyfus azonban zsidó maradt, noha nem volt különösebben vallásos, és a hit előírásait sem tartotta valami következetesen.

Az áruló utáni nyomozás logikusan indult ki abból, hogy a tervrajzokat vezérkari tiszt szolgáltathatta ki. Logikusan szűkítette a gyanúsítható személyek körét, és logikusan épített egy olyan bizonyítékra is, amelyet egyenesen a német katonai attasé irodájának szemétkosarából (a takarítónőkkel akkoriban senki nem törődött…) szerzett meg a francia kémelhárítás.

Ez egy összetépett, de aprólékos munkával ismét összeállított „bordereau” – afféle kísérőirat – volt, amire felírták azoknak a dokumentumoknak a listáját, amelyeket egy, az attasénak átadott irat tartalmazott. Ebben szerepelt a hidraulikus fékes löveg tervrajza és műszaki leírása is. A következtetés megint csak logikus volt: a bordereau az áruló keze írása és bizonyíték arra, hogy ennek a tüzérségi fejlesztésnek az adatait is átadta a németeknek.

A megoldás önmagát kínálta: a vezérkar tisztjeinek kézírását ösz-­ sze kell hasonlítani a bordereau-n szereplővel. Akié megegyezik a kísérőiraton lévő kézírással – az az áruló.

Szembeötlő a kellő alaposság hiánya, a bizonyítási kényszer mindig együtt jár a bizonyítékok elsietett értékelésével. Dreyfus gyanúsításához elég volt, hogy a nyomozással megbízott főtiszt a személyi lapok szemlézésénél elérkezett a kapitány kartonjához és első látásra megállapította, hogy a bordereau-n és a személyi lapon szereplő kézírás megegyezik. A Francia Bank írásszakértője kétnapos vizsgálat után kijelentette, hogy a két kézírás nagyon hasonló, de nem azonos. A kémelhárítás írásszakértője, Alphonse Bertillon már elévülhetetlen érdemeket szerzett személyazonosító rendszerének feltalálásával. Ő egyértelmű szakvéleményt adott: a bordereau-n szereplő írás Dreyfustól származik.

Alfred Dreyfus századost 1894. október 15-én letartóztatták.

A nyomozást nem úgy indították, hogy már a személyi lapokat kipróbált írásszakértővel vizsgáltatják meg, noha ezen a speciális képzettségen múlt a megoldás, az eljárás kudarca első pillanattól kódolva volt az első nyomozati cselekmény e hiányosságában. Addigra azonban tönkrement egy ember élete, helyrehozhatatlan károkat szenvedett egy család élete, és végleg elmérgesedett Franciaország és Németország viszonya.

Elsikkadt továbbá egy elsőrendű körülmény, az indíték vizsgálata. A kémkedésnek szinte mindig anyagi indítékai vannak, az információknak alaposan meg lehet kérni az árát. A nyomozás ilyenkor nem véletlenül terjed ki a gyanúsított anyagi helyzetére és életvitelére. Ha véges anyagi lehetőségekkel költekező életmódot folytat – szinte biztosan megvan a „hunyó”. Dreyfus azonban gazdag családból származott, hatszázezer frank magánvagyona volt, és abszolút szerényen élt: nem kártyázott, nem nőzött, nem ivott. Nem voltak költséges szórakozásai, nem élt nagy társasági életet. A házkutatás semmiféle terhelőt nem talált. Dreyfusra, családjára és kapcsolataira mindvégig, elítélése után is ráállt a titkos­szolgálat, ellenőrizték mozgásukat, levelezésüket – de soha semmi kompromittálót nem találtak.

Márpedig Dreyfust elítélték, az ügy összetettségéhez képest igen rövid idő alatt: 1895. január 15-én. Ítélete életfogytiglani száműzetésre szólt.

Közben Georges Picquart alezredes került a kémelhárítás élére, aki alaposan elgondolkodott azon, amit fentebb írtunk, és hamar utánajárt, van-e bármi nyoma a német kémhálózatban Dreyfusnak. Nem volt. Sőt, utánanézett, hogy más országoknak kémkedett-e Dreyfus. Az eredmény ismét negatív lett.

Eléggé pontos elképzelései voltak a valódi árulóról, és amikor a német katonai attasé papírkosarának további ellenőrzésekor más név is felmerült, azonnal elrendelte szoros megfigyelését. Az ille­tőt Ferdinand Walsin-Esterhazy-nak hívták, és őrnagyi rangban szolgált. A részben magyar hangzású név ne tévesszen meg bennünket, született franciaként a magyarsághoz semmi köze nem volt. Bár alighanem az Eszterházyakhoz sem.

Ami pedig az életkörülményeit és a személyiségét illeti: nos, Esterhazy lump volt és kártyás, jellemtelen és megbízhatatlan. Nyilvánosházakba és ópiumbarlangokba járt, szeretőket tartott, de gyakran időzött bordélyokban is. Messze jövedelmén felül költekezett, noha gazdag feleségére nem számíthatott, az őrnagynak még megterhelhető ingatlana sem maradt. A fél világnak tartozott, mégis szinte minden éjjel más lebujban dőzsölt. Személyiség és indíték tekintetében tökéletesen beleillett a képbe, amit Picquart felvázolt magának az árulóról. Ezzel az emberrel valami nem volt, nem lehetett rendben.

Elrendelte Esterhazy kézírás-mintájának beszerzését, továbbá szoros megfigyelését. Hamarosan rajtakapták Esterhazyt, ahogy egy irattal a hóna alatt belép a német követségre. Amikor kijött, semmi nem volt nála. Az írásszakértők is egyértelmű szakvéleményt adtak: a bordereau-n szereplő kézírás azonos Esterhazyéval.

E pillanattól kezdve Picquart alezredes elvileg biztosra mehetett – gyakorlatilag viszont éppen az ellenkezője történt annak, amit remélt. Állásából elbocsátották, aztán ugyanabba a katonai börtönbe került, ahová annak idején Dreyfus. Amikor 1898. január 13-ának reggelén a börtönbe vitték, akkor jelent meg a L’Aurore-ban Émile Zola, a világhírű francia író cikke: J’Accuse! – Vádolom!

A cikket másnaptól minden jelentős francia sajtóorgánum közölte.

A világtörténelem leghíresebb újságcikkéről beszélünk.

Írásként is mestermű, de tartalmában több annál: egy állampolgár vádolja az állam és a hadsereg magas rangú tisztségviselőit szándékos bűncselekménnyel a Dreyfus-ügyben a legnagyobb nyilvánosság előtt. Elszántsága vetekszik a kamikazék halálra szántságával, aki írta, pontosan tudja, minek teszi ki magát, ennek ellenére abszolút biztos a dolgában. Próbálkozása az utolsó, kétségbeesett kísérlet, hogy felrázza a társadalmat egy égbekiáltó igazságtalansággal szembeni tudatlanságból és közönyből. Zola feltárja Felix Faure köztársasági elnök előtt, hogy a hadsereg vezetői rég tudnak Dreyfus ártatlanságáról, rég ismerik az erre mutató bizonyítékokat, de nem akarják tudomásul venni, hogy Franciaország árulója nem egy zsidó, hanem a hadsereg egy kitűnő társadalmi kapcsolatokkal rendelkező, de megkérdőjelezhető jellemű és anyagi helyzetű keresztény, arisztokrata tisztje.

„Egy társadalom, amely ilyen mélyre süllyed, el fog bukni!” – áll a hátborzongató jóslat Zola fejtegetései után, és alighanem ez találta leginkább szíven a porosz–francia háború letaglózó vereségétől még mindig kába franciákat.

Távirati stílusban írom le a következményeket, amelyek egyáltalán nem mindenben idomulnak sem az itt ismertetett tényekhez, sem az igazságérzetünkhöz.

Émile Zolát is bíróság elé citálták, majd egy év börtönre ítélték, az író hamarosan Angliába emigrált.

Ferdinand Walsin-Esterhazy szintén bíróság elé került, de felmentették – aztán csalással és sikkasztással ismét megvádolták, ráadásul egy közeli rokonát csapta be, és ezért már elítélték. Sajátos módon szintén Nagy-Britanniába menekült, ahol aztán elmondta, hogy ő az áruló: elsősorban azért, mert gyűlöli a franciákat.

Hubert Henry ezredes, Picquart helyettese és utódja a kémelhárítás élén, miután bevallotta, hogy bizonyítékot hamisított a Dreyfus-ügyben, ugyancsak börtönbe került, ahol tisztázatlan körülmények között öngyilkos lett. Dreyfus kapitányt hazahozták az Ördögszigetről, újratárgyalták az ügyét – de nem mentették fel teljes körűen. A köztársasági elnök azonban kegyelemben részesítette, és elsősorban Picquart további szívós munkájának köszönhetően teljes rehabilitációt nyert, rangját visszakapta, és a Becsületrenddel is kitüntették.

Georges Picquart ismét börtönbe került, aztán ismét szabadlábra helyezték, rehabilitálták, ezre­des, majd tábornok lett, később hadügyminiszter.

Franciaország tehát nem süllyedt és nem bukott el, szembe tudott nézni önmagával, előítéleteivel, gyarlóságaival, és legyőzte őket. Győztesen vívta meg az első világháborút is, vérrel véve vissza a németektől Elzászt - mégsem velük bánt el a legkegyetlenebbül. A Zola világhírű cikkét megjelentető L`Aurore egykori főszerkesztője sokat tudna erről mesélni.

Georges Clemenceaunak hívták.

Az utókor pedig elgondolkodhat, mennyire sebezhető és tökéletlen minden emberi intézmény. Ki tudja, tán valami isteni kódolás rejtőzik az állam és az igazságszolgáltatás idegrendszerként szétágazó sejtjei közt, hiszen ezekben mindig ott dolgozik valamiféle öngyógyító mechanizmus, ami igyekszik orvosolni mindazt, amit az emberi ostobaság vagy gonoszság elrontott. Ez a titokzatos erő azonban nem az emberi lét szűkre szabott kereteit tartja szem előtt, nem emberi mértékkel méri az időt. Talán ezért kéne lehetőség szerint az evilági igazságszolgáltatás terminusai­val mérni a határidőket.

A bécsi Hofburg ebédlőterme, ahol Ferenc József minden hétköznap együtt ebédelt legközelebbi munkatársaival és beosztottaival, mindig is úgy funkcionált, mint afféle „nem hivatalos hírek nem hivatalos fóruma”. Az uralkodó a Dreyfus-ügy kezdete táján egy közös étkezéskor tőle szokatlanul magasra emelt hangon kijelentette: – Kétségtelen, hogy Dreyfus ártatlan! Aki ott volt – és egyik sem volt akárki – hallhatta, és nyugodtan el is hihette. Ferenc Józsefet nem a francia kémelhárítás informálta… Az ügy szereplői közül, talán valamiféle elégtételként, Alfred Dreyfus élt a legtovább: hetvenhat évesen halt meg, 1935-ben. A Montparnasse-temetőben áll a sírboltja, amelyben immár a szenvedéseiben mellette mindvégig kitartó családtagjai is nyugszanak.

A szerző jogász, író