A magyarországi németek államhűsége (1918–1920)

Döntően a magyarság felfoghatatlan vesztesége és történelmi tragédiája került előtérbe, ami persze érthető is. Ugyanakkor e szomorú évforduló kapcsán alig hallani arról, hogy nem a magyar volt az egyetlen a történeti országterületet lakó számos nép közül, amely a miénkhez hasonló (sőt, nem egy tekintetben nagyobb) traumaként élte meg a történteket, s amelynek úgyszintén több évszázados Kárpát-medencei jelenléte, hivatása, hagyománya és szilárd kulturális pozíciója „ment rá” Nagy-Magyarország szétrombolására.

„Magyar az, akinek Trianon fáj”, tudjuk Illyéstől, ezért bízvást mondhatjuk, hogy ha nyelvükben nem is, de állampatrióta magatartásuk és az úgynevezett politikai magyar nemzethez tartozásuk tekintetében jó magyarok voltak a hazai németek is, akiknek a nagyhatalmi döntés kulturális önmeghatározásuk s egyáltalán közösségi identitásuk alapvető sarokköveit fordította ki a helyükről. Ám ellentétben velünk, akik még ma is itt vagyunk, és ha leszűkített határok, illetve érdekérvényesítési potenciál birtokában is, de mégiscsak megmaradtunk, addig ők az elmúlt száz esztendőben egykori településterületeik többségéből (a csehszlovák, román és jugoszláv államalakulatokhoz átcsatoltakból) jóformán teljesen eltűntek, ám máshol is, (Magyarországon) drasztikusan megfogyatkoztak.

Az utolsó, 1910-es nagy-magyarországi népszámlálás nagyjából kétmilliónyi – az összlakosság egytizedét kitevő – németet regisztrált, ami a románok mögött (a szlovákokkal fej fej mellett) a 2–3. helyet biztosította számukra a hazai nemzetiségek sorában. Ha precízen, a kor adottságait figyelembe véve kívánnánk fogalmazni, akkor persze a „németek” helyett más kifejezést kellene használnunk. E kifejezés ugyanis (mai fogalmaink szerint) a nyelvi azonosság birtokában valami magától értetődő nemzeti és közösségi érzületre utal. Márpedig ez őnáluk éppen nem volt meg! Helyesebb volna ezért pusztán német ajkú lakosságról beszélni. Mindez azonban alighanem némi magyarázatra szorul.

A minden más Kárpát-medencei etnikumnál heterogénebb „németek” nemzeti ébredése és nemzetiségi mozgalma a többiekéhez képest igencsak megkésve indult útjára. Egymástól történelmi okokból elszigetelt településterületeiken a középkori eredetű városlakó szászok és a török után érkező paraszti svábok jóformán bármiféle társadalmi és gazdasági kötelék vagy épp kulturális és életmódbeli közösség nélkül (egymástól még vallásilag is különbözve, hisz előbbiek lutheránusok, utóbbiak katolikusok voltak) úgyszólván „eléltek” egymás mellett. Az eltérő adottságok folytán a fönti tényezőkhöz hasonló megosztottságot tapasztalunk az egyes, németek lakta tömbök politikai magatartása tekintetében is, akár a Bocskaitól Rákócziig terjedő korszak függetlenségi mozgalmaihoz, akár 1848–49-hez fűződő – baráti vagy épp ellenséges – viszonyukat vesszük szemügyre.

Időben tovább haladva, a dualizmus időszaka még inkább annak kedvezett, hogy a szétszórt német tömbök az egymással való érték- és érdekközösség felismerése helyett inkább a magyarsággal és a polgári Magyarországgal való azonosulás útjára lépjenek. A hazai polgárosodás folyamatában a helyét megtaláló németségünk így aztán arra is fogékonnyá vált, hogy felvállaltan Deutschungarként, azaz német ajkú magyarként, nagyobb zökkenők nélkül illeszkedjen bele a kiegyezés utáni kor nemzetiségpolitikájának alapját adó „politikai magyar nemzet” keretébe, aktualizált és korszerűsített értelmet adva ezzel a korábbról magával hozott hungarustudatának. Etnikailag németnek, politikailag azonban állampatrióta magyarnak tartották magukat.

