Százhetvenöt éve született Apponyi Albert

Tekintettel arra, hogy memoárjai három kötetben megjelentek, azt gondolhatjuk, ezek elolvasásával tiszta képpel rendelkezünk személyéről és politikájáról. Egyáltalában nincs így, mivel az emlékiratok nem ölelik fel a teljes életutat, a hetvenes, nyolcvanas éveiből visszatekintő öregúr csak a szépre és a jóra emlékezett, a történész számára lényeges kérdésekről gyakran nem írt semmit – vagy a történetíró kiderítette, hogy nem a valós módon ábrázolta az eseményeket utólag –, és múltját igyekezett az 1920–1930-as évek szemüvegén keresztül láttatni, saját szerepét a valóságnál pozitívabb módon bemutatni. Mindez azonban nem csökkentheti politikai tevékenysége és nyilatkozatai példaértékét.

Konzervatív körökben szocializálódott fiatalkorában. Édesapja volt a rendi állam utolsó kancellárja, rendszerét az 1848-as forradalom söpörte el. Pályafutása elején Apponyi Albert megítélésére is negatívan hatott az atyai név és a visszavonulni képtelen, de kiöregedett konzervatív politikusi gárda elsősorban azért, mert a konzervatív arisztokraták ’48-ban Bécset támogatták a nemzet helyett.

Időbe került, mire felismerte, hogy ezzel az örökséggel képtelenség a magyar közéletben babérokat szerezni. Politikai neveltetéséből, illetve katolikus hit-elveiből eredően nem lehetett belőle a szabadelvűeknél szabadelvűbb. Idővel azonban elfogadta a magyar belpolitikában hegemón helyzetű liberalizmus számos elemét, így lett támogatója az 1890-es évek derekán az egyházpolitikai reformoknak.

A korabeli liberalizmus elitista volt, és jól megfért a nacionalizmussal. Ez az ideológiai társbérlet tette lehetővé, hogy a nemzetiségiekkel szemben a Magyar Királyságon belül kisebbségben élő magyarság kézben tudja tartani a politikai hatalmat, megvédelmezze a magyar nemzeti szupremáciát. A gróf azonban érzékelte, hogy a liberalizmus nem képes megoldást találni minden problémára.

A dualizmus korában nem a konzervatív–liberális ellentét volt a legmélyebb politikai törésvonal, hanem az 1867-es kiegyezés megítélése. Az évtizedek folyamán Apponyi ennek a rendszernek a támogatásától jutott el a tagadásáig, a függetlenségi táborig. Az a szándék vezette a 67-es rendszer határainak feszegetésénél, hogy minél nagyobb nemzeti kibontakozási lehetőséget biztosítson a magyarság számára. Az adott környezetben azonban lehetetlent, a létező viszonyoknál tágabb mozgásteret kívánt a nemzetnek.

Az Osztrák–Magyar Monarchia kiegyezéses rendszeréről mondták a kortársak, hogy a magyarok megszerezték a közös ügyekben a jogok felét, és mindezért csak a közös számla harmadát kellett fizetniük. Apponyi e kedvező helyzetben a már megszerzett jogokat akarta a szimbolikus tér kínálta tartalommal megtölteni.

Ezek voltak az úgynevezett „alvó jogok”, amelyek mentén tovább fejlesztette volna nemzeti irányba a hatvanhetes rendszert, amelynek érinthetetlen szent tehenei, a közös ügyek, a nemzetiségi kérdés, a horvát–magyar kiegyezés, a cenzusos választójog a kiegyezés pillanatában és még néhány évtizedig szinkronban voltak a realitásokkal, de az idővel változó társadalmi viszonyok teremtette új elvárásoknak nem tudtak megfelelni, a rendszer a reformképtelensége által megmerevedett, és a megoldhatatlan („nem időszerű”) problémák feszítő erővel kezdtek hatni a keretekre, amelyeket a világháborús vereség szétrobbantott.

Vallás- és közoktatásügyi miniszterként tett a legtöbbet azért, hogy a Kárpát-medencében élő nemzetiségekkel szemben erősítse a magyarság pozícióit. Híres elemi népiskolai oktatási törvényeivel (Lex Apponyi) ugyan magára haragította a nemzetiségieket, de intézkedéseit az a cél vezérelte, hogy – tárcavezetői elődjeit követve – a magyar nyelvtanulás erőltetésével és az ezt kötelezően oktató iskolák számának növelésével szorítsa vissza a hazai nemzetiségeket.

A Szent István Társulat társelnökeként, majd miniszterként aktívan tett azért a mélyen vallásos Apponyi, hogy felekezetét, a katolikus egyházat és intézményeit szellemi és anyagi javakkal gyarapítsa.

Isten szeretete adta a hátterét annak, hogy karitatív egyesületi munkával támogassa a szociálisan rászorulókat, vagy egészségügyi szervezetek létrehozásában működjön közre egy olyan korban, amikor e szférákban még nem létezett az állami redisztribúció, a szubszidiaritás elve mentén keresték a megoldásokat egy-egy problémára.

