Történelem
A Rosenberg házaspár pere – ítélet tavasszal
Egy példa nélküli per margójára – Ideológiai meggyőződés – kémkedés – villamosszék. Julius és Ethel Rosenberg nem érhették meg, hogy a hitük tárgyát képező társadalmi rendszer hazugnak, életképtelennek bizonyul
A Rosenberg házaspár, akiknek nevét a rendszerváltásig utcák és terek őrizték Magyarországon is, így vált mártírrá a keleti blokk népei számára. Ma már kevesen emlékezhetnek a mesterségesen keltett hisztériára, amikor a kivezényelt dolgozók gyűlései szenvedélyes hangon ítélték el az imperialistákat, és vették védelmükbe az ártatlanként beállított Ethel és Julius Rosenberget. Természetesen anélkül, hogy ügyükből bármilyen hiteles részletet ismerhettek volna.
Illetve egy dolgot kellőképpen sulykolt a média. Julius és Ethel Rosenberg hithű kommunisták voltak, ezt maguk sem titkolták, bár önmagában ez nem lett volna büntetendő. A keleti blokk „felháborított” dolgozóinak azonban úgy tálalták az esetet, mintha letartóztatásuk és elítélésük pusztán „haladó meggyőződésük” miatt történt volna. Márpedig a diktatórikus egyszerűsítés ismét nem állja ki az igazság próbáját. Rosenbergék távolról sem meggyőződésük miatt kerültek villamosszékbe.
Mi is történt tulajdonképpen? A történelmi környezettől ezúttal sem szakadhatunk el, hiszen a hidegháború legsötétebb éveiben vagyunk. Az addig egyedüli atomhatalom Amerikát hatalmas sokként érte az 1949-ben felrobbantott szovjet atombomba. Józanul belegondolva nem volt ebben semmi váratlan, azonban az eluralkodó hidegháborús hisztéria éppenséggel nem a józan gondolkodás táptalaja volt. Az amerikaiak meggyőződése szerint a szovjetek kizárólag kémkedéssel szerezhettek tudomást az atomtitokról.
Az FBI, karöltve a frissen alapított CIA-val, hamarosan Eisenhower elnök asztalára tette az összeesküvés bizonyítékait. Az amerikai elhárítás a hirosimai és nagaszaki bombákhoz vezető Manhattan-terv kezdetétől megfigyelt mindenkit, aki érintett volt az atomprogramban.
Kiderült, hogy már a Manhattan-terv egy példányát is megszerezték a szovjetek, ugyanis a kidolgozását többek között arra a Klaus Fuchs nevű német kommunista fizikusra bízták, aki szépen át is adott egy másolatot a szovjeteknek. Fuchs nyomán aztán lépésről lépésre jutottak el előbb Harry Gold kémikusig, aztán David Greenglassig, aki a Los Alamosban épült kutatóközpont technikusa – és Ethel Rosenberg öccse – volt.
Egyértelműen ő bizonyult a leggyengébb láncszemnek. Bár az FBI kihallgatási módszerei meg sem közelítették a szovjetekéit, azért ha gyorsan kellett fontos információ, ők sem finomkodtak. Greenglasst 1950. június 15-én tartóztatták le, és még aznap vallomást tett.
További két nap múlva Julius Rosenberget is elfogták. Sógora vallomása szerint ugyanis az atombomba tervrajzáért hozzá küldött Harry Gold annak idején Juliusra hivatkozott mint összekötőjére. Ahogy ilyenkor gyakran előfordul, kicsit „felturbózta” még a vallomását azzal, hogy a Rosenberg házaspár felkészült Amerika elhagyására, és e célra négyezer dollárt tart készenlétben – illetve hogy a kémsejt Anatolij Jackovval, a New Yorkban működő szovjet konzullal áll kapcsolatban.
Tanulságos, hogy Ethel csak további majd két hónap múlva került sorra. Valószínűleg megfigyelés alatt tartották, ellenőrizték napi mozgását, kapcsolatrendszerét. Amikor elérkezettnek látták az időt, őt is letartóztatták.