Az I. világháborút lezáró rendezést a történeti Magyarországot lakó számos nép közül csak a magyarok és a németek élték meg hatalmas traumaként. A magyarság fájdalmának okát aligha kell magyarázni, azonban a határok módosításával a német ajkú lakosság is elveszítette lába alól a stabil talajt. Ne csak arra gondoljunk, hogy minden más nemzetiséghez képest ők éltek a leginkább harmóniá­ban a magyarsággal, ezt egyébként asszimilációjuk mértéke is mutatja. De ők voltak az egyedüliek, akiknek e tartós szimbiózis felbomlása nem is állt érdekükben. Míg a hazai nemzetiségek többsége a szeparatista törekvések valóra válását látta elérkezni 1918-ban, addig a németség számára az ország feldarabolása komoly bizonytalansági tényezőt jelentett. Ők ugyan kihez és hová szakadtak volna el? Nekik aligha lehettek szeparatista törekvéseik. Ha a magyarokon kívül még valaki, hát ők igazán a történeti államkeret egyben tartásában voltak érdekeltek. Csakis így remélhették ugyanis – még a rendre felpanaszolt magyarosítási tendencia dacára is –, hogy a századfordulótól szerveződő nemzetiségi mozgalmuk képes lesz a közös állam intakt német ajkú közösségét összekovácsolni, és ily módon hatékony védelmet nyújtani nekik az etnikai feloldódás ellen. Ám mennyivel rosszabb kilátásokkal tehetik majd meg ugyanezt egymástól szétszakítva, s kitéve az újonnan születő utódállamok felfokozott nacionalizmusának.

1918 őszén, a világháborús vereséggel nemcsak a dualista berendezkedésű Osztrák–Magyar Monarchia omlott össze, de a megszűnő államalakulat magával rántotta annak Lajtán inneni felét, a Szent István koronája alá tartozó területeket összefogó történeti Magyarországot is. Az őszirózsás forradalom nyomán megkapaszkodó polgári demokratikus kurzus – egyéb eszközei végképp nem maradván a régi rend nemzetiségpolitikájától való elhatárolódásra és őszinte szándékai bizonyítására – 1918–19 fordulóján sorra léptette életbe az egyes nemzeti kisebbségek (kárpátukránok, németek, szlovákok) önigazgatásáról szóló rendelkezéseket.

A német kisebbség széles néptömegei – melyek önmaguknak a magyarsághoz képest való megfogalmazása, az egységes közösségi érzület kialakítása, így a nemzetté válás tekintetében is még igencsak az út elején tartottak – aligha értették a wilsoni önrendelkezés hangzatos elvének fölkarolása, az autonómiaigények megfogalmazása és a területi integritás megvédelmezése közötti összefüggéseket. A hazai német politikai elit is megosztott volt e kérdésben: az erdélyi szász Rudolf Brandsch és köre (Magyarországi Német Néptanács) autonomista álláspontra helyezkedett, a bácskai sváb paraszti sorból a budapesti egyetem germanista professzorává emelkedett Bleyer Jakab irányzata (Német–magyar Néptanács) viszont a területi integritás megóvása érdekében mindennemű autonómiaigényt elutasított. A két irányzat késhegyre menő küzdelmet vívott egymással a korabeli hazai német sajtóban, mely kifelé egyre inkább „magyarellenes kontra magyarbarát” leegyszerűsítést kapott.

A lényegen azonban mindez – az autonómia elvi elutasítása vagy épp hangos követelése körüli antagonisztikus ellentét – már aligha változtatott. A kormányzat által nyújtott nemzetiségpolitikai engedmények legfeljebb a belülről feszítő szeparatista törekvések elharapódzását lehettek képesek mérsékelni, azonban a Magyarországra minden irányból rátörő szomszédos „anyaállamok” területszerző eltökéltsége (vagyis a külső katonai intervenció) útjába aligha gördíthettek érdemi akadályt. A leszakított országrészek sorsa lényegében már 1918–19 folyamán eldőlt (kivételt képez Nyugat-Magyarország, a későbbi Burgenland ügyének rendezése, ami még jó ideig elhúzódott 1920 nyarát követően), megszállásukat voltaképp csak jóváhagyta a trianoni diktátum.

Ami a katonai erővel birtokba vett és elszakított területek német népességét illeti, őket (mivel nem állt mögöttük győztes utódállam) senki sem hallgatta meg! E területek németjeinek föntebb jelzett sajátos igényeivel, önérdekű s ezért centripetális (befelé húzó) megfontolásaival valójában senki sem törődött. Mind a pragmatikus, a békerendezés várható kimenetelével kapcsolatban megalkuvó német településtömbök, mind a tradicionális magyarbarátságtól áthatottak, mind pedig a hezitálók, vagyis a magyarok iránti viszony tekintetében amúgy polarizált, ám a határhúzások folytán a Kárpát-medencei közös haza mellett még önnön településterületüket is szétszaggatni (ketté, sőt háromfelé osztani, lásd Bánát!) látók véleménye csupán mellékes, marginális körülményként jelent meg 1918–19 fordulóján. A magyarság mellett így voltaképp a hazai németek lettek azok, akik nem részesülhettek a nemzeti önrendelkezés magasztos elvének megvalósulását kísérő eufóriában. Már csak ezért is érdemes megfontoltan fogalmazni a különböző nemzetiségek magatartását összemosó, gyakorta hangoztatott „cserbenhagyási teóriával” kapcsolatban, s ezzel együtt óvakodni a „hálátlan nemzetiségek” toposzának kritikátlan – és igazságtalan – alkalmazásától.

A szerző tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár