Königgrätz, 1866. július 3. – a legtanulságosabb csata

Érdekes és tanulságos dolog, hogy egy számunkra Isten háta mögötti cseh kisváros határában éppen százötvenöt éve vívott csata hogyan lehetett történelmünk egyik kulcseseménye, amely hosszú időre eldöntötte nemzetünk sorsát. „Elsőnek” titulálni egy eseményt sosem hálás feladat, de ebben a csatában alighanem első ízben fordult elő, hogy a jobb stratégia és taktika, a jobb fegyverek és a jobb kiképzés együtt döntöttek emberek ezreinek élete és két birodalom jövője felett. Hiába esett maga a csata 1866-ra, több vonatkozásban már mintha a 20. századot látnánk. Sajnos, a veszteségek tekintetében is.

Európa a német egység megteremtésének lázában égett, azonban Poroszország és a Habsburgok érdekei sajátos módon különböztek egymástól. A poroszok a Habsburg, az osztrákok a porosz vezetést nem voltak hajlandók elfogadni a létrehozandó egységes német állam élén. Így ezt a csatát a Porosz Királyság és az Osztrák Császárság hadserege vívta; az utóbbi fél és az évszám ismeretében a magyar érintettség egyértelmű.

Még inkább, ha az osztrák parancsnok (bár korrektebb, ha azt mondjuk: a császári északi hadseregcsoport főparancsnoka) nevét megemlítjük: Benedek Lajos, soproni születésű császári táborszernagy. Ha óriási többségünknek e név sem ismerős, ne csodálkozzunk. Benedek táborszernagy is egy azok közül, akik méltatlanul kerültek ki a nemzeti emlékezetből. A magyar érintettség azonban ugyanígy megtestesül a névtelen katonák tömegeiben, hiszen magyar ezredek, magyar katonák is harcoltak ott. Méghozzá bátran, becsülettel – és hatalmas veszteségeket szenvedve.

Nem jellemző, hogy az efféle írásokban „túlragozzák” a történelmi eseményeket befolyásoló technikai tényezőket, esetünkben azonban ez megkerülhetetlen. Hiszen a német egység még létre sem jött, de a Porosz Királyság már élen járt a fegyverek fejlesztésében. Hamar megértették, hogy a lovasság – hatalmas nimbusza ellenére – lassan a múlté. Amit az idő tájt egy feltörekvő országnak fejlesztenie kellett, az a tüzérség, és a gyalogság volt. Méghozzá úgy, hogy mindkettőnek megbízható és minél gyorsabban használható fegyverei legyenek. A königgrätzi csata sorsát ezek a fegyverek döntötték el.

Az első sokk azzal érte az osztrákokat, hogy a porosz mozgósítás egészen fergeteges iramban zajlott. A hatékonyabb hadszervezet és az alaposabb adminisztráció ehhez éppúgy hozzájárult, mint a vasútvonalak csapatszállításra való használata. A Habsburgok birodalmát hidegzuhanyként érte, hogy Poroszország szó szerint napok alatt telepített három önálló hadsereget az északnyugati, csehországi határára. Ám csodálkozásra nem adtak időt: Helmuth von Moltke tábornok seregei átlépték a határt, és gyors előrenyomulásba kezdtek Prága és – gyaníthatóan – Bécs felé.

Tudnunk kell, hogy Benedek Lajos táborszernagyot tiltakozása ellenére nevezték ki a poroszok ellen küldött északi hadseregcsoport főparancsnokává. A hét évvel azelőtti solferinói csata egyik hőseként valóban bátran és okosan harcolt, azonban soha nem titkolta, hogy egy ilyen feladatra nem tartja magát alkalmasnak. Más kérdés, hogy a császári vezérkarban ki lett volna alkalmas erre. Hiszen a kortársak szerint ezekre az élemedett hadfiakra leginkább az volt jellemző, hogy még mindig az előző háborúkat vívták…

Benedek pontosan látta, hogy az osztrák hadsereg mekkora hátrányban van a poroszokkal szemben. A huzagolatlan csövű puskákat már lecserélték ugyan a sokkal messzebbre hordó és pontosabb huzagoltakra, ezek azonban változatlanul elöltöltő fegyverek voltak, és percenként legfeljebb két-három lövésre voltak képesek. Megfelelő tűzerőt így csak az állva, zárt alakzatban sortüzeket leadó gyalogsággal lehetett biztosítani. Csak hát ez a bizonyos gyalogság nem csak lő – lőnek rá is.