Az Egyesült Államok igazságszolgáltatásának történetében példa nélküli ügyről beszélhetünk. Amerikai bíróság még soha nem ítélkezett ilyen hangsúlyozottan politikai vonatkozású, összetett, konspirációs jellegű ügyben. Némi rosszmájúsággal megjegyezhetnénk, hogy ehhez a munkához elvileg a szovjetektől kaphatták volna a legjobb tanácsokat, ám kezeljük illő komolysággal a helyzetet, hiszen mégiscsak két fiatal ember életéről volt szó. A nyomozást nem siették el. Az 1950. júniusi-augusztusi letartóztatások után a bírósági tárgyalás 1951. március 6-án kezdődött.
A bíróságra még Amerikán belül is hatalmas nyomás nehezedett, mind a Rosenbergék bűnösségét, mind az ártatlanságát vallók részéről – a szovjet blokk által keltett, sokszor tényleg hisztérikus reakciókat nem is említve. Egyvalamit azonban mindenképpen a vádhatóság és a bíróság javára írhatunk: igen határozottan megmutatták, hogy az újdonsült világhatalom nem kioktatható, az állami szuverenitást talán legmarkánsabban megtestesítő igazságszolgáltatás semmiféle diplomáciai akcióval, petícióval, demonstrációval nem befolyásolható.
Ki is volt tulajdonképpen Julius Rosenberg? Egy jó képességű fiatal mérnök, aki már tizenévesen elkötelezte magát a marxista eszmék mellett, és tevékenyen részt vett az amerikai ifjúkommunista mozgalomban. A háború alatt a Pentagon rádiós egységénél előbb mérnök, aztán főmérnök volt. A vád szerint gyakori utazásai során szervezte be az NKVD amerikai rezidense. Az Államokban zajló kommunista szervezkedést nem csak az FBI kísérte megkülönböztetett figyelemmel…
A felesége, Ethel, énekesi és színésznői ambícióiról lemondva volt kénytelen titkárnői állást vállalni egy fuvarozó cégnél, a feltűnés utáni vágy azonban megmaradt. Megszervezte a női alkalmazottak sztrájkját, ezért el is bocsátották állásából. Juliussal a közös politikai meggyőződés hozta őt össze: egy tengerészeket támogató jótékonysági bálon ismerkedtek meg és szerettek egymásba. Összeházasodtak, letartóztatásukig két fiuk született.
Julius igazi idealistának bizonyult, Ethel viszont ambiciózus és erőszakos volt. A bíróság előtt is ő viselkedett határozottabban és vehemensebben. Ám ezzel éppen azt sugallta az esküdteknek, hogy nagy befolyása volt a férjére, és tulajdonképpen ő vette rá, hogy fogadja el a szovjetek beszervezésre irányuló ajánlatát.
Sokaknak már akkor az volt a véleménye, hogy Rosenbergék az első pillanattól esélytelenek voltak a bíróságon. David, a sógor, ismét nem bizonyult egy jellembajnoknak, ráadásul vádalkut kötött az ügyészséggel: 15 év fegyház fejében sógora és nővére ellen vall. A szintén bíróság elé került Klaus Fuchs, Harry Gold, valamint a Mexikóból visszahozott Morton Sobell (Julius barátja és munkatársa) szintén beismerésben voltak, márpedig ezzel a büntetőperek logikája szerint csak a Rosenberg házaspár elleni vádat erősítették. A hat vádlott közül egyiknek sem lehetett kétsége afelől, hogy az élete a tét. Márpedig a halálos ítélet árnyékában kétféle választási lehetőség van: vagy mindent beismerni, vagy mindent tagadni. Fuchs, Greenglass, Gold és Sobell mindent beismert. Rosenbergék pedig mindvégig tagadták a bűnösségüket.
A pert kritizálók legfőbb érve máig az, hogy a házaspár ellen nem szólt „közvetlen” bizonyíték. Ez a bizonyos közvetlen bizonyíték azonban meglehetősen cseppfolyós fogalom. A gyakorlatban ezen a beismerést, a tettenérést vagy a tárgyi bizonyítékot értik. Ugyanezen logika szerint a „közvetett” bizonyíték a tanúvallomás, ami viszont nem véletlenül az egyik legősibb bizonyítási eszköz. Márpedig a vádlott-társak és a tanúk túlnyomó többségének vallomásai terhelők voltak Rosenbergékre, és ezt sem az esküdtszék, sem a bíróság nem hagyhatta figyelmen kívül, még ha a tanúvallomás közvetett bizonyítéknak számít is.
