Kassa bombázása – egy 80 éve megoldatlan rejtély

A Magyarországhoz alig három éve visszakerült Kassa városának egén 1941. június 26-án, egy csütörtöki napon, 13 óra után néhány perccel három kétmotoros, gyorsan szálló bombázó-repülőgép tűnt fel, és már látótávolságban csökkentették egészen alacsonyra a repülési magasságukat.

A hármas alakzatot megtartva félkört írtak le a város felett, és a városközpontra rárepülve harminc bombát oldottak ki. Ebből 29 Kassa belvárosára, egy pedig (vélhetőleg navigációs vagy műszaki hiba miatt) a közeli Enyicke község határába esett.

Az eredmény: 32 halott, háromszáz körüli, részben súlyos sebesült, és komoly károk a főposta, valamint a tüzérlaktanya épületeiben, továbbá sok környékbeli lakóházban.

Mint minden sorsdöntő tragédia, ez is nagyon gyorsan zajlott, talán harminc másodperc alatt; reagálásra úgyszólván annyi időt hagyva, amennyi a tovatűnő gépek után pufogtató légvédelmi lövegnek és a felszálló, de hamarosan lemaradó két magyar vadászgépnek jutott. A bombázógépek éles kanyarral délkeleti irányba fordulva, egyre növekvő sebességgel és magasságban hagyták el a város légterét, és tulajdonképpen a semmibe tűntek el.

A következmények végzetesek voltak, máig nyögjük őket. Másnap, 1941. június 27-én Magyarország bejelentette a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval.

Hogy miért éppen vele?

Egy újságcikknek nem feladata évtizedes rejtélyek megfejtése, viszont jelen esetben a cikkíró nem történész, hanem jogász. Kihasználhatjuk az ebben rejlő lehetőséget: nézzük kicsit jogász módra mindazt, amit a történészek is a maguk módján néznek és látnak. Ki tudja, tán még az igazsághoz is közelebb kerülhetünk általa.

Hiszen itt egy háborús bűncselekmény történt. Békeidőben bombáztak egy háborúban nem álló országot, ráadásul a bombákat Kassa belvárosa fölött oldották ki egy hétköznap kora délutánján, így a bombázók személyzete számára sem lehetett kérdés, hogy dön­tően civil életekben és javakban tesz-nek kárt.

Egy bűncselekmény nyomozásában a tanúvallomások és a tárgyi bizonyítékok jelentik a felderítéshez szükséges logikai lánc szemeit. Ebben az ügyben is rengeteg tanút hallgattak ki, talán ezért is furcsa, hogy a repülőgépek típusát a mai napig nem sikerült kétséget kizáró egyértelműséggel megállapítani. Felesleges itt felsorolni, hányféle, egymásra igencsak hasonlító repülőgéptípus jött szóba, csupán egy dolog biztos: azonosításra alkalmas jelzés a gépeken nem volt. Márpedig ez sokatmondó körülmény, hiszen ezek eltávolítása kizárólag szándékosan történhetett, mégpedig azzal a céllal, hogy megállapíthatatlan legyen, melyik országból érkeztek.

A tanúk szerint a gépek mozgása abszolút céltudatos volt; senki sem látott rajtuk zavarodottságot vagy tanácstalanságot. Többségük megegyezett abban, hogy a bombázók nem véletlenül oldották ki éppen azok felett az épületek felett (főposta, tüzérlaktanya) a bombáikat, ahol ezt megtették. Ez is világosan mutatta, hogy elsősorban logisztikai és katonai célpontok támadását bízták rájuk, amit maradéktalanul végre is hajtottak. Semmi nem történt spontán vagy véletlenül.

A géptípusok máig tartó ismeretlenségével ellentétben üdítő színfolt a tárgyi bizonyítékul szolgáló bombák, illetve azok repe­szei­nek vizsgálata, amik viszont egyértelmű információkkal szolgáltak, legalábbis a bombák gyártási helyére nézve.

Két bomba ugyanis nem robbant fel, megkímélve, szerencsére, egy csomó emberéletet. Ezek bizony szovjet gyártmányúak voltak: 105 kilós rombolóbombák, jellegzetes vezérsíkokkal és pillanatgyújtóval – ráadásul a felrobbant bombák repeszein és az egyik épségben maradt gyújtón is ott voltak a cirill betűs, orosz nyelvű feliratok. Ezek a nyomok első látásra egyértelműen a Szovjetunió mint támadó fél irányába mutatnak. Azonban e műfajban az egyértelműség csalóka és látszólagos. Ugyanis ezt a nagy szériaszámban gyártott szovjet bombafajtát a csehszlovák, a román és a jugoszláv légierőnél is rendszeresítették.