Hogy az ellenség sortüze mennyi áldozatot szed a zárt alakzatban, fedezék nélkül felálló gyalogság sorai közt, nem kell magyarázni. Az osztrák „Stoßtaktik” (rohamharcászat) döntő eleme változatlanul a szuronyroham volt, ami tulajdonképpen az ellenség közelharcra kényszerítése úgy, hogy minél gyorsabban minél közelebb kerüljünk hozzá. A roham azonban az ellenséges tűznek leginkább kitett területen zajlik; hogy ez a taktika is mekkora veszteséggel jár, mindenki tudja, aki látott már háborús filmet.

A poroszok ezzel szemben hátultöltős és szerelt lőszerrel (tehát a lövedéket, a lőport és a gyújtót egybeszerelve) működő, egylövetű puskákat használtak, amivel egy jól kiképzett katona percenként akár hét lövést is leadott. Moltke tábornokról nem véletlenül neveztek el annyi utcát a német nyelvterületen. Felismerte, hogy nem elég a fegyverek korszerűsítése; egyúttal az alkalmazott harcászaton is változtatni kell.

Megszűntek a zárt harcrendek, a lövészek nyitott harcrendekbe bontakoztak szét, a harcászat alapegysége a zászlóalj vagy osztály helyett a rajvonalban küzdő század lett, a katonáknak pedig megengedték, hogy a fedezékek takarását kihasználják a harctéren, puskájukat pedig bármilyen testhelyzetből kilőhették. Méghozzá – köszönhetően az akkor legkorszerűbb fegyvernek – megsemmisítő golyózáport zúdítva az ellenségre. A Moltke-féle gyalogsági taktika fontos eleme volt, hogy átengedte az ellenségnek a harcászati kezdeményezést, felismerve, hogy a tűzgyorsaság és tűzerő növekedése mindig a védekező félnek kedvez.

A csehországi helység, amelynek határában megütközött egymással a porosz és az osztrák hadsereg, az akkori Königgrätz helyett ma inkább Hradec Králové néven ismert.

Benedek táborszernagy Moltke gyors előrenyomulását látva békekötést javasolt Ferenc Józsefnek, de az uralkodó az erők összevonására és döntő csata vállalására utasította. Ma már tudjuk: a vereség kódolt volt, bár távolról sem csak azon múlott, hogy a katonák melyik végén dugták a lövedéket a puskacsőbe. A táborszernagyot később eleget okolták a kudarcért, a nem megfelelő stratégiáért, a csapatok hibás felállításáért. Pedig ő csak a korszerűtlen fegyverzethez törvényszerűen igazodó korszerűtlen stratégiát és taktikát volt kénytelen alkalmazni, amivel ott és akkor már nem lehetett megverni a Porosz Királyság hadseregét.

A poroszok „menetből” támadtak, három irányból közelítve meg az osztrákokat. Moltke tisztában volt technikai fölényével, sejtette, hogy a csata emberi számítás szerint az osztrákok visszavonulásával, akár menekülésével fog végződni. Optimizmusa azonban jó ideig indokolatlannak bizonyult: Benedek többnemzetiségű katonáinak bátorsága és fegyelmezettsége nem hagyott kívánnivalót maga után. Moltke tervei szerint három hadserege csaknem egy időben támadott volna, a frissiben létrehozott híradós alakulatok azonban nem álltak a helyzet magaslatán. Így a csata reggelén, 1866. július 3-án csak egy hadsereg indult támadásra.

Hiába voltak az osztrák tüzérség lövegei korszerűtlenebbek a poroszokéinál, a tüzérek értették a dolgukat. Össztüzükkel megállították és visszavetették az ellenséges gyalogságot, a poroszok csak a Swiepwald nevű erdős magaslaton tudták megvetni a lábukat. Úgy látszik, az ilyen erdős magaslatok minden idők minden háborújának minden csatájában baljós, de annál fontosabb szerepet játszanak. Nehéz őket elfoglalni – visszafoglalni pedig még nehezebb. Ugyanakkor mindkét fél számára létfontosságú lehet a birtoklásuk.

Márpedig Königgrätznél ez az elátkozott erdős magaslat követelte mindkét féltől a legtöbb áldozatot. A poroszok itt már teljes hatékonysággal használhatták az új puskát és az új gyalogsági taktikát, és a magaslat visszafoglalására küldött osztrákok rohamai egymás után omlottak össze. A vészesen fogyó időnél csak a porosz támadás második hulláma volt kíméletlenebb, hiszen a magaslatért harcoló megtizedelt osztrákokat a kora délután meginduló második porosz hadsereg gyalogsága és lovassága is oldalba kapta.