Így vállalt szerepet a Paulai Szent Vince Egylet adománygyűjtéseiben, a Budapesti Poliklinikai Egyesület vezetésében, amely képes volt kórházat üzemeltetni a fővárosban és lett alapító elnöke az Országos Stefánia Szövetségnek, amely az anya- és csecsemővédelem jegyében alakulva fektette le a modern védőnői hálózat első elemeit, visszaszorítva a gyermekhalandóságot. Ezzel a filantróp lelkiséggel dolgozott az első világháború idején a Vöröskereszt mellett a hadifoglyok emberséges ellátásáért, a háború után pedig szembeszállt az antiszemita közhangulattal és szót emelt a fehérterror ellen.

Két évtizedes múlttal rendelkezett már a nemzetközi békemozgalomban, amikor kirobbant 1914-ben a Nagy Háború, amely ellentmondásos helyzetbe sodorta. Pacifista volt, tagja a hágai székhelyű nemzetközi választott döntőbíróságnak, építette a nemzetközi jogot, azért agitált, hogy a háborús konfliktusok visszaszoruljanak, de a nemzeti egység jegyében támogatta a háborús Tisza-kabinetet az ellenzéki Apponyi. Pályafutása későbbi szakaszában ezt többször szemére vetették.

1920 után nem dicsekedett vele, de támogatta Károlyi Mihály gróf forradalmi kormányát, személyes jó viszonyát megőrizte a népköztársaság vezetőjével, a pártpolitikától tartózkodott, de a híres „karácsonyi levélben” külpolitikai tanácsokat adott Károlyinak, és a radikális baloldaltól igyekezett védelmezni a katolikus egyházat.

A több nyelven kiválóan beszélő, a nemzetközi jogban jártas és széles körű nemzetközi kapcsolati hálóval rendelkező Apponyinak felkínálták 1919 végén, hogy vezesse a magyar delegációt a párizsi békekonferencián. Az idős és hatalmi ambíciókat már nem tápláló gróf vállalta a lehetetlen küldetést.

Mindig derűs, optimista alkatából eredt, hogy el tudta viselni azt a nyomást, a nemzet reményteli várakozását, ami a vállaira nehezedett, amikor elmondta híres védőbeszédét, és tapasztalnia kellett, hogy szavai pusztába kiáltott szónak bizonyultak, a győztesek a békefeltételeken nem változtattak. A trianoni béke aláírásának és ratifikációjának napjaiban is tartotta a lelket az elkeseredett magyarságban.

Fontos leszögezni, a brutális tria-noni békefeltételek azért születhettek meg, mert az Osztrák–Magyar Monarchia megsemmisítő vereséget szenvedett az első világháborúban, és darabokra hullott 1918 őszén a fegyverszünet aláírásának napjaiban. Nem Apponyi vesztette el a béketárgyalásokat rosszul választott tárgyalási taktika miatt, tárgyalások ugyanis nem voltak.

A feltételeket ellentmondást nem tűrően – diktátumszerűen – lenyelették a győztesek a vesztesekkel, mert totális győzelmet arattak, a vesztesek pedig totális vereséget szenvedtek, és a békekonferencián mellőzhető volt a jelenlétük. Csak az aláírásra kaptak meghívást, miután már döntöttek róluk – nélkülük.

Apponyi a hálátlan megbízatásból – legnagyobb meglepetésére – népszerűségtől övezve került ki. A magyar nemzet méltányolta igyekezetét, nagyra tartotta azt a védőbeszédet, amely a revizionizmus eszméjének alapvetését képezte.

A hetvenes évei derekán járó főúr új feladatokat kapott:

1) Legyen az országcsonkítás okozta sérelem szócsöve a külföld irányába, hívja fel a Nyugat figyelmét arra, hogy milyen igazságtalanul és aránytalanul büntették a győztes antant nagyhatalmak Magyarországot, amelynek nem is voltak hódító szándékai az első világháború kirobbanásakor. A Nemzetek Szövetségének fórumán kellett kiállnia az utódállamok impériuma alatt kisebbségi sorba jutott magyarság és a kisantanttal szemben katonailag védtelen anyaország érdekeinek védelmében.

2) Az első világháború, a spanyolnáthajárvány, az elbukott népköztársaság, a tanácsköztársaság diktatúrája, a fehérterror, a román megszállás borzalmaiból rengeteg indulattal, feszültséggel, óriási emberi és anyagi veszteséggel kikeveredő Csonka-Magyarország társadalma fogadja el az elfogadhatatlannak tűnő trianoni traumát és azt, hogy az 1914-től meghozott rettenetes véráldozatok hiábavalónak bizonyultak.

Az idős Apponyi – aki köré a revizionizmus jegyében már kultusz fonódott – intette békére, kitartásra, reményre és munkára a társadalom tagjait. A kormányhatalmat pedig arra intette, hogy ne az erőszak, hanem a jog eszközével állítsa talpra a megrendült nemzetet.

A revizionista mozgalom szimbolikus harcmezején, Genfben, a Népszövetség székvárosában érte a halál 1933-ban. Személyében az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódott arisztokrácia utolsó nagy reprezentatív alakja távozott az árnyékvilágból, aki a humanizmus, a felebaráti és nemzetszeretet, demokrácia, jogrend, konzervativizmus, katolicizmus elveinek követésével, politikai kultúrájával és európai műveltségével példaként szolgált kortársai-nak. Nem csak magas termete miatt tekintettek fel rá.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa