Renunta

Karácsonykor ez amúgy természetes dolog, normális esetben az állomáson hullámzó emberáradat boldog és várakozásteljes, valami szépnek néz elébe, és valami szépnek akar a részese lenni. Azonban ebben a tömegben nyomát sem látnánk a boldog várakozásnak.

Az emberek menekülnek. A pályaudvaron tumultuózus jelenetek játszódnak le, a beálló vagy éppen induló szerelvényeken fürtökben lógnak emberek, akiknek fogalmuk sincs, hol kötnek ki az út végén. A menetrend felborult, a vonatok érkezése és indulása kiszámíthatatlanná vált. Akkor még senki sem tudhatta, de a Balkán tulajdonképpen ekkor érkezett meg Erdély fővárosába. Nem kellett hozzá még az a pár száz román katona sem, akik másnap masíroznak be a városba, hogy reményeik szerint örök időkre birtokba vegyék.

A legriasztóbb, hogy az induló szerelvények egy része éppen magyar katonával van teli, akik jól felfegyverzettek, jól tápláltak – és többnyire részegek. Nézzük ezt el nekik, hiszen a keserűség orvoslására a hamarjában kiporciózott bor tűnik a leginkább célravezetőnek. A katonák a Székely Hadosztályhoz tartoznak, akik már túl vannak néhány sikeres összecsapáson, és akik addig szilárdan kezükben tartották Kolozsvárt, Erdély akkor még gyakorlatilag színmagyar fővárosát. Semmitől és senkitől nem tartottak, az önbizalmuk töretlen volt. Aztán (mint derült égből a gumibot – mondanánk ma) jött az értelmetlen és érthetetlen, ép ésszel felfoghatatlan parancs. Kolozsvárt fel kell adni a románoknak.

Renunta – feladás. Aki még nem tudta, most megtanulhatta románul is.

Az utasítás Budapestről, a magyar kormánytól érkezik. Indokolásként a békesség megőrzésére és a felesleges vérontás elkerülésére hivatkoznak. A katonák másról sem beszélnek egymás között: miféle békességet akarnak ezek megőrizni Budapesten? Hiszen a támadó román hadsereg akadálytalanul nyomul Erdély szívébe! Kinek a vére ontását szándékozik elkerülni a kormány? A románokét? Mert a magyarok nem azért jelentkeztek katonának – sokuk több éves frontszolgálat után –, hogy elkerüljék a vérük ontását: pontosan tudják, milyen a háború! Feleslegesen? Budapest szerint a hazáért kiontott vér ezek szerint felesleges? Akkor ugyan bizony mi lenne az, amit gróf Károlyi Mihály miniszterelnök úr nem tartana feleslegesnek?

Mi persze már nem tudunk egy világháborút végigharcoló katona fejével gondolkodni, de a kérdések önmagukat kínálják, minden idők józan emberei (felejtsük most el a csapra vert hordókat) számára magától értető­dőek és megkerülhetetlenek. Elképzelhetjük Kratochvil Károly hadosztályparancsnokot és tiszttársait, akik a távíró mellett azon gondolkodnak, hogy az ördögbe fogják megértetni az embereikkel azt, amit ők maguk sem értenek? Hogy fogadtatják el egy magát magyarnak nevező kormány olyan döntését, amit ők maguk sem tudnak elfogadni? Így, utólag, egyáltalán nincs kizárva, hogy a hordók csapra verése éppen Kratochvil utasítása, legalábbis hallgatólagos beleegyezése alapján történt…

Kratochvil később minden bizonnyal élete legrosszabb döntésének tartotta, hogy engedelmeskedtek ennek a parancsnak. De hát még ott munkálkodott bennük a Monarchia polgárainak az államhatalom iránti megingathatatlan lojalitása, ami olyan mélyen ivódott beléjük, hogy még magát a Monarchiát is túlélte. Nem volt e mögött semmiféle naivság vagy korlátoltság. Ez a lojalitás a tisztességes és jóhiszemű embereké volt, akik a főtiszttől a közkatonáig magától értetődően hittek a kormánynak, a miniszterelnöknek, a hadügyminiszternek. Ezek az emberek hitték, hogy a magyar kormánytól nem jöhet olyan rendelkezés, ami a hazaárulással egyenlő. Hitték és remélték, hogy az eszementnek tűnő utasítások mögött magasabb értelem és logika áll, amit az egyszerű halandók egyelőre nem érthetnek és nem láthatnak át. Egy dolog biztos csupán: hogy a haza javára történik mindez – hiszen Budapestről jön, az ezeréves Magyarország kormányától!

Éppen ezt a fajta lojalitást a legnagyobb bűn elárulni.

Linder „katonát látni nem akarok” Béla hadügyminiszter működése nyolc napig, 1918. november 1-jétől 8-ig tartott, „műve” azonban a mai napig hat. Amikor bő egy hét után lemondott, már jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan károkat okozott a magyar honvédelmi képességben.

Hiszen első rendelkezése a hadsereg feloszlatása volt. Igen: feloszlatásról, nem pedig rendezett, észszerűen megtervezett visszavonulásról és leszerelésről beszélünk. Linder a katonákat gyakorlatilag arra hatalmazta fel, hogy belátásuk szerint hagyják ott az arcvonalat és induljanak hazafelé. Márpedig jóhiszemű és tisztességes katona ilyen parancsot nem adhat ki. Nem kell hadiakadémia annak belátásához, hogy ez milyen következményekkel jár. A hadsereg mögötti hátország teljesen védtelen marad, a katonák (fegyverzetükkel és felszerelésükkel együtt) tömegével jutnak az ellenség kezére, a hazafelé tartók pedig teljességgel ki vannak szolgáltatva az elemek, a körülmények és az ellenséges lakosság kényének-kedvének.

Ráadásul Linder előtt lett volna más út, még ha tántoríthatatlan szándéka is, hogy megsemmisíti a hadsereget, amelyet rábíztak. Hiszen a szituáció egyáltalán nem ismeretlen a hadtudományban: a visszavonulás szabályai ott vannak a szervezeti és gyakorlati szabályzatokban, amelyeket Linder is tanult a vezérkari akadémián. Linder elvileg pontosan tudta, hogyan kell végrehajtani egy rendezett visszavonulást – hiszen gyakorlatilag ennek éppen az ellenkezőjét valósította meg.

Egészen megdöbbentőek egyesek hivatkozásai arra, hogy Linder „forradalmi időkben” cselekedett, ezzel mintegy felmentve őt tetteinek következményei alól. Tisztelettel: a forradalom nem változtat alapvető szakmai szabályokon. Egy vakbélműtétet éppúgy kell elvégezni egy forradalom előtt, ahogy közben vagy utána. Egy csizma vagy egy asztal elkészítésének szakmai szabályai nem változnak az angol polgári forradalomkor, a francia forradalomkor, de még a „vörös október” idején sem. Egy hadsereg visszavonulását is éppúgy kell levezényelni forradalom idején, mint előtte vagy utána. A jól bevált, vezérkari akadémiákon tanított, működőképességüket többszörösen bizonyított szakmai előírások szerint. Tehát semmiképpen sem úgy, ahogy Linder Béla tette. A szélnek eresztett hadsereggel nem ér véget a rémálom. Most jön, ami legalább annyira felháborító és minősíthetetlen, mint amennyire cinikus és lelkiismeretlen: a leszerelés.

A Károlyi-kormány hadügyminisztériuma több tucat instrukciót, utasítást, direktívát, parancsot adott ki Linder Béla nevével fémjelezve, amelyek következtében Magyarország lefegyverez egy – Istenem, de kevesen tudják! – másfél milliós hadsereget, amelyből legalább 826 ezer volt a magyar nemzetiségű. Ennek a hadseregnek a fele, a negyede, a kezdeti erőviszonyok ismeretében tán még a tizede is alkalmas lett volna a területrablók megállítására. Linder parancsai azonban olyan alaposak, a célterület minden szegmensét szem előtt tartóak voltak, hogy a hadsereg hallatlan következetességgel megkezdett lefegyverzését már az ő lemondása után sem lehetett volna visszafordítani.

Az ember csak áll és néz. Linder Béla ezredes, aki soha nem dolgozott a katonai igazgatásban, egymás után adja ki direktíváit arról, hogyan kell egy invázió alatt álló ország másfél milliós hadseregét leszerelni. Minden túlzás nélkül állíthatjuk: ezer év magyar jogforrásai között is nehezen találni olyanokat, amelyek kidolgozottságukban és hatékonyságukban a Linder által kibocsátottakhoz mérhetőek. Aki kicsit is ismeri a törvényelőkészítés és törvényalkotás aprólékos és igényes munkáját, tudja, miről beszélek.

Linder tevékenysége százszázalékos eredményességgel zajlik. Közben pedig bebizonyítja: ő tulajdonképpen egy természetfeletti képességekkel megáldott szupermen. Mert fizikai lehetetlenség, hogy hétköznapi ember nyolc nap alatt képes lenne ilyen nagyszámú, ennyire alapos és hatékony rendelkezést megfogalmazni, megszerkeszteni és kibocsátani – ráadásul egy olyan szakterületen, amellyel addig életében egyetlen percet sem foglalkozott.

Márpedig Linder nem volt szupermen. Talán leghelyesebb, ha keresztapámat idézem: „Béla bátyánk kottából játszott, ez egyértelmű.”