A vád szerint egyenesen Julius Rosenberg volt az atomtitkok kikémlelésére és szovjeteknek való átadására szövetkező hírszerzősejt feje, Ethel Rosenberg pedig a szervező és adminisztrációs feladatokat látta el. Mindezt megerősítették a tanúk, elsősorban a sógor, David Greenglass és a felesége, Ruth. Komoly bizonyíték volt a még 1943-ban indított Venona-projekt által desifrírozott, 1944 szeptemberében Moszkvába küldött távirat, ami a David Greenglass által beszerzett információkat összegezte, és aminek megfogalmazójaként Julius Rosenberg eléggé egyértelműen volt azonosítható.
Mindezt amúgy egy Anatolij Jakovlev nevű, elfogott szovjet rezidens is megerősítette, illetve további terhelő adatokkal szolgált a Rosenberg házaspárra nézve. Igaz, az amerikaiakkal történő együttműködésen neki is az élete múlt…
A Rosenberg házaspár halálos ítélete ellen aztán elsősorban baloldali kötődésű világnagyságok tiltakoztak, köztük volt Pablo Picasso, de maga Albert Einstein is. Baloldali kötődésű ugyan biztos nem volt, de a tiltakozók közt találjuk az akkori katolikus egyházfőt, XII Piust is.
Eisenhower elnök azonban nem élt az elnöki kegyelem lehetőségével. Julius és Ethel Rosenberget 1953. június 19-én villamosszékben kivégezték. Bűntársaik kemény fegyházbüntetéseket kaptak, de azok idejét végül egyikük sem töltötte ki – David sógor pedig boldog lehetett a maga 15 évével, amiből aztán neki is „csak” kilencet kellett leülnie.
Vajon tiszta maradt-e a perben érintettek lelkiismerete? Aligha, mert a szép, hosszú életet élő David Greenglass 2001-ben megjelent könyve szerint ő bizony hazudott a bíróságon azért, hogy a maga és a felesége életét mentse. Viszont a Szovjetunió összeomlása után egyértelmű információk kerültek a kutatók kezébe arról, hogy Julius Rosenberg valóban szovjet kém volt. Szóval ez a dolog nem egyszerűsödött hetven év alatt sem…
Tanulságok? A Rosenbergékkel szembeni eljárást megszámlálhatatlan kritika érte és éri mind a mai napig. Ezek részben abszolút jogosak. Hiszen az ilyen jellegű perek a diktatúrák sajátosságai, demokratikus államokban szinte lehetetlen törvényes keretben tartani őket. Ennek a harminchárom és harminchat éves családapának és családanyának az életét már amúgy sem lehetne visszaadni. Talán éppen ezért: ami életük és haláluk körülményeinek megismerése után marad bennünk, az bizony nagyrészt a szánalom.
Ne tagadjuk ezt, hiszen az idealistákkal mindig könnyebben azonosul az ember, mint a hideg számítókkal. Márpedig legalább annyit már világosan láthatunk, hogy Julius és Ethel Rosenberg elsősorban idealisták voltak. Hittek valamiben, amit szebbnek és jobbnak láttak az akkori jelennél. Nem érhették meg, hogy a hitük tárgyát képező ideológia és társadalmi rendszer hazugnak és életképtelennek bizonyul, és összeomlik – bálványukkal, az öröknek és legyőzhetetlennek hitt Szovjetunióval együtt. Bár ugyanakkor eszembe jutnak egykori etikatanárom szavai: aki igazi idealista, az sohasem dönt rosszul. Bizony, el lehet gondolkodni ezen is.
A hetvenes évek közepén nagy port felvert A Cég című bestseller szerzője, aki egykor maga is a CIA alkalmazottja volt, azt mondta a hírszerzés világáról, hogy arra a bizonyos lakatlan szigetre kémet az ember lehetőleg ne vigyen magával.
Megszívlelendő.
A szerző jogász, író
