Hunyadiak, Corvinok

A konferenciákról legtöbbször kissé unalmas és kissé tudálékos, nálunk valami oknál fogva mindig idősebb öregurak ugyanilyen (kissé unalmas és kissé tudálékos), felszólalásai jutnak eszünkbe, amik semmi különösebb újdonságot nem tartalmaznak – cserébe viszont jó hosszúak. Ám itt nem voltak sem unalmas, sem hosszadalmas előadások. Már a helyszín is magával ragadó: a felújított, nemzedékek óta először látogatható Román Csarnoknál egy ilyen konferenciának méltóbb helye aligha lehetne.

Az előadók olyan országokból jöttek, amelyek történelmében szerepet játszottak a Hunya­diak. Volt török – ez nem meglepetés –, cseh (ez sem az), de volt olasz és albán, volt lengyel és erdélyi is. Kicsit mégis furcsa volt szemlélni ezt a sokaságot, hiszen a Hunyadiakat elsősorban magyar vonatkozásban tanították nekünk. Tudtuk, hogy külföldön is viseltek háborúkat, és dinasztikus kapcsolataik fél Európát behálózták. Ám itt valami egészen másféle dimenzióban láthattuk őket.

A Hunyadiak mertek nagyok lenni. Hiszen a nagyságot elsősorban merni kell, bátorság kell hozzá. Bátornak kell lenni ahhoz, hogy nemet mondjunk egy méltatlan helyzetre, főképpen pedig bátorság kell az elhatározásokhoz, amelyek a nagyság felé törnek, de mindig magukban hordozzák a bukás és megsemmisülés veszélyét is.

Rengeteg ember volt a világtörténelemben, aki öncélúan tört a nagyságra, a hatalomra, az uralkodásra. Ám éppen a Hunyadiak a legmarkánsabb ellenpéldái a Napóleonoknak vagy a Sztálinoknak. A Hunyadiak számára kezdettől létezett egy felsőbbrendű, minden egyéni ambíciót maga mögé utasító eszme: a haza üdve.

Ők ezért, a számunkra nem is olyan rég még megfoghatatlannak és elvontnak beállított eszméért követték el minden mesterkedésüket, vívták meg minden csatájukat, érték el minden sikerüket. Vizsgáljuk bár a legtüzetesebben, szemléljük bár a legkritikusabban: az ő részükről nem látunk, nem találunk más indítékot. A hatalom, a gazdagság, az uralkodás számukra mind-mind csupán eszköz volt. A nagyság – a hazát szolgálta.

Vajon honnan jöttek ők? Hiszen Hunyadi János addig ismeretlen családból került több megye főispáni székébe, aztán Erdély vajdája és Magyarország kormányzója lett. Bár jól tudjuk: nem társadalmi állása jelent neuralgikus problémát, hanem a nemzetisége. Erről remek és sok újat is mondó előadások hangzottak el – bár csak a lehetőségek ismertetését célozhatták, a megoldás igénye nélkül. Az intézet Archeogenetikai Kutatóközpontja vezetőjének ígérete szerint a DNS-vizsgálatok eredményei mondják ki a végső szót. Akkor minden bizonnyal megtudjuk, hogy ez a család délszláv, román vagy szimplán „csak” magyar eredetű volt-e.

Tudjuk, sokan lélegzet-visszafojtva várják az eredményt, pedig az semmin sem fog változtatni. A Hunyadiak eddig is a Kárpát-medence és Közép-Európa népeié voltak, és ezután is azok maradnak.

Nézzük inkább egy másik aspektusból. Az ő erényeik e népek legjobb tulajdonságait hordozták, azokét, amelyek fél évezreddel ezelőtt a megsemmisülés árnyékában össze tudtak fogni, és egyesíteni tudták erőiket. Tudtak-e bátrak, és önfeláldozók lenni? Képesek voltak-e a legragyogóbb intellektuális erényeket felmutatni? Volt-e erejük felülkerekedni a legreménytelenebb helyzeteken – és ha kellett, a saját végzetükön is? Ebben a Hunyadiak végképp egységesek a mögöttük álló népekkel. Nincs miért versengenünk.

Érdekes, hogy a határvédő szisztéma ismertetésénél a fiatal török előadó használta először Hunyadi Jánosra a „rendkívüli” jelzőt. Hiszen a törökök az ő remek védelmi rendszerét másolták le, ráadásul erre éppen Hunyadi sikeres harcai miatt volt szükségük. Ez a védővonal legalább négyszáz kilométeres volt, több tízezer harcra kész fegyverest igényelt, várai állandó karbantartásra szorultak, és akkor még nem beszéltünk az emberek kvártélyozásáról, ellátásáról, felfegyverzéséről és gyakorlatoztatásáról.

Márpedig Hunyadi mindezt döntően a birtokai jövedelméből fedezte – az ország érdekében. Bele sem merek gondolni, mekkora kiadásokkal járt mindez. Nagyságrendjét tekintve (bár minden hasonlat sántít) talán az amerikaiak afganisztáni katonai jelenlétének költségeivel lehetne összemérni. Csak hát az közpénzből ment.

A nándorfehérvári csatáról, Hunyadi legnagyobb gőzelméről és életének betetőzéséről külön előadás szólt. Ideje volt, hiszen a csatából szinte csak a diadalmas befejezést ismerjük, az egyszerű katonák önfeláldozó küzdelmét és a fővezér briliáns hadmozdulatait alig. Hunyadi János a nándorfehérvári diadal után talán a sors kegyeként halhatott meg munkáját bevégezve. A kegyelem is relatív dolog. Abban az időben ez annak számított.

Egy nemzet kollektív tudata képes ráérezni a megfelelő döntésekre. Hunyadi fia, Mátyás királlyá választása törvényszerű volt. Egyfelől nem volt helyette jobb, másfelől a nemzet (érthetjük akár a mai értelemben) valami titokzatos oknál fogva biztos volt a képességeiben. Ezekben nem is csalódott. Mátyásban történelme egyik legnagyobb uralkodójára lelt. A konferencia előadásai sok rétegét mutatták be egyéniségének és uralkodásának, szerencsére nem ragadva le a sematikus ábrázolásnál.

Mátyás nem pusztán „igazságos” vagy „törökverő” volt, hanem stratégiai gondolkodó, akinek világos elképzelései voltak arról, hogyan kell megbirkóznia a hatalmas feladattal, amit őrá osztott a történelem. A török veszély végzetes mivolta, az ország és a nép megvédésének szándéka a legjobbat hozta ki Mátyásból: rekordidő alatt szilárdította meg a belső viszonyokat, és imponáló önbizalommal építette ki külföldi kapcsolatait. Az előadásokból megismerhettük az albánokkal (Szkander béggel), a csehekkel, a lengyelekkel, az olaszokkal és az oroszokkal kapcsolatos diplomáciai manővereit, szövetségeskereső törekvéseit.

Talán éppen itt látszik a legvilágosabban Mátyás politikai zsenije. Tevékenységének e területe sem volt idáig ismerős számunkra, de pontosan felismerte a természetes szövetséges (albánok, délszlávok), a hátát erősítő szövetséges (csehek, lengyelek, oroszok) és a stratégiai szövetséges (olaszok és a Havaselve) közti különbségeket. Hogy mennyire kézben tartotta a magyar diplomáciát, abból is látszik, hogy minden levelét maga diktálta, és elküldése előtt mindig, mindet átnézte. Valamennyi fellelhető levelét még mindig nem adták ki magyarul, ám éppen a konferencia egyik előadója dolgozik ezen a nehéz, de igen szép feladaton.

Bármilyen kritikusan szemléljük, Mátyás uralkodói műve egységes, kerek egész. Nem tudhatjuk, mi lett volna, ha nem hal meg 47 évesen, de joggal hihetjük: amit abban az időben uralkodó és politikus elérhetett, azt ő elérte. Egyetlen téren nem volt sikeres: dinasztiát nem tudott alapítani, egyik főrangú felesége sem szült neki gyermeket.