Hogy a történelem boszorkánykonyhájában kik és mikor főzték ki számunkra ezt a halálos főzetet, talán soha nem tudjuk már meg. Csak a mélység borzaszt el, ha megpróbálunk ennek a pokoli méregkeverő műhelynek a fenekére látni. Oda, ahol tán a mi sorsunkat is éppen most fojtják valamilyen lassan ölő kulimászba.

Térjünk vissza azonban a kolozsvári vasútállomásra.

A zűrzavar nem csendesül. Az elkeseredett katonák biztosan hallották már, hogy Magyarország több városa is a „renunta” áldozata lett. A Pozsonyt és térségét a csehektől sikerrel védő magyarokat ugyanúgy és ugyanazokkal az indokokkal parancsolja vissza a kormány, ahogy az erdélyieket vagy egy másik, a Felvidéken egészen Léváig eljutó alakulatot. Három hét sem kell, és a pozsonyi vásártéren eldördül a Magyarországért tüntetőkre leadott cseh sortűz, utána a fegyvertelen polgárok elleni szuronyrohammal. Hamarosan a Felvidék több városának lakói is hasonlóknak lehetnek tanúi, és Délvidék is megszenvedi a maga szerb vérengzéseit.

Erdélyben sem kell sok idő, hogy magyarok százai essenek a román tömeggyilkosságok áldozatául Köröstárkányban, Nyégerfalván, Sófalván, vagy a „csak” megszállott Apátfalván. A vérontás elkerülése végett feladott Kolozsvár sem lóg ki majd a sorból. A románok tűrhetetlen magatartása miatt egy átutazó francia tábornoknál tiltakozó magyarok közé lőnek a megszállók, utána pedig szabályszerű céllövészetet rendeznek a menekülőkre, egy bizonyos Wass Albert nevű fiatal fiúnak a sapkáján megy át a golyó… A francia tábornok pedig eközben a kisujját sem mozdítja.

Mindez azonban a jövő zenéje, ha a mégoly közeli jövőé is. Egyelőre csak a megzavarodott civilek és az elkeseredett katonák tülekednek a kolozsvári pályaudvaron. A gőzösök lassan megindulnak, a zsivaj és a kiáltozás még hangosabb lesz, aki tud, még felugrik a vagonok lépcsőire vagy akár az ütközőkre. A vonatok egyre növekvő sebességgel zakatolnak kifelé – a kolozsváriak pedig egyedül maradnak. Köztük ott törölgeti a könnyeit egy fiatal kis bárólány, akit pár nap múlva egy román tiszt erőszakol meg, és ő soha többé, egész hosszúra nyúlt élete során ránézni sem bír majd férfira. Az ő elveszett életéért, az ő elveszett boldogságáért vajon kik a felelősök?

Nos, ez hát a „renunta”, amit mondhatunk magyarul vagy akármilyen más nyelven, de a lényege nem változik. Akik feladják azt, ami az övék, ennek a sorsnak néznek elébe. Károlyi Mihály kormányának tagjai tucatnyi egyetemet és akadémiát végeztek – éppen ezzel ne lettek volna tisztában? Ki tudja, talán tényleg nem értették. Nem értették azt sem, hogy az általuk sztárolt munkásságból és parasztságból verbuvált katonák, akik végigharcolták az elmúlt négy évet, és állítólag megcsömörlöttek a háborútól, miért akarnak mégis ellenállni a betolakodóknak. Miért ragaszkodnak annyira ehhez a földhöz, amikor olyan szép és tágas a nagyvilág?

Talán ünneprontó ez az írás az új év kezdetén, nem sokkal karácsony után, hiszen ilyenkor meggyőző, veretes sorokkal illendő megemlékezni a szeretetről és annak erejéről. Azonban a szeretetnek millióféle formája van. Itt van például a hazaszeretet, aminek fényes példáját adták azoknak az időknek az elfeledett hősei – többek között a Székely Hadosztály katonái is. Mégis történelmünk legtragikusabb időszakára gondolva, mindig a gazemberek jutnak eszünkbe, sosem a hősök. Márpedig tartozunk nekik annyival, hogy legalább ilyenkor utánanézünk, kik is voltak ők. Ki volt Montskó István vagy a Görgey testvérek, kik voltak az iglói géppuskások vagy a rongyosok? Könnyen megtehetjük, internet már mindenhol van, és pár percet bőven megér. Hamar meg fogjuk érteni, mekkora ereje van a hazaszeretetnek, az egyik legősibb és legtermészetesebb érzésnek, ami ott lakozik minden ép lelkű emberben.

A „renuntát” pedig felejtsük el örökre.

A szerző jogász, író