A szovjetek elleni gyanút viszont tovább erősítette, hogy ugyanazon a napon még egy, nem vitatottan szovjet eredetű légi provokáció érte hazánkat. Közvetlenül a kassai bombatámadás előtt a Budapest és Körösmező között közlekedő gyorsvonatot Rahó előtt sorozta meg géppuskával egy szintén három gépből álló légi kötelék, amelynek azonban felségjelzése és típusa felismerhető volt.

Ez a kötelék vadászgépekből állt, amiket még a civilek sem téveszthettek össze a bombázógépekkel. A hírek szólnak egy, de három halottról is (vélhetőleg egy ember azonnal, kettő később halt bele a sérülései­be), tény azonban, hogy ez a szerelvény semmiféle katonai vonatkozással nem bírt, és az áldozatok is valamennyien civilek voltak.

Ettől függetlenül Bárdossy László miniszterelnök és kormánya végzetes hibát követett el, amikor a támadás másnapján bejelentette hadba lépésünket a Szovjetunió ellen. Hiszen ezzel elvileg a kassai vizsgálat is lezárult, kész tényként vették, hogy szovjet provokáció történt, amit casus belliként értékeltek. Nem kellett tovább kutakodni holmiféle repülők és bombák eredete után.

Hadba lépésünk következményei mindenki előtt ismertek, így immár a tanúk és a tárgyi bizonyítékok rövid taglalása után áttérhetünk az indítékok vizsgálatára. Ez pedig mindig a klasszikus kérdéssel kezdődik: cui prodest (kinek használ)? Kinek állt érdekében ez a súlyos provokáció, amely után várható volt Magyarország hadba lépése?

Nos, hogy éppen a Szovjetunió­nak a legkevésbé, az egyértelmű. Négy napja zajlott a szovjetek elleni német invázió, a Vörös Hadsereg minden fronton visszavonulóban volt, halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban mérhető veszteségei már ezekben az első napokban is százezrekre rúgtak. Ha volt ország a világon, amelynek nem hiányzott egyetlen további ellenség sem, azok ők voltak.

Ráadásul addig hangsúlyozottan semleges, sőt több vonatkozásban barátságos politikát (például a ’48-as honvédzászlók visszaadása) követtek velünk szemben. Légitámadásokat ők ugyan a német invázió első napjaitól intéztek szlovákiai és romániai városok ellen, ezek az országok azonban deklaráltan hadiállapotban álltak a Szovjetunióval. A szovjet felségjel (vörös csillag) is kétséget kizáróan azonosítható volt a gépeiken, meg sem kíséreltek őket eltüntetni.

Első pillanatra komoly terhelő bizonyíték a szovjetek ellen a Rahónál történt incidens. Azok a szovjet vadászgépek azonban szinte biztosan nem lehettek azonosak a Kassát támadó három, ismeretlen eredetű bombázógéppel. Ez – a Vörös Hadseregben akkor uralkodó kommunikációs és navigációs káoszt ismerve – valóban minden további nélkül lehetett tévedésből végrehajtott támadás.

Mi ebben az időben elvileg két országgal álltunk hadban: Franciaországgal és Nagy-Britanniával. Előbbit már leverte Németország, utóbbi azonban ellenállt és harcolt. Ám hogy a britek négy és fél ezer kilométeres utat vállalva, oda-vissza végig ellenséges terület fölött repülve, azért küldtek volna ide három repülőgépet, hogy néhány bombát dobjanak egy magyar városra – teljes képtelenségnek tűnt. Tegyük hozzá, az is volt. Ráadásul a brit légierő akkor még technikailag sem lett volna képes ilyen volumenű akcióra.

Igazi ellenségért nekünk nem kellett a Csatornán túlra mennünk. A valós ellenség számunkra elsősorban a Kisantant volt; Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia direkt ellenünk létrehozott szövetsége, mindhárom ország hadseregében jó sok 105 kilós, szovjet gyártmányú rombolóbombával. A Kisantant-országokból a két legerősebb, Csehszlovákia és Jugoszlávia ekkorra már szintén megszűnt létezni, értelemszerűen nem létezett már a hadseregük sem.

Itt volt viszont Románia, amely az első pillanattól aktívan és számottevő haderővel vett részt Németország oldalán a Szovjetunió elleni támadásban. Márpedig ezzel Románia éppen Magyarországgal szemben került a lehető legsebezhetőbb helyzetbe. Tudták, hogy a magyarok nem mondtak le egész Erdély visszaszerzéséről, és miközben a román erők jelentős része a Szovjetunió elleni invázióban volt lekötve – a magyaroknak a teljes hadseregük rendelkezésre állt.

A románok hamar számot vetettek azzal, hogy egy Dél-Erdély visszavételére indított magyar támadás kivédéséhez nekik nem lenne elég erejük. Egészen más volna azonban a helyzet, ha Magyarország is kénytelen lenne megosztani az erőit. Ez pedig csak egyféleképp volt lehetséges: ha a magyarok is részt vesznek a szovjetek elleni háborúban.

A román diplomácia ügyességéről, hatékonyságáról és gátlástalanságáról szóló legendák távolról sem a fantázia termékei. Ugyanígy jártak el nemzeti érdekeik védelmében is. Tegyük hozzá: abszolút jogosan és sikeresen. Csak az a kár, hogy ennek szinte mindig mi ittuk meg a levét…

A románok most is felismerték, mikor, hogyan és mit kell lépni azért, hogy érvényesítsék nemzeti érdekeiket. Magyarország háborúba való „beugrasztására” az egyedüli logikus és célszerű terv hamar megszületett, a megvalósításához szükséges eszközök pedig maradéktalanul rendelkezésükre álltak.

Szovjet gyártmányú, 105 kg-os rombolóbombájuk volt elég, és a hozzáértők már akkor tudták, hogy az egykori Kisantant-országok közül csak Románia rendelkezik olyan (amúgy olasz gyártmányú) bombázógépekkel, amelyek képesek ilyen távolságot ekkora teherrel megtenni. A gépek felségjelzéseinek gyors eltüntetése is Románia felé mutat. Ha román jelzésű gép bombázza Kassát, a magyarok aligha a szovjeteknek üzennek hadat.

A Kassa feletti gyors és céltudatos mozgásuk sem lehet véletlen; a Kisantant országai két évtizeden át szinte minden hírszerzési adatot kicseréltek egymás között. A románoknak, akár még a csehszlovák időkből, épp elég részletes térképük volt a felvidéki városokról, márpedig a szemtanúknak feltűnt, hogy nem keresgélik a célpontokat; pontosan tudták, hol van a Postapalota, és hol van a tüzérlaktanya.

Talán az sem véletlen, hogy nem erdélyi város volt a bombázás célpontja. A románok nyilván nem akartak abban kárt okozni, amit még mindig a sajátjuknak tekintettek. A Kassa környéki magyar légelhárításról is pontos információik lehettek, mert tudták, hogy a város felett senki nem fog lőni rájuk, a várost elhagyva viszont azonnal felhúzták a magassági kormányt, teljes sebességbe kapcsoltak, és a lehető leggyorsabban távoztak. Mégpedig – ez már akkor sokaknak feltűnt – egy éles fordulóval délkeleti irányba. Hát, éppenséggel arra sem a Szovjetunió volt.

Ha továbbra is a cui prodest elve mentén folytatjuk okoskodásunkat, hamar rájövünk, hogy a kerek világon egyetlenegy ország létezett, amelynek itt mindenben az érdekei szerint alakultak a fejlemények – ez pedig Románia. A támadás következményeként a magyarok beléptek a Szovjetunió elleni háborúba, jelentősen megosztva így erőiket. Dél-Erdély vagy a Bánát magyar visszafoglalásának veszélye elhárult Románia feje fölül.

Szóval: egy képzeletbeli büntetőeljárásban, a tanúvallomások és a tárgyi bizonyítékok feltárása, valamint az indítékok elemzése alapján bizony igen nagy valószínűséggel Románia lenne a „hunyó”.

Imigyen nézne ki egy jogászi logikával elemzett történelmi esemény, csak hát a problémát így sem oldottuk meg: „ítéleti bizonyossággal” távolról sem szolgálhatunk. Azonban ennyi idő után, bármennyire tragikus eseményről (és annak még tragikusabb következményeiről) van is szó, talán megengedhetjük magunknak, hogy némi intellektuális feladványt keressünk egy olyan kérdésben, amelyre két és fél emberöltő lepergése után sem találtunk megnyugtató választ.

Hiszen, visszatérve a történelem sokkal kegyetlenebb és kérlelhetetlenebb logikájához, hamar belátjuk, hogy Magyarország háborúba sodródása kivédhetetlen és törvényszerű volt – csupán annak időpontja maradt kérdés, és az is csak egy darabig.

Mi pedig, nyolcvan év után, aligha tehetünk mást, mint hogy kegyelettel emlékezünk a második világháború első harminckét magyar áldozatára.

És az őket követő kilencszáz­ötven­ezerre.

A szerző jogász, író