Aznap Benedek alighanem egyetlen maradéktalanul helyes döntése a visszavonulás elrendelése volt, hiszen csak az időben és indokoltan kiadott parancs sze­rinti visszavonulás nem szokott menekülésbe torkollni. Márpedig Benedek ezzel a paranccsal két legyet ütött egy csapásra: beszüntette a Swiepwald reménytelen ostromát, valamint megakadályozta, hogy a visszavonuló osztrák csapattesteket bekerítse és megsemmisítse az időközben harcba vetett harmadik porosz sereg, amelyet Moltke éppen ezért küldött az osztrákok hátába.

Az osztrák tüzérség ismét remek munkát végzett, kitűnően vezetett tüze és a megfelelő helyzetekben alkalmazott zárótüze rengeteg bajtársukat mentette meg a haláltól vagy a fogságba eséstől.

Persze nem eleget. Sajnos a gyakorlatilag azonos, kétszázezres létszámú seregek veszteségei egészen más nagyságrend szerint oszlottak meg. A poroszok „mindössze” ezerkilencszáz halottjával és hatezer-nyolcszáz sebesültjével szemben az osztrákok ötezer-hétszáz halottja és nyolcezer-négyszáz sebesültje állt. Az osztrákok veszteségeit növelte a csaknem nyolcezer eltűnt és a huszonkétezer hadifogoly. Hiába küzdöttek bátran és kitartóan, a jobban kiképzett, jobb fegyverekkel harcoló és jobban vezetett ellenséggel szemben bizony megalázó vereséget szenvedtek.

Benedek megtette, amit megtehetett: seregének menthető részét megmentette. Győzelmet azonban hiába vártak tőle. Márpedig azt vártak. Ferenc József egyetlen fiának, a később tragikus sorsú Rudolf trónörökösnek édesanyjához írt magyar nyelvű leveleiben érezhetjük át azt a megrendülést, amit a Habsburg Birodalom élt át azokban a napokban. A nyolcéves trónörökös fejében nyilván még nem születhetett reális kép a csatáról, a „birkák vezette oroszlánok” érzékletes képe azonban számos leveléből visszaköszön.

A lényegre mindenesetre ráérzett: a bécsi udvarnak bűnbak kellett, és ezt meg is találták Benedek Lajos táborszernagy személyében. Hadbíróság elé állították, ő azonban személyesen csak az uralkodónak volt hajlandó referálni. Ebben a helyzetben Ferenc József jobbik természete győzött, és uralkodói kegyelemmel megszüntette a táborszernagy elleni eljárást. Benedek visszavonult, és másfél évtizeddel később, 76 évesen halt meg. Egész életében udvarhű volt, Kö­niggrätz után sem tagadta meg önmagát. Pedig biztosan rengeteg titkot vitt magával a sírba.

Hosszú utat tettünk meg a harcászati eljárások finom nüánszaitól azokig a következményekig, amelyek a königgrätzi csata után végső soron Magyarország következő fél évszázadának szabtak irányt. A birodalom irányítói meg kellett, hogy értsék: az ilyen vereségek elkerülése csak korszerűen felszerelt és vezetett hadsereg felállításával lehetséges. Ehhez pedig erős gazdaság és erős ipar kell, ami csak stabil és kiegyensúlyozott országokban tud létrejönni. Márpedig a szabadságharc leverése után lassan húsz éve forrongó-elégedetlenkedő Magyarországgal „terhelt” Habsburg Birodalomnak erre aligha volt esélye.

Alig egy évvel Königgrätz után létrejött a kiegyezés, és megszületett Európa legjobb adottságokkal bíró államalakulata, az Osztrák–Magyar Monarchia. Az Isten háta mögötti cseh kisváros és a Ferenc József magyar királlyá koronázásának helyt adó Mátyás-templom bármilyen messze vannak is egymástól, így váltak egyazon történelmi folyamat részeivé.

Az egykori Swiepwaldot ma már hivatalosan „Svíb”-nek hívják csehül, és a Holtak Fasora hatalmas fái alatt több kisebb emlékmű és kereszt őrzi az elesettek emlékét. Hogy mennyi magyar lehetett közöttük? Egyszer talán kideríti valaki. Ők akkor még nem tudhatták, de azért haltak meg, hogy Magyarországra ráköszönthessen újkori történelmének messze legjobb fél évszázada. Őrizzük emléküket kegyelettel.

A szerző jogász, író