Mátyás azonban nem lett volna Mátyás, ha nem viszi keresztül akaratát. Egy boroszlói német polgárlány, Edelpeck Borbála ajándékozta meg fiúgyermekkel, akinek már a neve – nagyapja nevét kapta, a Jánost – azt sugallta: a nagy uralkodó benne látta trónjának örökösét és művének folytatóját. Mátyás Besztercebányán bocsátott házat és megfelelő személyzetet a rendelkezésükre, és gondoskodott az időközben törvényesített és a Corvin családnevet kapó, 1473 tavaszán született királyi fiúsarj megfelelő neveltetéséről.

Legyünk őszinték: a fiatal Corvin Jánosról készült, valószínűleg leghitelesebb portré nem egy erőtől és egészségtől kicsattanó, sokkal inkább egy láthatóan beteges fiatalember vonásait őrzi. Ez év januárjában a Magyarságkutató Intézet munkatársainak alkalmuk nyílt a horvátországi, lepoglavai pálos kolostorban levő sírját felnyitni, a csontokon vizsgálatokat végezni, illetve azokból DNS-mintát venni. Már első látásra is egyértelműnek tetszett, hogy a medencéjén és a combcsontján látható elváltozások miatt egész életében sánta volt. Egy ilyen testi fogyaték mindenképpen akadályozott a kiteljesedésben egy olyan embert, aki Hunyadi János unokája és Mátyás király fia volt…

Nem tudhatjuk, tehetség vagy lelki nagyság pótolta-e a fogyatékosságával járó hátrányokat, mert a források meglehetősen szegényesek. Volt ő bosnyák király, szlavón herceg – ezek leginkább egy királyi vérből származó ifjú afféle „dekorációs” címei voltak. Talán a horvát báni cím jelenthetett volna számára tényleges hatalmat és mozgásteret. Azonban gyanítható, hogy gyenge egészsége rányomta bélyegét arra az időre, amelyben politikai és katonai ambícióit megvalósíthatta volna. Ám rövid életében is felmutatott egy őseit idéző bravúrt: 1501-ben serege élén felmentette a kulcsfontosságú Jajca várát a török ostrom alól.

Ekkor azonban Corvin Jánosnak már csak két éve volt hátra. Alig 31 évesen, 1504 őszén halt meg, és az általa felújított és megerősített lepoglavai pálos kolostorban temették el. Három gyermeke közül egyik sem érte meg még a kamaszkort sem.

Hunyadi János, Hunyadi Mátyás és Corvin János életében ott láthatjuk a magyarok és a közeli népek számára létfontosságú történelmi család felemelkedésének, tündöklésének és elenyészésének minden nagyszerű és minden elszomorító állomását.

Persze egy fél évszázadot felölelő, eseményeiben és egyéniségeiben egyformán gazdag időszakról beszélve a bőség zavarával küzdünk, sokféle történet kikerekedett, sokféle értékelés elhangzott a konferencián. Amiben viszont az előadók teljességgel egységesek voltak, az – nyugodtan kijelenthetjük – az elismerés, sőt a csodálat. Azért is értékes ez, mert összebeszélni biztosan nem volt alkalmuk, ahogy „parancsba” sem kaphatták előadásaiknak ezt a világosan észrevehető attitűdjét. Úgy látszik, akinek valóban alkalma nyílik közelről és hitelesen megismerni a Hunyadiakat, az nemzetiségétől és egyéb beállítottságától függetlenül is csodálni fogja őket – ha van bátorsága ezt bevallani, ha nincs.

Ki tudja, talán ebből az elismerésből néhány szikra nekünk, mostani magyaroknak is jut. Hiszen győzelmeik a mi győzelmeink, bátorságuk a mi bátorságunk, legendájuk a mi legendánk is. Mintha tetteik és egyéniségük ismere­tében mi, a Hunyadiak harcosainak távoli utódai is kicsit többnek éreznénk magunkat. És az a legcsodálatosabb, hogy bármi lesz a DNS-tesztek eredménye, ez örök időkre így is marad.

A Magyarságkutató Intézet pedig céljához és hivatásához méltó, remek munkát végzett. A Hunyadiak büszkék lennének rájuk.

A szerző jogász, író